A kiegyezés után hat évvel, 1873-ban jött létre Budapest a Duna két partján elterülő Óbuda, Buda és Pest egyesítésének köszönhetően. A folyásirányból nézve jobb parti települések mérsékeltebben fejlődtek, a bal parti Pest kapcsolt igazi rohamtempóra. Már az 1870-es évek legelején megkezdődött ez a folyamat, amikor még csak hat kerületre oszlott a város: a történelmi Belvárostól északra Lipótváros, délre pedig Ferencváros terült el, majd a Dunától távolabb Terézváros és Józsefváros, legmesszebb pedig Kőbánya. Ezek persze ma is léteznek, de akkor még – a Belváros kivételével – jóval kisebbek voltak kiterjedésben és lélekszámban is.

Pest város térképe 1872-ben (forrás: hungaricana.hu)

A fejlődés egyik fokmérője az építkezések számának emelkedése volt: Pesten az évtized első évében a statisztikák szerint 475 helyen kopogtak a kalapácsok, egy évvel később, 1872-ben pedig már 538 építkezési helyszínt tartottak nyilván, tehát számottevő mértékű volt az emelkedés. Az urbanizáció azonban nem egyenletesen folyt. Az 1872-es statisztikai jelentéseket szemügyre véve kirajzolódik, hogy közel 90%-ban lakóházakat emeltek. Ezt egy másik adat is alátámasztja: a hivatkozott évben hatezerrel több szobáról volt tudomása a Statisztikai Hivatalnak, mint a megelőző esztendőben. Ez persze érthető, hiszen elsősorban arról kellett gondoskodni, hogy lehetőleg mindenki feje fölött legyen fedél.

Építkezés a XIX. században (forrás: Fortepan/képszám: 27941)

Sajnos azonban minden négyzetmétert kihasználtak, így a szobák közel 10%-a pincében helyezkedett el. Jóllehet, 1870 óta rendelet mondta ki, hogy csak azokban az alagsori helyiségekben szabad lakásokat kialakítani, amelyek belmagasságának legalább a fele az utcaszint fölé nyúlik. Ezenkívül még a szociális jellegű épületek hiánya is – abban az évben csupán két egészségügyi célú épületet adtak át – nagy gondot okozott az életminőség terén.

Az adatokból az egyes városrészek eltérő növekedése is látszik: a belső kerületekben alig létesültek új lakóházak, Ferencvárosban már valamivel többet emeltek, de az összes építkezés háromnegyede Teréz- és Józsefvárosban, valamint Kőbányán zajlott. Ennek egyszerű magyarázata, hogy itt állt rendelkezésre szabad hely – a Belvárosban több volt viszont az emeletráépítés.

A Veres Pálné utca 24. számú ház napjainkban (fotó: Bodó Péter/pestbuda.hu)

A XIX. század első felében ugyanis legfeljebb kétemeletes házak épültek Pesten, de a század második felében a technika lehetővé tette, hogy biztonságosan bővítsék azokat felfelé. Több klasszicista bérház is így járt, például a Veres Pálné utca 24. számú, melyben ma a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara működik. A XVIII. század végi épületre 1870-ben húztak emeleteket Hild Károly tervei szerint. Még nevesebb példa az egykori Nákó-palota, amelynek Hild József tervezte kétemeletes épületét Pucher József bővítette harmadikkal 1869-ben. Ez azonban már nem áll, 1906-ban lebontották, és helyét a Gresham-palotának adta át.

Az egykori Nákó-palota az átépítés előtt… (forrás: hungaricana.hu)

… és az emeletráépítés után, 1870 körül (forrás: hungaricana.hu)

A külső kerületekben viszont a földszintes épületek domináltak, és az 1872-ben befejezett házak több mint negyede is ilyen volt. Errefelé nem szorított a helyhiány, és ezeket gyorsabban is tető alá lehetett hozni, hamarabb született kézzel fogható eredmény. Az ára viszont az volt, hogy Pesten európai összehasonlításban elképesztően magas volt a földszintes épületek aránya: 69%, szemben például a párizsi 8%-kal vagy a bécsi 17%-kal.

Minél több szintet foglalt magába egy bérház, annál kevesebb volt belőle: háromemeletesből csupán 262 állt a városban, a négyemeletes pedig szinte kuriózumnak számított, összesen 34 darab volt csak belőle. A város egyik fontos közlekedési csomópontjában, a Kálvin téren – amelyet ekkor még Széna térnek neveztek – mindkettőből állt egy-egy. A Geist-ház az egyik első háromemeletes épület, a Pesti Takarékpénztár bérháza pedig a négyemeletesek egyik első darabja volt.

A Geist-ház 1879-ben (forrás: Fortepan/képszám: 82069)

A statisztikákban rögzítették az építtetők neveit is, melyek között ismert személyek is feltűntek. 1872-ben a lipótvárosi Templom téren (ma Szent István tér) például Kasselik Ferenc építész emeltetett egy háromemeletes bérházat, a terézvárosi Új utcában (ma Zichy Jenő utca) Barabás Miklós festőművészhez fűződött egy építkezés. A józsefvárosi Tömő utcában Táncsics Mihály, az Új vásár téren (ma II. János Pál pápa tér) pedig az a díszműkovács Jungfer Gyula fejezett be egy-egy építkezést, akinek a műhelyében később többek között az Országház kapui is készültek.

Jungfer Gyula díszműkovács portréja (forrás: Ország-Világ 1906. január 28.)

A statisztikák természetesen az építési költségeket is számontartották. A hivatkozott évben összesen valamivel több mint 14 millió forintot fordítottak építkezésre, és ebből csupán egymilliót tett ki a nem lakáscélú beruházások költsége. A maradék 13 millióból a legtöbb pénz Terézvárosba és Józsefvárosba irányult, de mivel itt épültek legnagyobb számban ingatlanok, egy-egy ház mindössze átlag negyvenezer forintba került. A legdrágább kerületnek Lipótváros számított, itt ugyanis kétszázezer forint fölött volt egyetlen lakóépület összköltsége. Ezt elsősorban az magyarázza, hogy ide épültek a legnagyobb méretű bérházak, bár abból igen kevés, mindössze 8 darab.

A frissen elkészült Fővámpalota 1874-ben (forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.027)

Az építkezések számának hirtelen emelkedése az építőanyag- illetve a munkaerőhiányt is magával hozta. Míg például ezer darab tégláért 1871-ben még csupán 30 forintot kértek a kereskedők, a következő évben már 34 forint volt az ára. A munkadíjak esetében is 10% körüli volt az emelkedés, a statisztikából pedig azt is kiolvashatjuk, hogy mely szakma volt a leginkább megbecsült: egy ács 2 forintot, egy kőműves 2 forintot 20 krajcárt, míg egy kőfaragó 4 forintot, egy palafedő pedig akár 8 forintot is megkeresett naponta. A munkaerőhiányt az is fokozta, hogy egyre több nagy állami beruházás is megindult: 1870-ben kezdődött például az Ybl Miklós tervezte Fővámház építése, amely négy év alatt épült fel, nem úgy, mint a Szent István-bazilika, amelyen több mint fél évszázadon át dolgoztak.

A Szent István-bazilikát 1851-től egészen 1905-ig építették (forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.08.087)

A város fejlődése a régi épületek lebontásában is megnyilvánult, hiszen így szabadult fel hely az új házak számára. Nem meglepő, hogy arányaiban a Belvárosból tűnt el a legtöbb épület, hiszen ott állt rendelkezésre a legkevesebb üres építési telek. A lebontott házak döntő többsége földszintes, kisebb része egyemeletes volt. A másik végletet ebből a szempontból Kőbánya jelentette, ott ugyanis 1872-ben egyetlen házat sem bontottak el. Ebben az időben még külvárosnak számított ez a kerület, a rohamos terjeszkedésnek köszönhetően azonban néhány évtized alatt jóval kijjebb tolódtak a főváros határai. A mai fogalmaink szerinti Nagy-Budapest 1950-ben jött létre, de erre irányuló törekvések már korábban is mutatkoztak, amit tulajdonképpen a dualizmus kezdetén megindult fejlődés alapozott meg.

A nyitóképen: A pesti alsó rakpart 1880 körül (forrás: Fortepan/képszám: 82276)