Tornyai János 1869. január 18-án született szegény zsellérszülők gyermekeként. Rajztehetsége hamar megmutatkozott, ezért a helyi református főgimnázium elvégzése után a Városi Tanács ösztöndíjával 1886–1889 között a budapesti Mintarajziskolában tanulhatott. Mestere volt többek között Székely Bertalan és Lotz Károly is, ő azonban az ekkor már Párizsban élő Munkácsy Mihályra tekintett a legnagyobb tisztelettel. Szülővárosa újabb támogatásának hála 1894–1896 között kijutott a francia fővárosba is, hogy a Julian Akadémián fejleszthesse tovább képességeit, de természetesen felkereste a példaképét is.

Tornyai János idős korában (Forrás: Tornyai János Múzeum)

Hogy művészi látóterét kiszélesítse, 1896–1897 során Németországban és Olaszországban tett utazásokat, ezután azonban hazatért, és Hódmezővásárhelyen telepedett le. Legfőbb céljának a város kulturális életének ápolását és fejlesztését tette meg, ennek érdekében elkezdte gyűjteni a paraszti életformához kötődő tárgyi eszközöket, melyekből 1904-ben nagyszabású ipari és mezőgazdasági kiállítást is rendeztek. Erre az anyagra alapozva hozta létre a város még abban az évben a helyi múzeumot is. A fazekasság évszázadokra visszanyúló mesterségét pedig azzal igyekezett ápolni, hogy 1912-ben társaival együtt részvénytársaság formájában létrehozta a Művészek Majolika- és Agyagipari Telepét. Művészetét és tevékenységét legátfogóbban a születésének százötvenedik évfordulója alkalmából megjelent monográfia mutatja be: Nagy Imre – Tóth Károly – Nátyi Róbert: Tornyai. Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely, 2020.

A szép eredményeket azonban nagyon sok küzdelem árán érte csak el, a városvezetéssel viták sorát kellett folytatnia. A kapcsolat 1919-ben romlott meg igazán, amikor elvették tőle a műtermét. Ekkor ugyan még kapott egy kevésbé alkalmas helyiséget, de miután annak a bérletét is felmondták, a festő 1921-ben Budapestre költözött. Négy évig albérletben lakott a Svábhegyen (Lóránt út 9.), 1925-ben viszont sikerült műtermes lakáshoz jutnia a Józsefvárosban, a Horánszky utca 9. számú bérházban. A kor szokásai szerint erre a célra az épületek legfelső szintjét hasznosították, így Tornyai is oda került. A lakás nagy részét a galériás műterem foglalta el, ahhoz csak egy kis szoba és egy konyha tartozott.

A Horánszky utca 9. számú ház, melynek legfelső szintjén lakott Tornyai János (Fotó: Bodó Péter/pestbuda.hu)

Az új környezetbe egy új élettárs is vele tartott. Első feleségétől, Szabados Leonától csupán pár évnyi házasság után, 1903-ban elvált, ezután Hódmezővásárhelyen még két nő volt az életében (egyikük, Kovács Mária maga is festőművész lett). A fővárosban Medgyessy Ferenc szobrászművész barátja mutatta be neki 1925-ben a mindössze huszonhét éves Proits Rozáliát, aki tulajdonképpen házvezetőnőként szegődött az idős mester mellé. Valóban nagy szüksége volt rá a mindennapokban, ugyanakkor a fiatal leány a modellje is lett, 1932-ben pedig feleségül is vette.

Tornyai nagy űrt hagyott maga után Hódmezővásárhelyen, amit a városvezetés is érzékelt, és megpróbálták helyreállítani a jó viszonyt. Támogatták a helyi művészek kezdeményezését is, akik 1934-ben megalapították a Tornyai Társaságot, majd ugyanebben az évben a mester félszázados alkotói jubileuma alkalmából nagyszabású kiállítást, hangversenyt és előadást rendeztek. Mindezeken felül pedig havi száz pengős életjáradékot is juttattak számára. Elérték céljukat, Tornyait meghatotta a sok fáradozás, és még abban az évben hazaköltözött, majd pedig arról is rendelkezett, hogy minden tulajdonában lévő festményét a szülővárosának ajándékozza.

Tornyai János egyik leghíresebb műve, a Bús magyar sors (Forrás: Tornyai János Múzeum)

A történet ekkor kezdett bonyolódni, a művek ugyanis a Horánszky utcai műteremben voltak, ahol akkor már csak Tornyainé lakott. Az, hogy nem követte férjét Hódmezővásárhelyre, jelzi kettejük fagyos viszonyát. Amikor azonban 1936. június 6-án megjelentek a lakásban a bírósági végrehajtók, hogy jegyzéket készítsenek a városnak átadandó alkotásokról, hevesen tiltakozott. A tetemes mennyiségű festményt lehetetlen volt egyetlen nap alatt listába venni, és mivel éppen szombaton kezdték a munkát, csak hétfőn tudták folytatni. Aznap viszont döbbenten tapasztalták, hogy a művek jó része hiányzik. Tornyai természetesen feljelentést tett – ismeretlen tettes ellen. A feleség persze mindent tagadott, hamarosan mégis elutazott Hódmezővásárhelyre, hogy meglátogassa a kórházba került művészt. Sikerült kibékülnie vele, és azt is elérte, hogy férje minden festményét ő örökölje. A több mint hétszáz nyoma veszett mű azonban így sem került elő…

A nagybeteg Tornyait felesége visszaszállíttatta Budapestre, és 1936. szeptember 20-án ott érte a halál. Ezután Hódmezővásárhely Tanácsa és az özvegy között hosszan elnyúló per indult a festmények tulajdonjogáért, melynek eredményeképpen azokat a város kapta meg, amely viszont életjáradékot fizetett az asszonynak. Proits Rozália 1983. szeptember 2-án hunyt el, és élete végéig ugyanabban a Horánszky utcai házban lakott. Ezután szomszédja, Puskás László festőművész nyújtotta be igényét Tornyai egykori műtermére, amit meg is kapott. A felújítást 1984 novemberében kezdte el, melynek során padlócsere is szükségessé vált. Ekkor, a régi deszkaburkolat megbontásakor fedezte fel a közel fél évszázada ott rejtőző 718 darab festményt.

A szenzációs leletről a sajtó is beszámolt (Forrás: Ország-Világ, 1984. 50. szám)

A becsületes megtaláló azonnal értesítette a Magyar Nemzeti Galéria munkatársait, akik elszállították a leletet. Még abban az évben kiállításon mutatták be a regényes történetű együttest, melynek nagy része végül Hódmezővásárhelyre, a Tornyai Jánosról elnevezett múzeumba került.

A nyitóképen: Tornyai János: Bús magyar sors (Forrás: Tornyai János Múzeum)