Marschalkó János 1819. december 5-én Lőcsén született, felmenői az Árpád-házi királyok uralkodásának idején telepedtek le a Felvidék területén. Az egykori Frankónia tartományból érkeztek, amelynek egyik része ma Németországhoz, másik része Franciaországhoz tartozik, innen eredeztethető a családnév is, melynek Maréchal vagy Marschal formája is fennmaradt. A név a „ko” végződését már a Felvidéken kapta. A család nemesi címre is szert tett, a címerükben megjelenő török fej az ellenséggel folytatott harcokra utal.

Marschalkó János kézügyessége és szobrászat iránti érdeklődése már gyerekkorában megmutatkozott, hiszen fából farigcsált szobrocskákat, így szülei nem ellenezték az ilyen irányba való elindulását. Ezért Bécsben, a Képzőművészeti Akadémián négy évig tanult, ahol többek között Josef Klieber és Johann Schäller voltak a mesterei.

Marchalkó János és felesége (Forrás: Műemlékvédelem, 2013. évi 4. szám)

Elsajátítva a szakmát a bécsi Képzőművészeti Akadémia Gundel szobrászati díját is elnyerte 1844-ben, amiből európai tanulmányútra indulhatott. Ekkor jutott el Münchenbe, Párizsba, illetve Nápolyba, Rómába és Szicíliába is. 1847-ben végül Pesten telepedett le, és nyitotta meg szobrászműhelyét a Hermina úton. A helyszínválasztás nem véletlen, hiszen – első munkáinak egyikeként – az akkor épülő Hermina úti kápolna oromzati szobrainak, Szent Istvánnak és Szent László király alakjának elkészítésére kapott megbízást. A kápolna Zugló legrégebbi szakrális épülete, amelyet József nádor építtetett fiatalon elhunyt apáca lánya, Hermina Amália főhercegnő emlékére.

A kápolna építkezésének fennakadásai miatt azonban arra már nem került sor, hogy Marschalkó a szobrokat kifaragja. Szerencsére azonban nem maradt megbízás nélkül, ő készítette az 1847. január 13-án elhunyt József nádor mellszobrát a halotti maszkja alapján. A Honderű 1847. július 27-i száma szerint „Marschalkó gipszszobra boldogult fenséges József főhercegnek, nemesen van tartva, a fő kifejezése kitűnő”.

Korai munkái sajnos nem ismertek, az idők folyamán eltűntek, sem képen, sem rajzon nem maradtak fenn az utókor számára. Szobrainak kiváló minőségéről árulkodik azonban az a tény, hogy 1849-ben megbízást kapott a készülő Lánchíd oroszlánszobrainak megfaragására. Gondoljunk bele, hogy mekkora elismerés lehetett egy fiatal művésznek az ország fővárosában az első kőhíd építésénél bármilyen módon részt venni! Pláne négy, kiemelt helyen lévő hatalmas szobor megalkotásával hozzájárulni egy történelmileg ennyire jelentős mű létrejöttéhez.

A Lánchíd hídfőin láthatóak az oroszlánpárok (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

A hídfőkön elhelyezett fenséges oroszlánpárok szimbolikusan őrzik a rájuk bízott terület nyugalmát. Nem hiába találkozunk kiemelkedő épületek kapuja előtt sok helyen az állatok királyának alakjával. Az 1849-re elkészült oroszlánok sóskúti kőből készültek, a hosszuk 4,6, a szélességük 2,2 méter.

Klösz György 1873–1880 között készített fényképe a Lánchídról (Forrás: Fortepan/Képszám: 82081)

A budai oldal oroszlánszobrainak gránittalapzatain – melyeknek mindegyike három méter magas – Széchenyi Istvánnak és Sina Györgynek, vagyis annak a két embernek címereit láthatjuk, akik a híd megépítéséhez a legnagyobb mértékben járultak hozzá.  Ezeket szintén Marschalkó mintázta, majd Gál András öntötte ki ércből. A budai Alagút bejárata feletti magyar címert is ő faragta, de ezt a Rákosi-korszakban eltávolították, és a Lánchíd címereihez hasonlóan a Rákosi-címerrel helyettesítették. 

Sina György címere a budai oldal északi oroszlánszobrának talapzatán (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

A budai oldal déli oroszlánszobra (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

A budai oldal déli oroszlánszobra, talapzatán a híd létrejöttét segítő személyeket méltató felirattal (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

1945. január 18-án, amikor a Lánchidat a németek felrobbantották, az oroszlánszobrok szerencsés módon kisebb sérülésekkel, de megmaradtak. Gyakorlatilag elmondhatjuk, hogy a másfél évszázad alatt a Lánchíd alakja mellett ők is Budapest egyik jelképévé váltak.

A lerombolt Lánchíd, a törmelékek között az oldalára dőlt oroszlánszoborral 1947-ből (Fotó: Fortepan/Képszám: 78575)

Ha Marschalkó János nevét ismeri valaki a Lánchíd oroszlánjai kapcsán, általában a róla elterjedt legendát is ismeri, amelynek több változata is fennmaradt. Az egyik változatban (amelyet a Magyar Hírlap 1969. augusztus 28-i száma idéz) a szobrokat csodáló tömegből egy suszterinas, bizonyos Frick Jakab egyszer csak felkiáltott: „Nini! Nem érnek ezek az oroszlánok annyit sem, mint a macska, mert nincs nyelvük!” (Frick Jakabról még az is tudható, hogy amikor 1897 novemberében egy Pinkóc nevű faluban elhunyt, az újságok megsiratták, például a Magyar Ujság, 1897. november 27-i száma, mint az oroszlánszobrok hiányosságának „felfedezőjét”). Az összegyűlt sokaság pedig kacagva nyugtázta, hogy valóban, a szobrász elfelejtett nyelvet faragni az oroszlánoknak.

A Lánchíd oroszlánjainak nyelvével foglalkozó, legendacáfoló írás a Világosság című lap 1948. november 25-i számában

Tényleg nincs nyelve az oroszlánnak? (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

A városszerte elterjedt gúnyos pletykákat hallva pedig a mester szégyenében beleugrott a Dunába, így lett ő a Lánchíd első hídavató öngyilkosa is. Az oroszlánok hiányzó nyelvéről szóló legenda annyira elterjedt, hogy még a Tóth Béla által összeállított Magyar anekdotakincs című gyűjteményébe is bekerült. A történet egy másik változat szerint úgy végződött, hogy a bosszús szobrász megkereste a suszterinast, akivel fogadást kötött, hogy az így fekvő oroszlánoknak nem lóg ki a nyelvük a szájukból, vagyis nem is látszik. Ezt az állítást egy cirkuszi látogatás során be is tudta bizonyítani, és az így elnyert 500 forintot jótékonysági céllal eladományozta.

Az oroszlánszobrok talapzatának feliratai (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Az oroszlánszobrok alsó részén olvashatjuk az alkotó Marschalkó János nevét (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Természetesen tudjuk, hogy a művész nem lett öngyilkos, hiszen 59 éves korában, 1877. szeptember 12-én hunyt el. De a róla szóló újságcikkek szerint még idősebb korában is bosszanthatta az oroszlánszobrokról elterjed pletyka.

A pesti hídfő déli oroszlánszobra (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Marschalkó 1853-ban házasságot kötött Giergl Hedviggel, a nagynevű művészcsalád egyik tagjának, Giergl Ignác üvegesmesternek a lányával. Hat gyermekük (két fiú és négy lány) született, akiket a Deák téri evangélikus iskolába járattak.

1857-ben a budai kapucinus templom homlokzatának Szent Erzsébet-szobrát készítette el, amelyről a Pesti Napló 1857. január 16-i száma így írt: „Marschalkó János Szent Erzsébete [...] a kitüntetést megérdemelte. Az arczvonalmak méltóságteljes egyszerűsége az ízléses öltözéknek széles arczkifejezésével, s a szentnek világilag is magas helyzetével teljes összhangban levő s emellett egészen természetes, s keresetlen redői, az alak tagjaiban levő arányosság; kedves benyomást tesznek reánk”.

Az Alsóvízivárosi Árpád-házi Szent Erzsébet-plébániatemplom homlokzata (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

A templom homlokzatán elhelyezett Szent Erzsébet-szobor (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Az 1850–1860-as évekből a Pesti Vigadó, a Tudományos Akadémia, a debreceni színház és a kassai dóm több szobra köthető a nevéhez. Utóbbi esetben a falfülkékbe a régi, tönkrement kőszobrok pótlását kellett megoldania, így készült el az Immaculata, Szent István vértanú, Szent Lipót, Nepomuki Szent János, Szent György, Szent András apostol, Szent Gellért és Adalbert püspökök, Szent Kálmán, Szent István király, Szent László király, Szent Imre herceg, Szent Erzsébet és Szent Ferenc szobra. A dóm belsejében egy 1848-ban elesett honvédtiszt síremléke található, szintén Marschalkó műhelyéből.

A debreceni temetőben található egy másik, szintén az 1848-as forradalomhoz kötődő síremléke, amely a várost védő Zarka János huszárkapitány sírját díszíti, amelyen egy megsebzett oroszlán szobra áll, amely a mancsaiban a magyar címert és zászlót tartja. Természetesen érdemes egymás mellé állítanunk ezt a Lánchíd oroszlánjaival, hiszen a szobrok minőségileg azonos színvonalat képviselnek. A művész képes volt ábrázolni, hogy míg a hídon látottak nyugalmat és erőt, addig a temetőben lévő oroszlán szenvedést és kínt áraszt magából. Debrecenben a lakosság adományaiból állították a sóskúti kőből faragott, 1867-ben készült szobrot, amelyből a művész 1400 forintot kapott. 

A debreceni Csokonai Színház homlokzatán is Marschalkó szobraival találkozhatunk 1865-ből, itt a magyar irodalomtörténet nagy alakjai elevenednek meg általa: Petőfi Sándor, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, a névadó Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc és Kisfaludy Károly. Két allegorikus figura, a Költészet és a Népdal is az ő keze munkáját dicséri, ahogyan a Városi Tanács irataiban is olvashatjuk: „A szobrász által készített összes munkálatok szépek és díszesek, ellenük kifogás nem lehet.”

A Vigadó épülete (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Budapesten a Vigadó számára a nagyterem oszlopait faragta, illetve három allegorikus alakot: a Költészetet, a Kereskedelmet és a Földművelést, valamint mellszobrokat. A Magyar Tudományos Akadémia épületében szintén pilasztereket, valamint oszloplábazatokat és oszlopfejezeteket készített az előcsarnokba különböző márványokból. A folyosók, a lépcsőház és az ülésterem gipszstukkói, valamint a könyvtárban Teleki József gróf fehérmárvány emléktáblája köthető még a nevéhez. Látható, hogy a kor nagyszabásúbb épületeinek díszítőszobrászati munkásságában nem kerülhető meg Marschalkó János alakja, ennek egyik bizonyítéka, hogy az 1860-as években Pest Városi Bizottságának is tagja volt.

Az MTA épülete (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

A fóti templom számára a szentségtartó házat készítette, valamint a kriptában a fiatalon elhunyt Károlyi Erzsébet grófnő carrarai márványból készült alakját – bár ez utóbbi egyes források szerint egy olasz mester, Tenerani alkotása. Szülei lőcsei temetőben lévő síremlékét is ő készítette, ahogyan saját síremlékének modelljét is. A Farkasréti temetőben található síron az Utolsó ítélet angyalának végső formáját Róna József szobrász faragta.

Marschalkó János gipszmintája az Utolsó ítélet angyala síremlékhez (Fotó: Andrássy Dorottya)

Marschalkó János sírja a Farkasréti temetőben (Forrás: Wikipédia)

Több olyan munkájáról is tudunk, amely ma már nem ismert, valószínűleg az idők folyamán eltűnt vagy lappang valahol. Ilyen a debreceni gőzmalom díszkútjának bronzból készült gyermekalakja, aki a sásban állva egy vadkacsát kap el, amelynek a csőréből folyt a vízsugár. A Rudas fürdőben szintén volt egy Herkules-szobor, melynek holléte nem ismert, a szintén általa készített debreceni síremlék oroszlánjának mintáját egy ideig a Református Kollégiumban őrizték, de mára nem tudunk róla.

Érdekesség még az a Ferenc József és Erzsébet királyné 1857-es pesti látogatására készült diadalkapu, melynek ornamentális munkáit és szobrait készítette. A fából készült, aranyozott kapu egy gótikus, háromhajós templom bejáratát mintázta, amelynek fülkéiben a Tudomány, a Kereskedelem és az Ipar alakjai jelentek meg. Középső boltívének zárókövét Génisz alakja díszítette, központi, tabernákulumra emlékeztető fülkéjében pedig egy Ausztriát szimbolizáló hétlábnyi alak jelent meg. A diadalkaput ideiglenes jellegéből adódóan lebontották, tervben volt azonban, hogy négy szobrot a Belvárosi plébániatemplom főhomlokzatára helyeznek, erre azonban nem került sor, így ezek további sorsa sem ismert.

Látható, hogy Marschalkó János életműve igen gazdag, és bár sok szobrát csak feljegyzésekből ismerjük, a megmaradt és ismert művek egy kiváló minőségben alkotó művészről tanúskodnak. Pályája szerencsés ívű volt, részt vett a főváros akkori nagy építkezésein, olyan nagy művészekkel dolgozhatott együtt, mint Ybl Miklós vagy Feszl Frigyes, és az ő műhelyében tanult Izsó Miklós is. Korának elismert mestereként egy kiteljesedett családi és művészi élet az övé, amelyről érdemes megemlékezni.

Nyitókép: A Lánchíd és az oroszlánszobor (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)