Medgyaszay István Budapesten született 1877. augusztus 23-án Benkó István néven. Apja Benkó Károly kőművesből vált építési vállalkozóvá, aki tervezési jogosultsággal is rendelkezett. István csupán tizenhat éves volt, mikor apja elhunyt, és a család fenntartásának feladatai őrá szakadtak. Ő is kőművesinasnak állt, de közben ipariskolai tanulmányokat is folytatott. Tehetsége már ekkor megmutatkozott, hiszen hamar főpallér – mai szóval építésvezető – lett, 1898-ban pedig érettségi vizsgát is tett a Budapesti Állami Főreáliskolában. A négy felső osztályt két év alatt végezte el.

Medgyaszay István a rajzállványa előtt 1929-ben (Forrás: Medgyaszay Emlékhely)

Első mestere Francsek Imre volt, akinek műtermében 1896-ban kezdett dolgozni, de három évvel később már Bécsben, Emil Bressler irodájában tervezett. A császárvárosban kezdte felsőfokú tanulmányait is, 1900–1902 között párhuzamosan járt a híres Képzőművészeti Akadémiára és a Műszaki Főiskolára. Előbbire királyi ösztöndíjjal vették fel, az intézményen belül pedig Otto Wagner – a bécsi szecesszió legjelentősebb építésze – mesteriskolájának hallgatója lett.

Ám még ide is elért Lechner Ödön rendkívüli hatása, amiből az ifjú építészt a keleti rokonság eszméje ihlette meg leginkább. Első nagy jelentőségű terve a Gellért-hegyre tervezett Nemzeti Pantheon volt, melyet a nemzeti relikviákat őrző kiállítóterek együtteseként határozott meg (1903). Rajta Lechner több próbálkozásának a szintézise figyelhető meg: tömegformálásában az indiai templomépítészetet, részleteiben pedig a népi építészetet vette előképül. Az építmény egy kupolás középcsarnokból és hozzá kétoldalról csatlakozó hosszanti, oszlopfolyosós tömegekből állt volna, valamint a hegyoldalban monumentális lépcsők és teraszok vezettek volna fel oda. Az épület záróelemét, a kupolát a Szent Korona hatalmasra nagyított másaként képzelte el. Érdekesség, hogy már ezen a terven is szerepel egy, a kéreg alatti sikló elképzelése.

A Gellért-hegyi Nemzeti Pantheon távlati képe (Forrás: Medgyaszay Emlékhely)

Bécs után előbb Berlinben, majd Párizsban is dolgozott. A francia fővárosban az a Francois Hennebique adott neki munkát, aki a vasbeton taratószerkezetek úttörőjének számított. Az itteni tapasztalatokkal felvértezve alakította ki az 1900-as évek közepén egyéni stílusát, amely annyira jellegzetes épületeket eredményezett. Ez alapvetően két forrásból táplálkozott: egyrészt az ornamentikáról vallott felfogásából, mely szerint a népi építészetben – melyet követendő példának tekintett – a díszítés rendszere szorosan összefügg a szerkezettel. Szerinte ősi építészeti megoldások nyomait őrzik azok a motívumok, melyeket mi már csak dísznek gondolnánk. Másrészt az új anyag, a vasbeton különleges használata jellemzi stílusát: előre gyártott gyámkő (egyfajta támasz) és korlátelemeket alkalmazott, de azokkal is a népi építészet formavilágát követte.

A nyugati nagyvárosok viszont rendkívül távol voltak a népművészet ősi forrásvidékétől, ezért 1902-ben átiratkozott a budapesti Királyi József Műegyetemre, a következő évben pedig befejezte tanulmányait Wagner mesteriskolájában is. Hazatérését követően – Koronghi Lippich Eleknek, a Kultuszminisztérium osztályvezetőjének felkérésére – elindult erdélyi gyűjtőútjaira, a népi építészet tanulmányozására, közösen Malonyay Dezsővel és társaival. Elsőként Kalotaszeg falvait járták be, majd 1905-ben és 1906-ban a Székelyföldet, a Barcaságot, a Palócföldet és a Dunántúlt.

Malonyay Dezső: A magyar nép művészete című kötet címlapja (Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár)

A gyűjtőutak eredményét Malonyay A magyar nép művészete című könyvében publikálta 1907-ben, a munka építészeti részét azonban nagyrészt Medgyaszay írta. Ekkoriban vette fel ezt az anyaági felmenőktől származó nevet is: 1906-ig mindenhol Benkó Istvánként szerepel, ezt követően pár évig még helyenként Medgyaszay Benkó Istvánként, 1910-től viszont már csak úgy olvashatunk róla, ahogyan az utókor is számontartja: Medgyaszay István. Az utazások tapasztalatait így foglalta össze:

„Évekig jártam az országot, hogy megtanuljam azt, hogyan oldja meg a mi józan, őszinte, erős kedélyű népünk művészi feladatait. Nem ornamentikával és lehetetlenül görbülő szerkezetekkel, hanem egészséges, széles síkokban, egyenes szerkezeti vonalakban és főleg tömegben.” Később ebből kiindulva megfogalmazta ars poetikáját is: „A nemzeti jelleg nem cél, hanem magától adódik a munkafolyamat őszinteségéből.”

Úgy gondolta tehát, hogy a művészi formanyelv nem a szerkezet ornamentális elemekkel való díszítéséből jön létre, hanem az anyagban munkálkodó erők érzékeltetése által.

A gyűjtőutak termékenyítően hatottak építészetére is, mely az 1900-as évek második felétől kezdett beindulni. A főváros közelében, Gödöllőn valósultak meg első alkotásai: az ottani művésztelep két, szomszédos műteremvillája, Nagy Sándor, illetve Belmonte Leó számára. Rajtuk egyszerre érezhető az egyéni és nemzeti íz és minden tekintetben újak voltak: tömegkontúrjuk, felületképzésük, a nyílások aránya és elrendezése és a részletek is. A homlokzatokat nyerstégla borítja, a lapostetők ereszei merészen előre ugranak, az erkélyek vasbeton korlátjait a népi építészet stilizált motívumaival törte át. Nemcsak formai, hanem technikai újításokat is alkalmazott, többek között saját szabadalmat is: a falkötővasakat vasbeton bekötésekkel helyettesítette.

Nagy Sándor gödöllői műteremháza (Forrás: Gödöllői Városi Könyvtár)

Az 1900-as évtized végén távolabbi megbízásokat kapott: 1907–1908-ban a veszprémi színházat, 1908–1909-ben pedig a soproni teátrumot tervezhette meg, bár ez utóbbi valójában csak a már létező klasszicista épület átalakítását jelentette. Közben egy katolikus templomot is épített az Ipoly menti Rárosmulyadon (1908–1910), melyen az egyéni stílusa mellett megjelenik a Wagner-iskola hatása is: az épületet hasonló angyalok díszítik, mint amit az osztrák mester alkalmazott egyik híres művén, a steinhofi elmegyógyintézeten.

Budapesten bérházak voltak az első megvalósult alkotásai. A XI. kerületi Orlay utca 2/b szám alatt, nehéz terepviszonyok között tervezett a Szent Gellért Szövetkezet számára egy négyemeletes épületet (1909–1910). A megrendelők kívánsága sem könnyítette meg az építész dolgát, ugyanis emeletenként eltérő méretű és beosztású lakásokat vártak el. Kreativitása azonban segített praktikus megoldást találni, sőt még tudta alkalmazni egyedi stílusát is: erősen előre ugró eresz, vasbetonból készített, egymás alatt elhelyezkedő zárt erkélyek. Utóbbiakat minden szinten egy-egy ablakkal nyitotta meg, felső ívüket a székely fafaragásra emlékeztető módon tagolta, az erkély mellvédjeit és az oldalfalait pedig stilizált népi motívumokkal törte át. A szintén XI. kerületi Elek utcában a 14. szám alá szabadon álló villát tervezett (1911), melynek alaprajza praktikus, illetve figyelemre méltóak még a kert felé nyíló loggiák keleties vonásai. Mindkét lakóépületén egy új szabadalmát, az előregyártott vasbeton födémet is alkalmazta.

Az Orlay utca 2/b számú bérház napjainkban (Fotó: Bodó Péter/pestbuda.hu)

A belvárosi Dorottya utca 8. szám alá 1914-ben tervezett bérpalotát, melynek tömegrendszerét a két sarokrizalit határozta meg, a közöttük elterülő homlokzatot pedig a korábbi épületeiről is ismerős, több szintet átfogó zárt erkélyek. Különlegessége a felső lezárása volt: az ereszek hullámozva nyúltak előre, a fölötte futó manzárdszintet pedig hátra léptette a tervező. A rizalitokat felül Sidló Ferenc szoborcsoportjai koronázták. Sajnos az épületet 2016-ban lebontották.

A vidéki színházak tervezése során kincset érő tapasztalatokat szerzett, aminek köszönhetően mondhatni, hogy ezen épülettípus specialistájává vált: az 1910-es évek elején öt színházpályázaton nyert első díjat, köztük a budapesti Nemzeti Színházén, melyet a korábbi helyére, a Rákóczi út és a Múzeum körút találkozásához építettek volna. Ez nem valósult meg, 1912-ben viszont megbízták az Operaház belső átalakításával is, amely nagy sikert aratott: a nézőtér akusztikáját jelentősen feljavította, bár ehhez a nézőtér teljes padozatát át kellett építeni. Később, 1921-ben a Horváth-kertben álló Budai Színkört is az ő tervei szerint alakították át.

A Budai Színkör kevéssel a lebontása előtt, 1937-ben (Forrás: Fortepan/Képszám 55780)

Az első világháború idején önként jelentkezett frontszolgálatra, mégsem harcolt, ugyanis műszaki feladatokkal bízták meg: hidakat és más építményeket kellett terveznie. 1916-ban a galíciai Lembergben a Császári és Királyi Hadsereg hadikiállítást rendezett, melynek fából készült pavilonépületeit Medgyaszay tervezte. A következő évben a kiállítás központi épületét, a mezőgazdasági pavilont és a Magyar Vöröskereszt pavilonját a budapesti Margit-szigetre szállították, ahol Erdély hadisegélyezési céljaira nyílt kiállítás. Új elemként itt kis műcsarnokot is építettek, ahol kiváló művészek háborúval foglalkozó alkotásait mutatták be. Ennek pagodaszerű, összetett tetőzetét a főváros címere is díszítette.

A Margit-szigeti hadikiállítás archív fotója (Forrás: Medgyaszay Emlékhely)

Saját házát már a trianoni békediktátum után, 1921-ben kezdte felépíteni a XI. kerületi Ménesi út 59/b szám alatt. Több lépcsőben valósult meg, és egy korábbi istállóépület falait is felhasználta hozzá. A kétszintes épület emeletén hatalmas terasz nyílik, illetve ezen a szinten rendezte be a műtermét is, melyhez az udvar felől külső lépcső vezet fel. A földszint tágas hallját művészi famennyezet fedi, és természetesen a bútorokat is maga tervezte. A külsőn néhány elemben – például az ablaknyílások alakításában – már megfigyelhető a keleti motívumok intenzívebb használata.

Medgyaszay saját háza a Ménesi út 59/b szám alatt (Forrás: Magyar Építőművészet – Utóirat, 2017. 94. szám)

Az 1920-as években égető lakáshiány alakult ki Budapesten, így a Székesfőváros vezetése kislakásos társasházak építéséről határozott. Medgyaszay is kapott megbízást: 1925–1926-ban a Budaörsi út elejére, a Kis-Gellérthegy lábához tervezett három bérházat, lépcsőzetes elrendezésben (Budaörsi út 4–18.). Az egyes épületek tömegrendszere is lépcsőzetes, ugyanis a szélső ablaktengelyeket hátra léptette, a széles középrizalitot pedig magasabb tetővel koronázta. A homlokzatokat az áttört erkélymellvédeken kívül a második emelet magasságában Márton Ferenc népi életképeket ábrázoló sgraffitoi tették változatossá (ma már csak egy házon láthatók). Hasonló kislakásos bérházat tervezett a Kiss János altábornagy utca 55–59. szám alá is, szintén a Székesfőváros számára (1928–1929). Az évtized végén a XI. kerületi Fadrusz utcában a Nap-udvar szövetkezeti bérház ötszintes homlokzatát úgynevezett szamárhátíves loggiákkal törte át, és itt is alkalmazott sgraffitókat, vagyis a vakolatot bizonyos minták szerint visszakaparta, így az egyszerű festésnél plasztikusabb hatást ér el a díszítés.

A Fadrusz utca 12. szám alatti, Nap-udvar nevet viselő bérház homlokzatát is sgraffitók díszítik (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

A szamárhátív egy keleties forma, fokozott használata tehát azt jelzi, hogy Medgyaszay az eddigieknél is jobban elköteleződött a magyaros építészet iránt – hiszen őseink is keletről származnak. 1927-ben műegyetemi tanárra nevezték ki, székfoglalóját pedig A hun-magyar ókori művészet címmel tartotta. Különösen az Indiában letelepedett fehér-hunok művészetét kutatta megszállottan. A Kelet felfedezésére hosszabb utazásokat is tett: 1911-ben Egyiptomot és Szudánt járta be, 1930 végén pedig végre Indiába is eljutott. Nemcsak az ősi műemlékek érdekelték, hanem az akkori művészeti iskolák képzési módszereit és magát a hindi nyelvet is tanulmányozta.

A keleti építészet ösztönözte a kő egyre nagyobb felületen történő alkalmazására is. Ez elsőként az 1928–1929-ben emelt kelenföldi református templomon figyelhető meg: a nyílásokat keretezte ezzel és a sarkokat is így erősítette. Keleties forma még a díszes pártázat is, melyet szintén kőből képezett. A templomhoz egyébként bérházak is csatlakoztak: a középen magasodó toronyhoz árkádos átjárókkal kapcsolta két oldalról a lakótömböket.

A kelenföldi református templom és bérházai az Október huszonharmadika utca 5. szám alatt (Fotó: Bodó Péter/pestbuda.hu)

Medgyaszay budapesti fő műve a Baár-Madas Református Leánynevelő Intézet és Internátus, mely a Rózsadomb délnyugati lejtőjén terül el (1928–1929). Három egységből áll: a Lórántffy Zsuzsanna utcához legközelebb a líceumi szárny esik, ennek belső oldalához a többfunkciós tornaterem csatlakozik, míg az internátus hosszú épülete a telek belsejében halad, de párhuzamosan az utcával. Utóbbi nemcsak méretével, de formai kialakításával is kiemelkedik az épületegyüttesből: öttengelyes középrizalitjában (a homlokzat közepéből előre lépő falszakasz) az árkádos bejárat tagolt ívei, valamint a tetőablakok is az indiai építészetből vett elemek. Az épület funkciójára pedig a második emeleti ablakok fölötti sgraffito-képsorozat utal, mely a nő szerepét ábrázolja a magyar történelemben.

A Baár-Madas Református Gimnázium internátusi épülete (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Az 1930-as években – kultuszminiszteri felkérésre – készített terveket egy Nemzeti Emlékcsarnokhoz, mely a Pantheonhoz hasonló célt szolgált volna, helyét azonban a Hármashatárhegyen jelölték ki – végül azonban nem valósult meg. A magyarság iránti felelősségérzete hajtotta arra, hogy Feszty Árpád hatalmas körképének, A magyarok bejövetelének új befogadócsarnokot tervezzen: 1937-ben a Batthyány téri vásárcsarnokot alakította volna át, 1940-ben pedig a Tabánba helyezte volna az épületet. Ezeken a rajzokon már egy expresszívebb stílus figyelhető meg, amely megvalósulni a József Attila utca 12. szám alatt emelt Takarékpénztárak és Bankok Országos Nyugdíjpénztára házán tudott 1938–1939-ben. A földszinti és félemeleti üvegezett felületek könnyedsége feszültségben állt a felsőbb emeletek súlyosabb kőburkolatával, melyet áttört mellvédű erkélyek tagolnak. Ebben az időben tervezte még a Központi Tűzőrség VIII. kerületi, Dologház utca 3–5. szám alatti székházát is.

Medgyaszay a második világháború alatt és után már nem tudott jelentőset alkotni. Az ostrom utáni újjáépítésben már mint állami tervezőirodai dolgozó vett csak részt, innen vonult nyugdíjba is. 1959. április 29-én hunyt el. Emléke azonban megmaradt, hiszen épületeinek jellegzetes stílusa ma is hirdeti a magyaros építészet iránti elköteleződését, melyért még Indiába is elutazott.

A nyitóképen: a Baár-Madas Református Gimnázium részlete (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)