Sztálin-szobor és dísztribün – A Felvonulási tér története

Írta: Mészáros Dávid

2022. október 27. 16:00

Ma már Ötvenhatosok tereként ismerjük, de évtizedeken át Felvonulási tér volt a közkeletű neve. Leginkább a május 1-jei felvonulások határozzák meg a múltját. Volt itt Sztálin-szobor, Lenin-szobor, Tanácsköztársasági emlékmű, de ma már nem hasonlít a diktatúra korszakából ismert állapotára. Bár az egykori Aréna útnak ez a szakasza többször átalakult, ma is nosztalgiával gondolunk a boldog békeidőkből ismert régi arculatára.

Erzsébetváros, Terézváros és a Zuglóhoz tartozó Városliget találkozása az Ötvenhatosok tere, mely egyike a főváros legnagyobb közterületeinek: hosszan nyújtózik a Dózsa György út mentén, a szomszédos Hősök tere alapterületét is meghaladja. Északnyugati végpontja a terézvárosi Délibáb utcánál található, délkeleti vége pedig az erzsébetvárosi István utca és zuglói Ajtósi Dürer sor találkozásánál.

Sárgával keretezve az Ötvenhatosok tere a Dózsa György út mentén. Fehérrel keretezve a tér kialakításakor megcsonkított Rondó és két nagyobb épület egykori helye. Szintén fehérrel néhány merőleges utca vonala (Forrás: Google Earth)

Ezt a területet a budapestiek az 1950-es évektől Sztálin térként, majd az 1956-os forradalom után Felvonulási térként ismerték. A kommunista diktatúráknak szerte a világon szükségük volt egy olyan nagy méretű felvonulási területre, amelyeken díszszemléket lehetett tartani, hatalmas embertömegeket felvonultatni. Az egyik ilyen alkalom Budapesten minden év május 1-je volt, a munka ünnepe: az embertömeg zászlókkal, vezérmondatos táblákkal, jelszavak skandálásával, kedélyes mosollyal az arcokon haladt el a dísztribün előtt, ahonnét a pártvezérek ingetettek feléjük. A másik felvonulásos ünnepnap április 4-e volt, a „felszabadulás ünnepe”: ezeket katonai díszszemlével, a Magyar Néphadsereg arzenáljának (páncélosok, csapatszállítók) felvonultatásával ünnepelték.

A budapesti Törvényhatósági Bizottság 1949. december 20-án  határozatba foglalta, hogy Sztálinnak szobrot állítanak Budapesten, a felajánlás a generalisszimusznak nevezett szovjet pártfőtitkár 70. születésnapja alkalmából történt.

Sztálin generalisszimuszról művészi kivitelben és méretben méltó emlékművet készíttet és állíttat fel a főváros erre legméltóbb és legalkalmasabb helyén, a határozati javaslat elfogadásától számított egy esztendőn belül.”

A pályázók közül Mikus Sándor szobrász nyert, de kijelölt helyszín nélkül kellett munkához látnia. Hosszas viták után 1951-ben dőlt el, hogy Sztálin szobrának talapzata egyben dísztribün lesz, valamint az is, hogy a Dózsa György út kiszélesítésével teremtik meg az áhított felvonulásokra alkalmas teret – ehhez viszont ki kellett hasítani egy darabot a Városligetből: nemcsak parkosított részek voltak útban, de néhány fontos középület is. Ezek közül a két legnagyobb a Városligeti Színház és a Regnum Marianum-templom volt, ezeket a cél megvalósítása érdekében könyörtelenül lerombolták.

A Városligeti Színház lebontásáról így tudósított a Magyar Nemzet 1951. július 20-i száma:

„Az útibővítési munkálatok megkezdése előtt lebontják a kiszélesített útterületbe eső építményeket. Ezek közé tartozik a városligeti régi színházépület, az egykori Feld-színház, amely utoljára Béke Színház néven működött, de teljesen leromlott állapota miatt már évek óta zárva van. A fővárosi tanács már kiadta az utasítást a színház bontási munkálataira.”

A Regnum Marianum eltávolítása nem volt zökkenőmentes: a templomba járó hívek könnyekkel küszködve és az ÁVH-val küzdve próbálták élőlánccal akadályozni a bontást.

„A kommunista párt elhatározta, hogy lebontatja a több millió pengős költséggel épített Regnum Marianum templomot és annak helyére állítja fel a Sztálin-szobrot. A templomot azonban régi szolidsággal építették. A falak erősek voltak és nem használt a legjobb betonvágó gép sem. Erre elhatározták, hogy a falakat robbantani fogják. A beomló falak között 25 munkás lelte halálát. A bontás naponta halálos áldozatokat követelt. Hiába ajánlottak magasabb béreket, senki sem jelentkezett. Végül is kényszermunkásokat rendeltek ki a bontáshoz, amely fél esztendeig tartott. Végül teherautók százai jelentek meg, hogy elvigyék a Regnum Marianum törmelékeit”

– emlékezett vissza a tragikus napokra a Szabad Magyarság című folyóirat pár évvel később, az 1957. évi 32. számában.

A térrendezés részleteivel Gebhardt Bélát bízták meg. Rengeteg fát, számos virágágyást és egyéb zöld területet pusztítottak el. A Dózsa György úton megszűntették a villamosközlekedést, felszedték a síneket, a kiszélesített szakaszt pedig masszív betonlapokkal fedték le (némi térkövet és aszfaltot is felhasználtak). Sztálin szobra is elkészült és felkerült a dísztribünre 1951. decemberében (a tribün domborművei ekkor még hiányoztak). Innentől kezdve a szovjet diktátor alakja köszöntötte a liget kapujához (a Rondóhoz) látogatókat, a széles, lebetonozott tér pedig szürkévé változtatta az évtizedek óta kedvelt és megszokott zöld hangulatvilágot.

A Sztálin-szobor avatása 1951. december 16-án. A szobor öntéséhez provokatív módon felhasználták a Kossuth téren álló, de a háborúban megrongálódott gróf Andrássy Gyula lovas szobrot is (Forrás: Fortepan) 

Az egykor elegáns Aréna út – akkor már Dózsa György út – egy darabjának kiszélesítésével, a Felvonulási tér kiépítésével és a Sztálin-szobor felállításával a kommunisták által üldözött, kisemmizett arisztokraták és mágnások kedvelt villa- és nyaralónegyedének előkelő hangulatát is sikerült némileg visszaszorítani.

De milyen is volt ez a régi világ? A boldog békeidők Városligete lényegében a főváros peremét jelentette (a közigazgatási határok jóval távolabb voltak, de ekkor a ligeten túl szinte alig álltak házak). Ez volt a hangulatos séták, beszélgetések, szabadtéri kikapcsolódások, hétvégi mulatságok Mekkája. Ugyanekkor épült ki a szomszédos Terézváros elegáns villanegyede és Erzsébetváros közeli lakóövezete is. A villák többnyire nyaralóknak épültek, ahonnét könnyű volt gyalog megközelíteni az Aréna utat (a mai Dózsa György utat) és a Ligetet.

Greiner Adolf építész villája az Aréna (Dózsa György) út és Délibáb utca sarkán 1890 körül. A ház a mai Ötvenhatosok terének északnyugati végénél van, a Műcsarnokkal szemben (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára)

„A Városliget bejáratánál mindjárt egy gyönyörű körtér fogadja a látogatót, üde pázsittal borítva, köröskörül virágzó bokrokkal szegélyezve, széles útjai mentén rózsákkal és délszaki növényekkel beültetve, közepén 13 vízsugarú hatalmas szökőkúttal”

– olvasható Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című kiadványsorozat 1893-ban megjelent IX. kötetében.

A Városliget kapuja, vagyis a Rondó (más néven Körönd) a pihenés és társasági élet egyik fontos helyszíne volt a dualizmus kori Budapesten. Tisztasága, rendezettsége ideális találkozóhelyszínné tette: ide jöttek sétálni, beszélgetni egymással rég nem látott barátok, ismerősök, rokonok, egy kellemes sétányos miliőbe, finom illatú virágok közelségébe.

1900 körüli felvétel a Rondóról. A kép alsó harmada ma már az Ötvenhatosok terének része (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára)

A Városligeti Színház elődje, az Aréna épülete (amelyről a nevét kapta az Aréna út) kezdetben kocsmaként és vendéglőként a helyi mulatozások kiszolgálója volt. Már az 1840-es évek lapjai említik, hogy szórakoztató előadásokat is tartottak benne, igazi színházzá csak később alakult át. Így írt a Nővilág című folyóirat 1859. április 17-i száma:

„A városliget is kap színházat, és pedig a maga nemében elsőt a fővárosban. Ez Bajkai Sándor hazánkfiának gépművészeti színháza lesz, melyet a városligeti „arena“ nevezetű vendéglőben május elsején nyitand meg, adandván benne különféle meglepő mutatványokat, bohókás jeleneteket, ködfátyolképeket, galván napot, gépezet nélküli órát stb. […] Az e nemben első magyar vállalkozónak sok szerencsét kívánunk.”

A mai tér határvonala [sárga keret] egy 1885-ös térkép részletén: az Aréna pontos helye [jobbra] mellett látszik, hogy egy vendéglő és egy vasúti csarnok is állt egykor ezen a területen (Forrás: OSZK Térképtár)

A nagy áttörést a német Feld Zsigmond érte el: vezetésével sikerült átalakítani az Aréna könnyűszerkezetes épületét, hogy az ne csak nyáron, de az év egészében alkalmas legyen az előadások megtartására.

Klösz György 1890 után készült felvétele a favázas Városligeti Aréna épületéről. Előtte a Városligeti Színkör valamennyi tagja (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára)

Társulata 1899-ig német nyelven tartott előadásokat, ezután váltottak magyarra. A hangsúlyt a könnyed szórakoztatás kapta, és bár operett-előadásokból volt a legtöbb, a színműparódiák hozták a legnagyobb sikereket. Az Aréna épülete idővel kicsinek bizonyult, ezért Feld Zsigmond egy nagyobb kőszínházat emelt a helyére. Az intézmény 1944-ig folyamatosan működött, a háború kényszerítette bezárásra. 1946-ban Béke Színház néven újranyitották, de néhány hónap múlva véglegesen bezárt. Az épület ezután romlásnak indult ugyan, de meg lehetett volna menteni, ha nem állt volna útjában a kommunista hatalom terveinek.

A XX. század elején elkészült Fővárosi Városligeti Színház szecessziós épülete Vágó József és Vágó László építész testvérpár tervmunkája alapján (Forrás: OSZK Színháztörténeti Tár)

Kultúra, szórakozás, pihenés – ezeket mind biztosította a Monarchia idején a Liget keskeny sávja az Aréna út mentén. E sokszínűség még a két világháború között is bővült. A Regnum Marianum-templomot egyfelől a Tanácsköztársaság bukása iránti hálából építették, továbbá az Erzsébetvárosi plébánia hívei szerettek volna egy gyorsabban megközelíthető templomot (sokaknak messze volt a Rózsák tere). A sikeres közadakozás után 1926-ban kezdték építeni a Regnum Marianumot, és 1931-ben szentelték fel.

1936-os felvétel a Regnum Marianum-templomról. A szocialista rendszer minden létező módon próbálta kitörölni a kollektív emlékezetből (Forrás: Fortepan)

Kotsis Iván tervezte az épületet, melyet a Jeruzsálemben, a Golgota feltételezett helyszínén emelt Szent Sír-templom ihletett. A harangtorony nem készült el teljesen, de így is meghatározó látványosság lett a Liget peremén. A hívek rendszerint „benépesítették” a vasárnapi misék alkalmával, esküvőket, keresztelőket is tartottak benne, színesítve a Városliget hangulatvilágát is.

Sorsát nem kerülhette el, hiszen a második világháború után az új hatalom képviselői számos más templomot is elbontottak mondvacsinált indokokkal. Ám a Regnum Marianum ellen szólt az is, hogy a Tanácsköztársaság bukása miatti hálából emelték, emellett a neve sem lehetett túlságosan kedves a korabeli döntéshozóknak, akik nem Mária országát, hanem a kommunizmust kívánták felépíteni. A Felvonulási tér kiépítése így megfelelő indokot adott a felrobbantására.

A Regnum Marianum mellé emeltek szobrot Csengery Antalnak, aki többek között neves lapszerkesztő, országgyűlési képviselő volt. A szobor szintén a térrendezés útjában állt, de nem pusztult el. Ma az erzsébetvárosi Almássy téren található (Forrás: Fortepan)

A Regnum Marianum mellett egy szobor is állt a két világháború között, mégpedig Csengery Antalé, aki akadémikus, politikus, neves lapszerkesztő is volt. Az alkotás nem pusztult el, ma a VII. kerületi Almássy téren áll. És lényegében a Madách-emlékmű is a Felvonulási tér kiépítésének áldozatává vált – azt ugyanis ide tervezték, ám a háború miatt csúszott a felállítása. Ezt követően pedig más tervei voltak a hatalomnak a szobor számára kijelölt helyszínnel. Madách Imrének már régóta szerettek volna méltó emlékművet állítani Budapesten, de elhúzódó vitákat szült a helyszín kijelölése. A Friss Újság című lap 1942. április 17-i száma arról számolt be, hogy az esélyes Dönbrentei tér, illetve a kézenfekvő Madách tér helyett a Ligetre esett a választás, a Városligeti fasorral szemben eső részen, a Rondóhoz közel. Az emlékmű részleteivel is megismerkedhetünk e tudósításból.

„Madách szobra nem a nagy írót ábrázolja, hanem gyönyörű alkotását, az Ember tragédiájának alapgondolatát. A két karját ég felé tartó, büszkén néző Ádám előtt megtörten áll Lucifer, összeroppan az Úr szava alatt, de dacos, vad tekintete még mindig harcot hirdet, a rossznak a jóval szemben való örök ellenállását.”

A munkával megbízott Kisfaludi Strobl Zsigmond elkészítette a mű gipszmintáját, de a háború és a későbbi térrendezés megakadályozta a szobor felállítását. A kijelölt helyszínre Az ember tragédiája nagy írójának, a magyar drámaköltészet kiemelkedő alakjának emléket állító szobor helyett Sztálin hatalmas alakja és a dísztribün került.

Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrász [alul] hölgyek és a Madách-emlékmű elkészült gipszmintájának társaságában, 1939-ben (Forrás: Fortepan)

Az Aréna úton sokáig villamos is közlekedett. A Regnum Marianumhoz közel, a Benczúr utcával szemben állt a szintén elbontott városligeti végállomás épülete (Forrás: villamosok.hu/NZA gyűjteménye)

A Liget és az egykori Aréna út hangulatvilágát így sikerült tehát felszámolni az 1950-es évek elejére. A kommunisták térrendezése 1951-ben fejeződött be, ekkor már minden készen állt a felvonulások megtartására.

„Felhőtlen kék az ég Budapest felett. Ragyogó napfény köszönti a béke ünnepét, május elsejét. Reggel fél kilenc. A Sztálin-út ünnepi díszben várja a felvonulást. A Hősök tere csendes, csak a távoli dobszó, a kürtöt fel-felharsanó hangja olvad egybe az örömteli zsongással, morajjal, s mint egyetlen nagy szívdobogás, úgy lüktet népünk szeretett vezére, Rákosi Mátyás elvtárs felé, aki kilenc óra előtt elfoglalja helyét a díszemelvényen. […] Kilenc órakor a dísztribün előtt harsonák hangja köszönti a nyolcadik szabad május elsejét. A dobpergés felerősödik. Sokezer szirmát, lengő zászlaját kibontja és áradó, gazdag, színes pompájával indul meg a felvonulás. Éljen Sztálin! Éljen Rákosi!”

– számolt be az Esti Budapest című lap 1952. évi 24. száma az 1952-es május 1-jei felvonulásról.

Nyitókép: Felvétel az 1955. május 1-jei felvonulásról (Forrás: Fortepan)

A Rákosi-diktatúra besúgóhálózata volt egyik biztosítéka annak, hogy sokan részt vegyenek ezeken a felvonulásokon. Az emberek inkább erőltetett mosollyal, de vállalták jelenlétüket, nehogy később baj érje őket.

Sztálin azonban csupán néhány évig nézhetett le több méter magas talapzatáról a felvonuló tömegekre. Az 56-os forradalomhoz fűződő legfontosabb helyi esemény az akkor már három éve halott volt szovjet diktátor szobrának ledöntése volt. Az utcára vonuló tömeg október 23-án, követeléslistája 13. pontja alapján szándékozta eltávolítani az emlékművet.

„Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és politikai elnyomás jelképét, a Sztálin-szobrot a leggyorsabban bontsák le, és helyébe az 1848–49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek.”

A felkelők hamar tudomásul vették, hogy az államhatalom semmit sem fog tenni, ezért saját kezükbe vették a szobor sorsát. Több teherautó húzóereje és a szobor térd alatti elővágása kellett ahhoz, hogy sikerüljön lerántani helyéről a gyűlölt emlékművet.

Esti mámor az 1956-os forradalom idején a dísztribünön, a Sztálin-szobor maradványánál (Forrás: Fortepan)

Az esemény után a ledöntött szobrot elhurcolták a térről, és kisebb darabokra vágták szét.

Sztálin csizmái túlélték a forradalmat, ezért a népnyelv Csizma térnek kezdte nevezni a területet. Az emberek feliratozták, „beszámozták” a nagy lábbeliket, hogy legalább helyrajzi értelmet nyerjenek: „Csizma tér 1.” és „Csizma tér 2.” (Forrás: Fortepan)

1957-ben hivatalosan eltörölték a Sztálin tér elnevezést, és a csizmákat is eltávolították. A tribün viszont maradt és puritánabb lett (a rajta lévő domborműveket letakarták). A forradalom leverését követő első május 1-jei felvonuláson irreálisan nagy embertömeg volt jelen (noha ekkor a szomszédos Hősök tere kapta a nagyobb szerepet, Kádár is ott mondott beszédet).

Katonai díszszemle a Felvonulási téren 1958. április 4-én (Forrás: Fortepan)

A május 1-jei felvonulások önmagukban ártatlan események voltak, és az évek haladtával komolyságukból is vesztettek: a „mesterségesen” teremtett jókedv sokaknál működött, mintha egy nagy közösségi találkozóról lenne szó. A mosolygó-integető felvonulások után a Ligetben szervezett „sörös-virslis”, enyhén majálisokra emlékeztető kikapcsolódások várták az erre fogékonyakat.

Fénykép az 1965-ös május 1-jei felvonulásról. Volt példa arra, hogy a ceremónián felhasznált vörös zászlók közül több is eltűnt az ünnepség végére – mint utóbb kiderült, nagyon szép ingeket lehetett varrni belőlük (Forrás: Fortepan)

A pártvezetés természetesnek vélte, hogy saját hőseivel díszítse tovább a Felvonulási teret. A dísztribüntől egyenlő távolságra balra és jobbra is került egy-egy újabb emlékmű: balra Lenin szobra, jobbra a Tanácsköztársasági emlékmű.

1965-ben Lenin szobra láncokba verve várja a Felvonulási téren, hogy elfoglalhassa a neki szánt helyet. A szobor Pátzay Pál munkája (Forrás: Fortepan)

Az 1969-ben emelt Tanácsköztársasági emlékmű (balra; forrás: Fortepan). Napjainkban (jobbra) az itt állt Regnum Marianum emlékét őrzi a spirális talapzat, rajta a templom megmaradt darabjával és Krisztussal a kereszten (Forrás: Wikimedia Commons)

Ez a két emlékmű kibírta a téren a rendszerváltásig, noha éppen 1989 májusában vitték el Lenin szobrát, hogy restaurálják. Amikor elszállították, még senki sem tudta, hogy nem fog visszatérni. A Tanácsköztársasági emlékmű nyolc méter magas, szaladó-kiáltó szoboralakja egészen 1992-ig maradt. Ezek a művek – Sztálin csizmáival együtt – a budatétényi Memento Parkba kerültek. A tribünt még 1990 őszén eltávolították.

Egy korszak vége: bontás alatt az elhasználódott, „elráncosodott” dísztribün. 1990-es felvétel (Forrás: Fortepan)

A rendszerváltás után sokáig egy hatalmas parkolónak használták a területet, amit 2006-ban kereszteltek át Ötvenhatosok terére.

„Holnap 19 óra 56 perckor keresztelik át a Felvonulási teret 56-osok terének. Itt állítják fel az első nagy emlékművet, amely megosztja az ötvenhatosokat”

– írta a Napló 2006. október 22-i száma, egy nappal a dicstelen 50. évforduló előtt.

A 2010-es évektől kezdtek érvényt szerezni a múzeumi negyed elképzelésének: azóta meg is épült az új Néprajzi Múzeum, a parkolók pedig a föld alá kerültek. Napirenden van a Városligeti Színház hiteles rekonstrukciója is, pontosan ugyanott, ahol eredetileg állt.

Az új Néprajzi Múzeumot is részben a föld alá süllyesztették. Az egykori dísztribün helyén áll ma a 2006-ban emelt 56-os emlékmű (Fotó: Mészáros Dávid/pestbuda.hu)

Az Ötvenhatosok tere mára egy új, XXI. századi hangulatvilágot kapott, mely egyértelmű változás a kommunista idők szürke, betonos miliőjével szemben. A boldog békeidők világa, a régi Aréna út hangulata azonban már soha többé nem állítható vissza.

Nyitókép: Felvétel az 1952-es május 1-jei felvonulásról (Forrás: Fortepan)

Összesen 6 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
időrendben | fordított időrendben | értékelés szerint


A "vaskefének" csúfolt emlékműnek a kohóban van a helye! Gyurcsány ájtatos manóként szívre tett kézzel állt itt október 23.-án miközben a pribékjei bent a Belvárosban ütötték verték az embereket. Gyurcsány viselkedése a családja miatt is arcpirító volt. Engem erre is emlékeztet ez a semmit mondó, közvécének használt rozsdásvas gyűjtemény. Annyi értelme sincsen, mint a soha nem működő homokórának.

Válaszok:
Nagy Mátyás | 2022. október 30. 09:34

Most, hogy megépült a Néprajzi Múzeum, kicsit jobban mutat a 56-os emlékmű, az ív közepén.

Válaszok:
Nagy Mátyás | 2022. október 30. 09:32

A Sztálin szobor helyére felhúzott "emlékmű" az '56-os forradalom megcsúfolása. Lényegében a szovjet inváziónak állít emléket az acél ékkel és a mögötte lévő vascölöp bitófák tömegével (ezt mondta Wittner Mária is).
Nem is fogadták el a budapestiek. Elbontása időszerű, amely előbb-utóbb meg is fog történni.

Válaszok:
Sándor | 2022. október 31. 20:49

Nem mutat sehogy, a budapestiek provokálására állították Gyurcsányék 2006-ban.


Teljesen egyetértek! egy provokatív posztkommunista förmedvény!


Valóban van egy olyan kinézete, mint egy bevonuló katonai alakulatnak. A "Vaskefének" menni kell, és Göncz Árpád Városközpont nem is létezik, az csak két út kereszteződése felüljáróval. A nevét végképp el kell törölni. (Szerény javaslat: Göncz Árpád kriptokommunista szobra is mehet a szoborparkba.)



Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó