Tisza Kálmán 140 évvel ezelőtt nyújtotta be az állandó országház építéséről szóló törvénytervezetet

Budapesten a Sándor utcai képviselőház (napjainkban a Bródy Sándor utcában található Olasz Kulturális Intézet) az ideiglenesség igényével és nagyon gyorsan készült el az 1860-as években. Ám a főrendi kamarának nem volt önálló otthona, a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében tartották a főrendek az üléseiket. Így mindig megvolt az igény, hogy a magyar országgyűlés számára egy teljesen önálló, mindkét kamarát magában foglaló, a kor kívánalmainak, stílusirányzatainak és a nemzetközi példáknak megfelelő, a millenniumi ünnepségekre már évtizedekkel előbb készülődni kezdő, a magyar nemzet nagyságát és nagyszerűségét kifejező, monumentális épületben helyezzék el a törvényhozás képviselő- és főrendiházát, valamint ezek hivatali szerveit. 

Ezért Tisza Kálmán miniszterelnök kabinetjének kezdeményezésére a parlament elfogadta az állandó országház építéséről szóló 1880. évi LVIII. törvénycikket. E rendkívül rövid, mindössze négyszakaszos jogszabály deklarálta, hogy a főváros V. kerületében, a Tömő téren (a Kossuth tér korabeli elnevezése) épüljön fel a törvényhozás mindkét házának befogadására alkalmas parlament, ahogy a törvényben nevezték, az „állandó országház.” A kabinetet a törvényhozók azzal bízták meg, hogy készítsen elő és bonyolítson le egy versenypályázatot, amely során a pályázó építészmérnökök látványtervekkel, részletes kiviteli tervekkel és költségszámítással vetélkednek egymással, hogy melyikük elképzelése a legméltóbb egy parlamenti palotaépület számára. A törvény végrehajtásával a miniszterelnököt, Tisza Kálmánt bízták meg.  

A kormányfő „az állandó országház építése érdekében kiküldött országos bizottságot” állított fel saját elnökletével, a kabinet, a fővárosi elöljáróság, a szakmai szervezetek tagjainak meghívásával. 

A bizottság jegyzőjévé – aki az adminisztratív munkát végezte – a korszak elismert építészeti szaktekintélyét, a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet titkárát, Az Építési Ipar című szakfolyóirat felelős szerkesztőjét, Ney Bélát választották meg.

A bizottság többszöri ülésezés után elfogadta „A budapesti Tömő-téren építendő állandó országház tervezési programmja” címet viselő pályázati felhívását, amelyet több napilapban és az Építész-Egylet szaklapjában, Az Építési Iparban is közzétettek 1882 tavaszán. E szerint tíz hónapot adtak a pályázni kívánóknak, hogy elkészítsék és megversenyeztessék országház-elképzeléseiket.

A pályaterveket a miniszterelnökség segédhivatali igazgatójánál lehetett benyújtani 1883. február elseje, déli tizenkét óráig. Lepecsételve, ellátva jeligével, valamint egy lezárt, jeligés levéllel (ebben adták meg a pályázók a nevüket, de ezt csak a zsűrizés eredménye után volt szabad kibontani a bírálóknak) lehetett az anyagokat benyújtani.

A megadott határidőre összesen tizenkilenc pályázatot küldtek be a Sándor-palotába, a következő jeligékkel: 1.: Magyarország Budapesten. 2.: Remélj és tűrd sorsodat. 3.: A hazáért. 4.: Sancti Stephani Regis. 5.: Él magyar, áll Buda még. 6.: Tisza. 7.: For ever. 8.: A kidolgozandó tárgy beltartalma eleje és vége a művészetnek. 9.: Egyesült erővel. 10.: Magyarország nem volt, hanem lesz. 11.: Alkotmány (I.). 12.: Salus Patriae. 13.: Árpád 1000. 14.: Patres conscipti. 15.: Alkotmány (II.). 16.: Moriamur pro rege nostro. 17.: Ypsiland. 18.: Egy ezredévi szenvedés kér éltet. 19.: Hungaria.

Rangos bírálóbizottság lett összeállítva a beérkezett pályázatok elbírásálára. Az országos bizottságra ruházták e feladatot, de ennek tagsága kiegészült a Fővárosi Közmunkák Tanácsának, Budapest főváros, a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet, az Országos Képzőművészeti Tanács és a Képzőművészeti Társulat egy-egy szakértői delegáltjával.

A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet a korábbi szabadelvű párti országgyűlési képviselőt és közlekedésügyi minisztériumi államtitkárt, de ekkor már az Osztrák–Magyar Államvasutak magyarországi igazgatóját, Hieronymi Károlyt választotta e bírálóbizottság tagjává. Neki korábban abban voltak érdemei, hogy kiállt azért, csak magyarok pályázhassanak az Országház megtervezésére.

A pályázatok elbírálására 1883. április 22-én a budavári, úgynevezett „fegyvertárépületben” került sor. Ezen az ülésen Tisza Kálmán miniszterelnök elnökölt, ami a téma fontosságát is kifejezte. Jelen voltak gróf Andrássy Gyula, Csernátony Lajos, Éber Nándor, Gerlóczy Károly, Hieronymi Károly, Kovács László, Lipthay Béla báró, Ney Béla bizottsági jegyző, Országh Sándor, Pártos Gyula, Podmaniczky Frigyes báró, Prónay József báró, Ráth Károly főpolgármester, Ráth György, Szapáry István gróf, Tarkovich József miniszteri tanácsos, Tisza Lajos gróf, Wéber Antal és Ybl Miklós építészek.

Az ülés kezdetén megállapodtak abban, hogy titkos szavazással és abszolút többséggel választanak győztes pályaművet és ítélnek oda díjak formájában pénzösszegeket. Tizenkilenc szavazatot és 5 ezer forint díjat kapott az Alkotmány (I.) jeligével ellátott terv, amelyről a boríték felbontása után kiderült, hogy Steindl Imre munkája. Ugyancsak tizenkilenc szavazatot és 5 ezer forint jutalommal értékelték a Patres conscripit jeligéjű művet, amelyről az derült ki, hogy Hauszmann Alajos műve. Tizenhat-tizenhat szavazatot és 5-5 ezer forintot ítéltek meg két pályatervnek, amelyek Schikedanz Albert és Freund Vilmos budapesti építészek, illetve Wágner Ottó, Kallina Mór és Bernd Rezső triójában készült munkák voltak. A bizottság a futottak még kategóriás tervek közül is kettőnek ítélt ezerötszáz-ezerötszáz forint díjat.

Valamennyi beérkezett tervet kiállítottak a döntésnek is helyet adó budavári fegyvertárépületben, és egészen májusig a nagyközönség megtekinthette őket. Az Építési Ipar folyóirat pedig egymás után közzétette a pályaművek látványterveit a lap képes mellékletében. A döntés legfőbb szempontját ugyanezen folyóiratban egy -n.- jeligés névtelen szerző, feltehetően Ney Béla bizottsági jegyző, a lap szerkesztője, a következő szavakkal fogalmazta meg: „Fejezze ki tehát az emelendő állandó országház a nemzet kulturtörekvéseit és az ország fizikai és erkölcsi erejét egyaránt, és azt az egy összeforrt nagy meggyőződést, hogy a nemzet mindvégig alkotmányos életet akar és fog élni. Az anyag költészetének nyelvén szólva: legyen az országház messze parancsoló nagy dimensióiban hatalmas, – a korszellemről tanúskodó legtökéletesebb műformáiban szép, – és anyagában és szerkezeteiben örökös!” 

Tisza Kálmán miniszterelnök a fentebb vázolt előzmények után, 1884. március 13-án benyújtotta az országgyűlés elé törvényjavaslatát, amely „az állandó országház építési tervének jóváhagyásáról és az építés végrehajtásáról” címet viselte és a képviselőház május első három napján megtárgyalta. Az ellenzéki képviselők a bekerülési költségek mértékétől a kupola szükségességéig mindenbe belekötöttek, még abba is, hogy miért éppen a Tömő térre tervezik.  

Tisza miniszterelnök határozottan kiállt a törvénytervezet vitájában az előterjesztése mellett, és minden ellenzéki felszólalásra érdemi választ adott. A vita egy része arról szólt, hogy fel kellett világosítani az ellenzéki honatyákat, akik már elfeledkeztek arról, hogy az ide vonatkozó, 1880-as novella jelölte meg a Tömő teret leendő építési helyszínként. A költségek terén nem volt mit tenni, a kormányt támogató Szabadelvű Párt felvállalta ezt a tételt (9,5 millió forint), de mint Tisza a diskurzusban rámutatott, miközben egy neogótikus stílust követő építményhez jobban illett volna egy központi torony, éppen azért fogadta el a kupola megvalósításának elképzelését, mert olcsóbbnak ígérkezett annak kivitelezése, mint egy toronyé.

Miközben az ellenzék a Generálist azzal vádolta általánosságban és ez alkalommal is, hogy autoriter módon erőlteti rá akaratát másokra, Tisza a képviselőház plénuma előtt kijelentette, hogy ő személy szerint nem Steindl pályaművét favorizálta, hanem Hauszmann Alajosét, de az országos bizottságban a tagok meggyőzték, hogy a Steindl-féle tervek sokkal jobbak. Ő pedig meghajolt az érvek előtt: „Én azon kisebbséghez tartoztam mely a másiknak adta az előnyt és ha az én nézetem elfogadtatott volna, a másiknak alapján készült volna a terv.” Természetesen az országos bizottság 1883. április 22. ülésén a bizottsági tagok még nem tudták, hogy az egyes jeligék mögött mely építészmérnök húzódik meg. A miniszterelnök ezzel a mértékletességével is cáfolta a róla terjesztett mítoszt, miszerint nem tűr ellentmondást.

Végül Tisza Kálmán arra is reagált, hogy milyen elképzelés mentén döntöttek úgy, hogy miért törekednek monumentális építmény megalkotására: „Minden nemzetnek van egy fenntartó eszméje. A magyar nemzetet, Magyarországot mindenek felett az alkotmányához való ragaszkodás, hűség, és az azért való rajongás tartotta fent. Ha van valami ez országban, amit szükséges évezredekre szóló díszes alkotásban megörökíttetni, ép ez eszme az, és ha van valami, ami nem csak megérdemli, de megköveteli, hogy talán a szorosan vett kétszer kettő négy követelményein túl menve is, a nemzet egy teljesen méltóságos és az eszmének magának megfelelő épületet építsen. Ez az eszme, melyet jobban kifejezni nem lehet, mint az országgyűlés két háza számára épített monumentális épülettel, amelynél legyen még a kiadás könnyen megadása is örök időkre maradandó jele a hűségnek, a ragaszkodásnak, mellyel alkotmányunk iránt viseltetünk.”

Ferenc József király május folyamán szentesítette az országgyűlés mindkét kamarája által elfogadott jogszabályt, így született meg „az állandó országház építési tervének jóváhagyásáról és az építés végrehajtásáról” szóló 1884. évi XIX. törvénycikk, amely tíz esztendőben határozta meg az országház palotájának felépítését, és amelynek utolsó szakasza ismételten Tisza miniszterelnököt bízta meg a végrehajtásával. A kormányfő ezután egy végrehajtó bizottságot nevezett ki, melynek élére elnökként testvérét, Tisza Lajos grófot állította, aki korábban közlekedési és közmunkaügyi miniszterként, a Fővárosi Közmunkák Tanácsának alelnökeként és az 1879-es pusztító árvíz után Szeged újjáépítésének királyi biztosaként már bizonyított. Ezzel párhuzamosan pedig létrehozták az országház építő tanácsát, amelynek elnöki székét a miniszterelnök foglalta el, hogy a kivitelezés részletein is rajta tudja tartani a szemét. Az 1885-ös esztendő országos költségvetésében pedig 800 ezer forintot különítettek el, hogy az építkezés elkezdődhessen.

Nyitókép: Steindl Imre országházi látványterve (Forrás: Az Építési Ipar)