Noha a pestis hallatán elsőként a középkorra gondolunk, a szörnyű járvány még a XVIII. században is többször pusztított. A Rákóczi-szabadságharc idején például becslések szerint ötször annyian hunytak el a betegségben, mint a harcokban. A fekete halál az 1730-as évek végén is szedte áldozatait Pesten, de a tudatos elővigyázatosságnak köszönhetően azért sokakat elkerült, közéjük tartozott Conti Lipót Antal kőfaragómester is. Ő maga már Sopronban született 1708-ban, de felmenői Itáliából telepedtek a másfél évszázados török elnyomás alól frissen felszabaduló Magyarországra, ahol temérdek munka várt rájuk. Olasz vér folyván az ereiben mélyen hívő katolikus volt, és még a járvány pusztítása idején megfogadta, hogy ha túléli, kápolnát emel a Szűzanya tiszteletére. Szerencsére feleségével, Drenker Krisztinával együtt megmenekültek, így eleget tett ígéretének, 1739-ben nekiállt az építkezésnek.
Helyszín gyanánt a város akkori külterületét, Kőbányát választotta, amely nemcsak szabad területben bővelkedett, hanem kisebb-nagyobb dombokban is. Egy épület tekintélyét mindig emeli, ha magaslatra kerül, a kápolna magasztos szerepe pedig meg is kívánta az ilyen elhelyezést. Conti választása a Kőbányára (akkor még Kőérre, németül Steinbruch) vezető út végén emelkedő dombocskára esett, már csak azért is, mert itt volt a saját földje, melyen szőlőt termesztett. A kiemelkedés déli oldalában lépcsőt is kialakított a könnyebb megközelíthetőség érdekében.
Mestersége révén pontosan ismerte a korabeli stílus, a barokk kívánalmait, és azokat alkalmazta is a kis épületen. A sárga vakolattal borított főhomlokzat közepét kissé előreléptette, és azt kőlábazatú és -fejezetű, ión falpillérekkel (pilaszterekkel) fogta közre. Ugyanilyen elemek keretezik a homlokzat két szélét is, és ezek is tartják azt a kétrészes párkányt, mely a középső kiemelkedést is követve végigvonul a főhomlokzaton – ezt a megoldást golyvázott párkánynak nevezik.
A párkány fölött a nyeregtetővel fedett épület oromzata magasodik, melynek közepe ugyanúgy kiemelkedik a síkból, mint az alatta lévő szinten is láttuk, közepébe pedig egy Mária monogramos, akantuszokkal és csigavonallal díszített, rokokó kőcímert helyezett Conti. Az épületet egy keskeny, négyzet alaprajzú toronnyal koronázta, melynek mindegyik oldalán félkörívesen záródó harangablakok nyílnak. A főhomlokzat közepét is azért léptette előre kissé a tervező, hogy azzal a tekintetet a torony felé terelje, melyet felül a barokkra oly jellemző hagymasisakkal fedett. Ennek különlegessége azonban, hogy borítása nem fém, hanem kőből faragta ki a mester.
Az épület oldalhomlokzatai már kevesebb érdekességet tartogatnak, főleg hogy meglepően rövidek. Míg a főhomlokzatot falpillérek, ezeket csak egyszerű falsávok (lizénák) tagolják, közülük a középső szélesebb és két szakaszra osztja az oldalakat. A lizénák egyébként ugyanúgy fehérek, mint a főhomlokzat pilaszterei, és így színükben is elütnek a nagyobb sárga felületektől. Eredetileg mindkét oldalon csak a szentély felőli falszakaszban nyílt egy-egy kőkeretezésű ablak, a szimmetria először 1881-ben tört meg, amikor a déli oldalához egy ideiglenes hajót toldottak, hogy plébániatemplomként működhessen. Ezt a közeli Szent László-templom felszentelése után lebontották, a XX. század végén viszont sekrestyével bővítették ugyanitt, mely ma is látható. Az apró épületet ezenkívül még egy félköríves alaprajzú szentély hosszabbítja keleti irányban.
A kápolnába egy felül kosárívben végződő kapun keresztül jutunk be, melynek ívét a boltvállaknál csigavonalak, felül pedig zárókő hangsúlyozza. Nagyon igényesek a bejáratot erősítő, kanyargós kovácsoltvas rácsok is. A belső térben azért is az egész szentélyt kitöltő oltár ragadja meg a tekintetünket, mert a falakat egyszerű fehér festés borítja. De önmaga okán is csodás alkotás: széleit, két-két csavart törzsű, aranyozott fejezetű oszlop erősíti, közepét egy Szűz Máriát és a kis Jézust ábrázoló festmény – az innsbrucki Madonna másolata – tölti ki, az oromzatban pedig a Szentháromság látható egy lant alakú festményben. Szobrok is díszítik az oltárt, illetve eredetileg az épület oromzatának két sarkán is állt egy Szent Anna- és egy Szent Joachim-szobor, de azok 1988-ban, a torony leomlásakor megsemmisültek.
Az épületnek kis mérete ellenére ugyanis igencsak viharos sors jutott, melynek egy részét a bejárat fölötti, a két világháború között elhelyezett emléktáblán is olvashatjuk:
„A segítő Szűz Mária tiszteletére, a kápolnát Conti Lipót Antal pesti kőfaragómester és neje, szül. Drenker Krisztina létesítette szöllőföldjén 1739-1740-ben. Ideiglenes hajóval kibővítve a kőbányai plébánia templomául szolgált 1881-1899 között. Budapest Székesfőváros mint kegyúr helyreállította 1937-1939 folyamán. MDCCXXXIX.”
Ezt kiegészítenénk még azzal, hogy II. József 1786-ban a többi fogadalmi kápolnával együtt ezt is le akarta bontatni, de a Conti családnak az összeköttetései révén sikerült megmentenie. Nem vészelte át azonban a második világháborút, a táblán említett helyreállítás után csupán hat évvel nagyon súlyos károkat szenvedett, melynek nyomait 1947-re sikerült eltüntetni. Ekkor nagy fordulat állt be az életében, ugyanis a görögkatolikus hívek szolgálatába állították, és ők használják ma is. Ezt sugallja a kápolna előtt álló feszület is: a keresztet még 1879-ben állították, a rá szögezett corpus azonban már a görög rítusú katolikusok hagyományos Krisztus-ábrázolását követi.
A nyitóképen: A Conti-kápolna a Kápolna út felől nézve (Fotó: Bodó Péter/pestbuda.hu)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció