Miután 1897-ben a budapesti távbeszélő-hálózat állami kézbe került, a Magyar Királyi Posta és Távírda Vezérigazgatóság megkezdte az infrastruktúra racionalizálását, és a több kisebb telefonközpont helyett egy főközpontot állított fel a VI. kerületi Szerecsen (ma Paulay Ede) utca 7–9. szám alatt. Ez a telefonközpont azonban mindössze 5000 vonalat volt képes kiszolgálni. Ezt a számot 1900-ra elérték, így az új előfizetőknek hónapokat kellett várniuk, hogy telefonhoz jussanak.
Szükségessé vált egy új, nagyobb központ felépítése, amely hosszú időre megoldja a fővárosi kapacitási gondokat. Az új főközpont részére a posta 1899-ben 2533 négyzetméteres területet vásárolt a Terézvárosban, a Nagymező utca 54–56. és a Hajós utca 33–35. szám alatt. A díszes épület szecessziós-historizáló terveit Balázs Ernő műépítész készítette, aki főként az iskolaépítésekben – például az Elnök utcai és az Erdélyi utcai iskolák – jeleskedett.
A tervező mindkét homlokzaton téglaborítást alkalmazott, ám míg a Hajós utcai kevésbé díszített, addig a Nagymező utcai oldal telefonos szimbólumokkal gazdagon el van látva.
Az új, 22.000 vonalat kiszolgálni képes háromemeletes központ átadását eredetileg 1901-re tervezték, ekkor Hegedűs Sándor kereskedelmi miniszter azt ígérte, hogy a legmodernebb vívmányokkal felszerelt épületben gyorsabb és pontosabb lesz a kiszolgálás, illetve, hogy az új központ bekacsolása után leszállítják a budapesti telefon-előfizetési díjakat, melyek a XX. század elején jelentősen meghaladták a nyugati nagyvárosok árszínvonalát.
Az épület műszaki átadására 1902-ben került sor, ezt követően indult a berendezés szerelése. A műhely és a raktár 1903-ban már átköltözhetett a Baross utcából, ekkor a belső technika felépítésén hatvanhárom munkás dolgozott.
A szerelés alatt az épületet belülről nem volt szabad megnézni – még az előcsarnokot sem. Miután 1903 decemberében elkészült a telefonközpont, azt bemutatták a sajtónak. Öt csoportra osztva a posta vezetői kalauzolták az újságírókat a tizenegyezer négyzetméteres palotában. Ekkor a harmadik emeleti nagy kapcsolóteremben mindösszesen három telefonos kisasszony dolgozott, akik már a posta hivatalos forgalmát bonyolították. A kisasszonyok új, kék színű egyenruhát kaptak, mivel az eredetileg tervezett szürkét csúnyának találták.
Az új főközpontban vezették be először a CB (közös telepes) rendszert az addig használt LB (helyi telepes) rendszerrel szemben. A CB technikai újításai közé tartozott, hogy amikor az előfizető felvette, illetve leemelte a kagylót, a központban rögtön egy lámpa kigyulladása jelezte, hogy vonalat kér. Úgyszintén izzólámpa jelezte a kezelőnek, ha a hívott fél fogadta a hívást. Amikor a felek a hívást befejezték, és visszaakasztották a kagylót, az izzók kialudtak, jelezvén a központban, hogy a hívás véget ért, a kapcsolatot bonthatja a kezelő. A központból szolgáltatták a telefonkészülék működéséhez szükséges áramot is.
A rendes üzemre 1904. január 15-től került sor, ugyanis ekkortól egészen április 15-ig folyamatosan kötötték be az előfizetőket az új központba, így az első ütemben hetvenöt helyi és két interurbán kapcsoló munkahelyet állítottak be. Az egész fejlesztés több mint hétmillió koronába került, melynek csak a kisebb részét, hárommilliót tett ki az épület, a nagyobb részt a város minden részébe elvezetendő föld alatti kábelek tették ki, melyek az előfizetők készülékeit kötötték össze a központtal.
A telekommunikáció rohamos fejlődését jól jellemzi, hogy míg 1903 márciusában 5700 telefon-előfizetőt számoltak, addig 1904 elején, amikor a központot üzembe helyezték, már 6300 készüléket kellett ide átkapcsolni. A nyitást követően 10.000 vonalra rendezték be a központot, melyet új építkezés nélkül 22.0000-re lehetett fejleszteni. Itt kísérleteztek először Budapesten az elsősorban katonai alkalmazásra szánt drót nélküli távíróval is 1904 elején, de mivel a belvárosban már akkor is sok volt a zavaró jel, így a jeladóállomást Csepelre telepítették.
Az új telefonpalotának neves vendége volt 1904. május 25-én. A frissen átadott épületet I. Ferenc József király látogatta meg délután egy órakor. Az uralkodót az előcsarnokban a kereskedelmi miniszter, az államtitkár, a posta elnök-vezérigazgatója, valamint a vállalat szakigazgatói fogadták. Az elnök a tanácsteremben előadást tartott a régi és új telefonrendszerekről, a kábelhálózatról, és bemutatta a készülékek mintáit. A király érdeklődésére büszkén jelentette ki, hogy akkor Budapesten volt Európa legnagyobb távbeszélő-központja. Ferenc József elismeréssel szólt a magyar mérnökök munkájáról.
Ezt követően az uralkodót felvezették a III. emeleti kapcsolóterembe, melynek 650 m²-es alapterülete, hatalmas belmagassága és neogótikus díszítése lenyűgözte – a terem azért nyílt az udvarra, mert az utcai lárma zavarta volna a munkát. Megtudta, hogy Budapesten naponta hetvenezer beszélgetést bonyolítanak le, azonban a vidékre szóló hívásokat nem a Nagymező utcából kapcsolják, ugyanis az interurbánközpont még nem költözött át a Szerecsen utcából. Őfelsége beszélt az elsőként levizsgázott, és 1881 óta telefonkezelőként dolgozó Matkovics Júliával, megmutatták neki a tűzmentesen impregnált fából készült szekrényekkel berendezett öltöző-, társalgó- és hálótermeket, valamint a szikratávíró kísérleti állomását is. Ferenc József a pince berendezését is szerette volna megtekinteni, de mivel elröppent a látogatásra szánt egy óra, így erről le kellett mondania.
Hogy milyen volt ekkoriban a nagyterem hangulata? „A kapcsoló teremben néma csend uralkodik és ott, ahol a legtöbb beszélgetést eszközlik, szigorúan tiltva van a magánbeszélgetés. A telefonos kisasszonynak attól a perctől kezdve, midőn helyét elfoglalja, le kell mondania arról, amit a hölgyek legjobban szeretnek gyakorolni, t. i. a sok beszédről” – fest érzékletes képet a Pesti Hírlap 1907-ben.
Eddigre a telefonnal rendelkező budapestiek száma már meghaladta a tízezret, a központban 300 telefonkezelő – egy kezelőre 100–140 előfizető esett – és nyolc ellenőr dolgozott a kapcsolóteremben, ahol egy nap 100.000, egy éjszaka 7000 beszélgetést folytattak le az előfizetők.
A telefon-előfizetések száma 1904 és 1914 között évi 16 százalékkal emelkedett, 1909 elejére már tizenötezret számláltak. Éppen ezért a Nagymező utcai központot is előbb 15.000, majd 18.000 vonalasra bővítették, mivel ez volt a főváros egyetlen telefonközpontja, a korábbiakat megszüntették. A készülékek számának és a forgalomnak a növekedése azonban arra sarkallta a Kereskedelmi Minisztériumot, hogy intézkedjen egy új telefonközpont létesítéséről, melyet 1908-tól a Mária Terézia (ma Horváth Mihály) térre terveztek.
Mivel az új központ csak közel tíz év után készült el, ezért 1912-től a Nagymező utcai épületben állítottak fel „József” néven egy ideiglenes kisközpontot, amely 4000 előfizetőt tudott kezelni.
Miután a Horváth Mihály téren a József telefonközpontot 1917-ben átadták, ide került át a nemzetközi telefonközpont és az interurbán kapcsolás, a Nagymező utcai hivatalos neve Teréz központ lett. A Nagymező utcai kisközpont 1920-tól működött ismét, a város belső területeit – Belváros, Lipótváros – szolgálta ki, a hívandó számok elé oda kellett mondani a „Teréz”, „József”, „Lipót” szavakat is.
A Teréz központ kiemelt szerepét jól mutatja, hogy az automatizálását is két részletben vitték véghez. Mivel a manuális és az automata rendszer nem működhetett együtt, ezért 1928-ban ideiglenesen egy 10.000 készülékes automata központot állítottak fel, majd a kézi kapcsolású központ lebontása után, 1930. szeptember 13-án bekapcsolták a 20.000 előfizetőt kezelni képes végleges automata központot. 325 kapcsolónőt helyeztek át ekkor a Teréz központból az interurbánközpontba, és postahivatalokhoz.
A Nemzeti Újság szerint 1930-ban így működött az automata rendszer: „A központ Nagymező utcai helyiségének pincéjébe torkollanak az utcáról bevezetett kábelek, amelyek innen a földszinten lévő úgynevezett rendező- és vonalvizsgáló-terembe futnak. Itt két szempontból történő rendezésen mennek át az egyes ágak. Először a Terézközponthoz tartozó távbeszélő hálózat területi (utcák, terek, nagyobb középületek) rendezése, majd a számszerinti rendezés történik meg, természetesen mind automatikus úton.”
Az 1932-ig tartó automatizálás során több kerületi központot, illetve alközpontot is létrehoztak, az ily módon decentralizált rendszerben a Nagymező utca is elvesztette központi szerepét.
Ennek ellenére a Nagymező utcai épület a bekapcsolásától számítva közel 100 évig szolgálta a változó technikájú telekommunikációt. Az utolsó évtizedekben már jellemzően irodák voltak itt, majd miután a telefontársaság kivonult az épületből, azt 2006–2008-ban Fehérváry Rudolf tervei alapján alakították át irodaházzá, mely ma – a római istenek hírvivőjéről – a Merkúr Palota nevet viseli.
A helyreállítás nem csak a külső és belső homlokzatra szorítkozott: a jobb oldali kaput ellensúlyozandó a pincében elhelyezett mélygarázs megközelítéséhez a bal oldalon alakítottak ki az épület stílusához alkalmazkodó lehajtót, az udvaron keresztül pedig átjárót létesítettek a Nagymező utca és a Hajós utca között – aki itt átkel, a jelen kulisszái között pár perc erejéig visszautazik abba a százhúsz évvel ezelőtti korba, amikor ezt a funkcionális telefonközpontot még az udvaron is tégladíszekkel látták el, illetve a nem is olyan távoli múltba, amikor hozzáértő kezek állították helyre az arra méltó épületet.
Nyitókép: Az egykori terézvárosi telefonközpont Nagymező utcai homlokzata (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció