Illusztris személyek vonultak ki 180 évvel ezelőtt a Duna-partra, hogy leereszkedjenek egy mély gödörbe. Az időpont 1842. augusztus 24, délután 5 óra, a hely, a Duna pesti partja, az építmény, aminek az alapkövét letették, a Lánchíd. Az alapkőletétel tulajdonképp egy nagy ünnepség volt, ahol több ezer néző jelenlétében a hazai politikai élet vezetői jelentek meg, hogy részt vehessenek a különleges ceremónián.

Az ünnepség már az építkezés kapujában elkezdődött, itt fogadták ugyanis Károly főherceget, aki a király személyes megbízottjaként érkezett. A főrangú vendég érkezését a Jelenkor 1842. augusztus 27-i száma így írta le:

„Károly cs. k.föhg, mint fels. urunk képviselője által köv. módon: fens. föhig–nádorunk ezrede egyenruhájában az ország föhivatalnokival és hidválasztmánnyal a’ lánczhid-udvar egyik kapujánál fogadván ’s üdvözölvén 101 álgyulövés’s Budától egész a’ lánczhid-udvarig felállított polgár-’s rendes katonasági sorok közt érkező fejdelmi képviselő testvérét, innen a’magyar birodalmi tartományok czimereivel díszelgő zászlók sora közt fényes magyar tábornok köntösben, a’ lánczhid-udvar déli szárnyára vont szép készületü sátorba ment.”

A főherceget hatalmas tömeg és katonazenekar köszöntötte. A sátorból a menet leszállt a munkaterületbe meghatározott sorrend szerint, még azt is szabályozták, ki mit vigyen, például Széchenyi István a majdan szükséges fakalapácsot, William Tierney Clark, a tervező, az alapkő lerakásánál használt kanalat, Clark Ádám a terveket. A Duna medrében kialakított munkateret feldíszítették, mindent piros-fehér-zöld posztó takart, és a székeket is úgy állították fel, hogy minden meghívott – Pest és Buda előkelőségei – jól lássa az eseményeket.

Az alapkőletétel Barabás Miklós festményén (Forrás: mek.oszk.hu, Halász Zoltán: Magyarország. Corvina, Budapest, 1980, 23. oldal. Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Képcsarnok, Budapest)

Itt előbb Tasner Antal felolvasta az elhelyezendő dokumentumot, amelyet a jelenlévők aláírtak. E dokumentum felsorolta mindazt, mi történt 1832-től, azaz mikor Széchenyi bekapcsolódott az előkészítési munkálatokba, a törvény elfogadását, a híd építésére a szerződés megkötését, egészen az alapkő letételéig. A dokumentum a híd által egybekapcsolt Pestre és Budára már mint Budapest (!) hivatkozik. Azt is tudjuk, hogy ki volt az, aki leírta a dokumentumot (ugyanis azt nem nyomtatták, hanem szépíró írta le), név szerint Heuffel Károly. E nevezetes okmányt egy tokba helyezték, ami mellé pénzérméket tettek, a Regélő 1842. szeptember 11-i száma szerint az alábbiakat:

„Minek emlékéül az alapkőbe jelen irat ő császári kir. fölségének dicsőségesen országló I. Ferdinand austriai császár s’ Magyarország e’ néven Vdik apostoli királyának többféle ez évben folyamatban levő arany és ezüst pénzeivel együtt lezáratott.”

Miután a lezárt tokot berakták az előre elhelyezett üregbe, a főmunkavezető intésére egy csörlővel a hengert fölé egy 130 bécsi mázsás, azaz 7,2 tonnás kőtömböt helyeztek el.

A vakolókanál pontos másolata a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum gyűjteményében (LTSZ: 10.75.13.1)

A kőtömbre elsőként Habsburg Károly főherceg – a király képviseletében – vetett habarcsot az erre a célra késztett elefántcsont nyelű, színezüst vakolókanál segítségével, majd hármat koppantott egy fakalapáccsal a kőtömbre. Ugyanígy járt el József nádor, Mailáth György országbíró, Kopácsy József esztergomi érsek, Keglevich Gábor tárnokmester, Sina György, Széchenyi István, William Tierney Clark és Adam Clark is. Ezután a katonazenekar játszott, majd az egyórás ünnepség után az előkelőségek távoztak.

A híd építése ekkor már 3 éve zajlott. Azért tartott ennyi ideig, hogy erre a szimbolikus, de fontos eseményre sort kerítsenek, mert a híd alapozásához az akkor elérhető technikai megoldást, de valójában igen kezdetleges módszert használtak. Ahhoz, hogy a hídfők és a pilonok alapjait elkészíthessék, nyilvánvalóan száraz munkaterületre volt szükség. Ezt úgy érték el, hogy a Duna medrébe három sorban sok ezer facölöpöt vertek le gőzkalapácsokkal, és a három sor fagát közé vízzáró agyagot tömtek, majd a vizet kiszivattyúzták. Ez a meglehetősen vastag, jászolgátnak hívott alkotás volt hivatva kint tartani a vizet. Maga a cölöpök leverése igen hosszú ideig tartott.

Az egyik pilon jászolgát terve W. T. Clark 1852-ben megjelent könyvéből (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

Ha megnézzük az alapkőletételről Barabás Miklós által készített képet, jól látszik az a hatalmas fa állványzat, amely az előkelőségek feje fölött tartotta a gátszerkezetet belülről. (Pár évvel később már egész más módszereket használtak az alapozáshoz, sűrített levegős kamrákat, amivel a munka sokkal gyorsabban zajlott.)

A fényes ünnepség után Károly főherceg kíséretével előbb a nemzeti, majd a pesti és a budai német színházat is felkereste, ahol mindenütt éljenzés fogadta. A krónikák feljegyezték, hogy aznap a Nemzeti Színházban a Belizárt adták.

Az estének volt még egy érdekes momentuma. A pesti ifjúság Széchenyi lakásához vonult, hogy neki fáklyás szerenádot adjon, de Széchenyi nem volt otthon. Erre a tömeg, amely ünnepelni kívánt, Kossuth lakása alá vonult, akit ez természetesen teljesen váratlanul ért. De Kossuth kivágta magát, beszédet tartott az ifjaknak, amelyben javasolta, hogy a felépülő hidat Széchenyi Istvánról nevezzék el. (Az ötlettől egyébiránt Széchenyi nagyon ideges lett, attól félt, hogy ha ez az ötlet népszerűbb lesz, akkor a híd ellenzőinek a helyzetét erősíti.)

A hídfők terve, látható, hogy igen nagy építményről van szó (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

Másnap pedig a nyilvánosság részére nyitották meg a munkateret, az alapkő letételének színhelyére beengedték a nagyközönséget, akik csoportosan tekinthették meg azt.

Az alapkő lerakásánál használt díszes kanalat a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi. E kanálra rávésték a majdani Lánchíd képét – amit az tett lehetővé, hogy a kanál díszítéséhez az instrukciókat a tervező W. T. Clark adta. Ez a kép később rézkarcként is terjed, és alapot adhatott egy félreértésre. Clark 1842-ben még nem tervezte, hogy a hídfőkre oroszlánokat helyez, és így a hídnak e nevezetes kanálon lévő rajzán az oroszlánok helyén lámpák láthatók, ahogy a később e kép alapján készült rézkarcokon is. E miatt is terjedhetett el az a félreértés, hogy az oroszlánokat csak 1850-ben vagy 1852-ben helyezték el, holott azok már a híd megnyitásakor, 1849. november 20-án is ott voltak.

Nyitókép: A híd rajza Rudolf Alt szerint (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)