Erzsébet királyné, közkeletű nevén Sisi az uralkodói család messze legnépszerűbb tagja volt. Családi konfliktusai miatt – főleg anyósával, Zsófia főhercegnével voltak összetűzései – sok időt töltött Magyarországon, így népünk hamar a szívébe fogadta. Elsőszülött fia, Rudolf trónörökös öngyilkossága után még inkább elvonult az udvartól, és gyászát utazással próbálta feledtetni. 1898. szeptember 10-én éppen a Genfi-tó partján sétált, amikor egy olasz anarchista merénylő, Luigi Lucheni egy élesre hegyezett reszelővel leszúrta. A szíve környékét ért súlyos sebesülésbe még aznap belehalt.

Erzsébet királyné 1837–1898 (Forrás: Országos Széchényi Könyvtár Aprónyomtatványtár)

Az ország gyászba borult a felfoghatatlan tragédián, de a szeretett királyné emlékének megőrzése hamarosan cselekvésre buzdította az embereket – leghamarabb az udvart és környezetét. Erzsébet lányai, Gizella bajor királyi hercegné és Mária Valéria főhercegné még abban az évben a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozták anyjuk emléktárgyainak egy részét, majd születésének 70. évfordulója felé közeledve 1907 tavaszán három főúri hölgy kezdeményezte magának az emlékmúzeumnak az alapítását: gróf Andrássy Aladárné, őrgróf Pallavicini Edéné és gróf Batthyány Lajosné.

Gizella és Mária Valéria 1885-ben (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1890. augusztus 3.)

Ferenc József 1907. november 14-én hagyta jóvá az elképzelést, amit egyúttal támogatott is azzal, hogy felesége minden emléktárgyát a magyar nemzetnek ajándékozta. Azok szintén a Nemzeti Múzeum gyűjteményébe kerülve egyesültek a korábban beérkezett anyaggal. Nem maradtak azonban raktáron, hiszen a három hölgy eredendően egy nyilvános múzeumot képzelt el, az uralkodó pedig hozzájárult ahhoz is, hogy a királyi palota két termét e célra használják.

A királyi palota krisztinavárosi szárnya a XIX. század végén (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára/Klösz György fényképei. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.08.093)

A barokk királyi palota a XIX. század végén már korszerűtlennek és szűknek számított, és mivel a Várhegy szinte teljesen be volt építve, csak nyugati irányban tudták bővíteni. A terveket az idős Ybl Miklós készítette el 1890-ben, koncepciója pedig az volt, hogy a hegy oldalára illeszkedő alépítményre helyezi rá az új szárnyat, amely a régihez csatlakozva egy négyszögű udvart fog közre – ez lett az Oroszlános udvar.

Az Oroszlános udvar napjainkban (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Innen nézve nem is gondolná az ember, hogy a háromemeletesnek tűnő új szárny alatt a mélyben további négy szint sorakozott. Krisztinaváros felől viszont nagyon is látszott, hiszen egy masszív, bástyaszerű tömeg jött létre a Várhegy oldalában, melynek szikárságát a tervező ezért neoreneszánsz homlokzati elemekkel igyekezett ellensúlyozni: a hatalmas, félköríves záródású fali fülkéket plasztikus zárókövek díszítik, hasonló keretezésűek a kisebb körablakok is, az egyik övpárkány vonalában pedig díszes konzolok tartotta folyosó fut körül.

A krisztinavárosi szárny napjainkban (Fotó: Bodó Péter/pestbuda.hu)

Ybl Miklós 1891-ben bekövetkezett halála után az új szárnyat Hauszmann Alajos építette fel 1900-ra. Belső beosztását főleg kisebb termek határozták meg, inkább a mindennapi élet folytatására szolgált, és nem annyira a reprezentációra. A királyné az építkezést még látta, de a befejezést sajnos már nem érhette meg, ám emléktárgyai mégis ide kerültek, hiszen az uralkodó a palota északi szárnyának második emeletén jelölte ki azt a két termet, ahol a kiállítást berendezhették. Az ügy súlyát mutatja, hogy a Szent Koronát őrző páncélszoba melletti helyiségekről volt szó. Ezek korábban egyszerű irodák voltak – a palota bővítését vezették innen –, az új funkció azonban méltóbb megközelítési lehetőséget kívánt, ezért az Oroszlános udvar kapuja mellett egy márványlépcsőt építettek, mely a palota többi helyiségét nem érintve vezetett el a múzeumba. A termek múzeumi célú átalakításával Hauszmann Alajost bízták meg.

A krisztinavárosi szárny II. emeletének alaprajza, a Szent Koronát a 14–15. számú helyiségekben őrizték (Forrás: Bangha Ernő: A magyar királyi testőrség 1920–1944)

Az emlékmúzeum tárgyi anyagának összeállítását a király Ferenczy Idára, Erzsébet udvartartásának legkedvesebb tagjára, egykori felolvasónőjére bízta. A két termet két külön téma szerint rendezte be: az egyik a királyné dolgozószobáját mutatja olyan elhelyezéssel, ahogyan Sisi használta. Egy viszonylag kisebb íróasztalt egész bútorgarnitúra vett körbe, párnázott karosszékekkel, kanapéval, fotellal, melyeket vörös színű, mintás huzat védett. A garnitúra egyetlen nagy szőnyegen állt, fölöttük terebélyes üvegcsillár függött, a falakat pedig értékes festmények díszítették. Olyan híres alkotások voltak itt, mint Benczúr Gyula Mályvák közt című képe, mely ma a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található. A legnagyobb festmény pedig a budapesti falkavadász társaságot ábrázolja, a királyné ugyanis szívesen űzte ezt a sportot. Az íróasztalt Sisi sárga bőrmappája, valamint a családtagjait ábrázoló fényképek terítették be, hiszen a királyné munka közben is a családjának élő anya volt.

A királyné dolgozószobája (Forrás: Országos Széchényi Könyvtár Digitális Képarchívum/Képszám: DKA-071478)

A másik teremben a koncepció alapján a királyné életének magyar szempontból fontos tárgyait, eseményeit mutatták be a kor legmodernebb múzeumi elvei szerint: a falakat egyszínű fehérre festették, hogy ne konkuráljanak a kiállított tárgyakkal. A falak mentén üvegfalú szekrények álltak, középen vitrinek és posztamensre állított tárgyak körül sétálhattak a látogatók. Az igen bő költségvetés lehetővé tette, hogy ezek a bútorok az ország legjobb gyárában, Thék Endre budapesti üzemében készülhettek.

A múzeum nagyterme (Forrás: Országos Széchényi Könyvtár Digitális Képarchívum/Képszám: DKA-071479)

A terem végében, egy elfüggönyözött ablak elé helyezték az Üllői úti Örökimádás-templomon látható Erzsébet-szobor gipszöntvényét, Hermann Klotz munkáját. Mögötte a falon Székely Bertalan négy akvarellje kapott helyet, melyek a koronázás négy fontos állomását ábrázolták: ahogyan a korona az uralkodó fejére kerül, az aranysarkantyús vitézek avatását, a koronázási esküt és a kardvágást a négy égtáj felé. Mellettük egy különleges, forgatható állványra 30 kis méretű festményt szereltek fel, de a falakon is függött még közel száz mű, jól áttekinthető elrendezéssel.

Hermann Klotz: Erzsébet királyé szobra (Forrás: Budapesti Negyed, 2006. 2. szám)

A vitrinekben iparművészeti remekeket is meg lehetett csodálni, melyeket általában utazásai alkalmával ajándékként kapott Erzsébet. A Jászkun Kerületek például egy aranycsipkés magyar főkötővel fejezték ki hódolatukat, Eger városa pedig egy ötvöstárggyal, egy aranyfürtös ezüst szőlőtővel kedveskedett neki. Saját talapzata volt viszont annak az ezüstszekrénykének, amelyben Erzsébet eredetileg a koronázási ajándékát tartotta: 50 000 aranyat kapott a magyar Országgyűlés küldöttségétől. Az angyalokkal díszített műtárgyat megőrizte a királyné, a tartalmát viszont az 1848–49. évi szabadságharc honvédjait segélyező alapnak adományozta.

A koronázási ajándékot ebben az ezüstszekrénykében kapta Erzsébet (Forrás: Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1908. 1. füzet)

A kiállítás különösen nagy hangsúlyt fektetett az 1867-es kiegyezés előmozdításában betöltött szerepére: bemutatták például báró Eötvös Józseffel e témában váltott leveleit. Megemlékeztek a jeles, 1866. január 8-i napról, amikor a királyné Bécsben magyar díszruhában fogadta az Országgyűlés küldöttségét – e nemes gesztus nagyban hozzájárult a személye körüli kultusz kialakulásához. Két fekete ruháját pedig teljes valójában is kiállították. Rudolf fia 1889-es tragikus halála után ugyanis Erzsébet csak feketében jelent meg. Még szeretett népének nagy eseményén is, az 1896-os millenniumi ünnepségek megnyitóján is feketét hordott, ez volt az egyik kiállított darab. A másikat pedig vér itatta át, mert azt viselte a halálos támadáskor.

Erzsébet királyné fekete ruhában Benczúr Gyula festményén (Forrás: mng.hu)

Kiállítottak számos olyan tárgyat is, amelyek kedves személyiségét tükrözték: kedvenc kutyája és Avolo nevű lova képeit, valamint egy szerencsepatkót, melyhez annyira ragaszkodott. Természetesen népünk iránti rokonszenvének bizonyítékai megjelentek a kiállításon, például a magyar nyelvleckéi és német–magyar szótárai, a királyné ugyanis csak felnőtt fejjel tanulta meg ezt a nehéz nyelvet. Mivel azonban sok időt töltött mind a budai királyi palotában, mind az ajándékul kapott gödöllői királyi kastélyban, tökéletesen elsajátította a nyelvet. Olyannyira, hogy a genfi merénylet után utolsó szavait is magyarul mondta: „Mi történik velem?”.

Fantáziakép a királyné meggyilkolásáról (Forrás: Budapesti Negyed, 2006. 2. szám)

A szívszorító események után kultusza még nagyobb erőre kapott, és tisztelete szakrális jelleget is nyert azáltal, hogy párhuzamba állították a világhírű Árpád-házi Szent Erzsébettel. Gombamód szaporodtak a királynét ábrázoló köztéri szobrok szerte az országban, halála után pedig nem kellett tíz évet se várni, hogy megnyíljon a csodás kiállítás: a nagy nap 1908. január 15-én jött el. Ezzel azonban csak a kiállítás megszervezésének első fejezete zárult le. A király rendkívül elégedett lehetett a múzeummal, ugyanis első látogatása után további két termet bocsátott a szervezők rendelkezésére. Az egyikből szintén kiállítótér lett, a másikat viszont kutatók számára alakították ki, és abban a királynéval kapcsolatos irodalmi emlékeket és arcképeket helyezték el.

Az Emlékmúzeum kutatóterme (Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)

A gyűjtemény is folyamatosan gyarapodott, de az I. világháború – mint oly sok minden mást – ezt is megakasztotta. A forradalmak szerencsére nem tettek benne kárt, majd a konszolidáció után – mivel a királyi palotának ebbe a szárnyába a kormányzó hivatala költözött – a Dunára néző épülettömbbe helyezték át. A II. világháborúban, a főváros ostromát megelőzően a kiállítást lebontották, és újra a krisztinavárosi szárnyban, annak jobban védett alagsorában helyezték el. Egy becsapódó akna sajnos így is jelentős kárt okozott a gyűjteményben, a harcok lezárulta után pedig fosztogatók hordták szét egy tekintélyes részét. Ami megmaradt belőle az visszakerült a Magyar Nemzeti Múzeumba, illetve egy része ma az Országos Széchényi Könyvtár anyagát gyarapítja.

Az Erzsébet Királyné Emlékmúzeumnak tehát viszonylag rövid fennállás adatott meg, de önmagában a létrehozás gesztusa, valamint népszerűsége is jelzi, hogy nemcsak Sisi szerette a magyarokat, hanem mi is őt. Egy látogató visszaemlékezése szépen tükrözi ezt:

„Az a sok szép, amit megírtak már élettörténetéből és az a töméntelen kedves dolog, amit róla hallottunk már a tőlünk idősebbektől, azt hittük, hogy glóriafényen keresztül és az évek távoli perspektíváján át merész mérveket öltöttek, pedig most látjuk csak, ha a budavári emlékmúzeum ereklyéiből olvasunk, hogy még mindig keveset mondottak el nekünk – de talán sohasem is lehet eleget.”

Felhasznált irodalom:

Vér Eszter Virág: Egy elfeledett kultuszhely: Az Erzsébet Királyné Emlékmúzeum. In: FOLIA HISTORICA 2008-2009. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Évkönyve. Budapest, 2010. pp. 5–37.

Vér Eszter Virág: Erzsébet Királyné Emlékmúzeum. In: Budapesti Negyed 52. (2006. nyár) pp. 93–102.

Borovi Dániel: Zala György bécsi Erzsébet királyné-síremléke és az Erzsébet-kultusz szakralizáló emlékei az 1900 körüli magyar szobrászatban. In: Műemlékvédelem LV/5 (2011) pp. 289–303.

Szalay Imre: Az Erzsébet Királyné Emlékmúzeum. In: Múzeumi Könyvtári Értesítő II/1. (1908.) pp. 1–8.