A fotográfia szentélye – 130 éves a Mai Manó Ház

Mai Manó May Emánuel néven született Pesten 1855. május 24-én. Bár értelmiségi családból származott, nem voltak gazdagok, sőt az anyja viszonylag korai halála után kénytelen volt ő maga is munkába állni. Mivel már tizennégy évesen is a fényképészet érdekelte, inaskodni kezdett Kalmár Péter műtermében. Innen a Borsos és Koller társuláshoz ment át, majd két évet Grazban Leopold Budénél is dolgozott. Mindezek mellett esténként még az Iparrajziskola gyakorlatait is látogatta, valamint le is érettségizett. A megfelelő tapasztalattal felvértezve 1878-ban Békei fotográfussal közösen egy új stúdiót nyitottak a főváros patinás helyén, a Sugárút (ma Andrássy út) és a Váci körút (ma Bajcsy-Zsilinszky út) sarkán, a mai Saxlehner-palota helyén. Tehetségének köszönhetően Mai Manó hamar népszerűvé vált és 1885-ben elnyerte a császári és királyi udvari fényképész címet is.

Az akkor is népszerű gyermekfotózásra specializálódott, így az üzlet jól ment, a takaros bevételből pedig még egy új bérház emelésére is tellett. Ehhez telket is egy felkapott környéken, a Nagymező utcában találtak, ahol pár évtizeddel korábban még mezőgazdasági művelés folyt, de a város terjeszkedése lassanként utolérte, a Sugárút kiépülésének köszönhetően pedig fel is értékelődött a környék. Mai Manó 1893-ban úgy adott megbízást a Nay-Strausz építészirodának, hogy a bérházba tervezzék be az új fotóműtermet is, hiszen az építkezés a vállalkozás tekintélyét szolgáló reprezentációs beruházás is volt.

Nay Rezső építész 1892-ben lépett társas viszonyra Strausz Ödön gépészmérnökkel, de ekkorra már hosszabb pálya állt mögötte, hiszen már 1876-ban megszerezte oklevelét. Tanulmányait egyébként a Királyi József Műegyetem után a müncheni Kunstakademie-n végezte, majd Bécsben is dolgozott további tapasztalatszerzés céljából. Budapestre 1885-ben költözött vissza, ezt követően főleg bérházak tervezésére kapott megbízást, de készített rajzokat a Szent Lukács fürdőhöz is. Mai Manó tehát ismerhette, így kérte fel a fotóműtermét is magában foglaló háza megtervezésére 1893 elején. A munka oroszlánrésze, az alaprajz és a homlokzat megrajzolása valóban Nay Rezső feladata volt, de a gépészeti berendezéseken Strausz Ödön dolgozott.

A Nagymező utca 20. szám alatti épületben Nay a pincével együtt nyolc szintet alakított ki, ezt azonban ügyesen elrejtette, mert a főhomlokzaton csak három emelet és a tetőtér vehető ki, így nagyjából igazodik a környező házakhoz. Megjegyzem, a jóval nagyobb jobb oldali szomszédját, vagyis a mai Thália Színházat csak 1913-ban emelték. Mivel a főhomlokzat viszonylag keskeny, az épület erősen függőleges hangsúlyú, amit Nay azzal igyekezett tompítani, hogy a második emelet fölött hátraléptette a falsíkot.

Az utcafrontig kinyúló alsó három szint mindegyike más, mivel az építészek az olasz és a francia neoreneszánsz jellegzetességeit vegyítették az épületen. A földszint nagy részét zöld csempe borítja, melyet sárga kerámiaszegély vesz körül, illetve a boltíveket és a különböző díszeket is sárga kerámiából készítették. A középen nyíló félköríves főbejáratot női arcos zárókő koronázza, az oldalsó ívmezőket pedig reneszánsz gyümölcsfüzérek töltik ki, melyekről a művészetekre utaló jelképek, egy festőpaletta, valamint hangszerek függenek. A földszint két szélét elfoglaló üzlethelyiségek inkább barokkos környezetben kaptak helyet: a kosárívet férfi arcos zárókövek díszítik, az ívmezőkben pedig csigavonalban tekeredő akantuszlevelek, valamint puttók láthatók.

Az első emeletet széles övpárkány választja el a földszinttől, illetve a határt a középen húzódó bábkorlátos erkély is hangsúlyozza. Utóbbira rímel a két szélső ablak bábsoros köténye is. Mindhárom nyílást maszkokkal és gyümölcsfüzérekkel díszített szárkövek határolják, a köztük lévő nagyobb falfelületet pedig szabályos kváderköveket imitáló vakolat borítja. Bár nagyon igényes megjelenésű, a figyelmet mégis a fölötte magasodó két szint vonja magára, hiszen azok sokkal színesebbek. A második emelet közepét egy üvegfalú zárt erkély tölti ki, melynek keretét zöld színű, indákkal és csavart oszlopokkal díszített faborítás adja. Ez a francia reneszánszból származik, ahogyan a tetején végigvonuló pártázat is.

A zárt erkély egyébként csak kissé emelkedik ki a homlokzat síkjából, de a harmadik emelet hátraléptetésének köszönhetően az üvegtetője igen nagy felületű, így az itt kialakított Napfényműterem rendkívül világos. A fényt ezért árnyékolóernyőkkel lehetett szabályozni. A szint két szélébe fülkéket süllyesztettek, melyet oldalt piros törzsű, korinthoszi fejezetű oszlopok, fent pedig maszkokat és címereket magában foglaló háromszögű timpanonok határolnak. A bal oldali fülkében Vénusz és lábánál a gyermek Ámor állnak, a jobb oldaliban pedig a babérkoszorús nőalak a portréfényképezés allegóriája lehet.

A harmadik emelet hátraléptetése miatt egy terasz keletkezett, melynek közepe ugyan nem járható, hiszen azt a műterem üvegtetője foglalja el, de a két szélére ki lehetett menni. Ezeket szintén bábos korlát övezi, melyek sarkain eredetileg faunszerű alakok álltak. A teraszokról élvezhetők legközelebbről, de az utcáról is tisztán kivehetők a harmadik emelet homlokzatát borító festmények, melyek a festészet és a fényképezés allegorikus harcát ábrázolják számos férfi- és nőalak, valamint puttó részvételével. Kezükben paletták, ecsetek, reflektorok és tükrök, de egy állványos műtermi fényképezőgép is látható a képen. A zöld kerámiával borított, füzérekkel és palettákkal díszített főpárkány fölött az épületet a francia reneszánszra jellemző magastető koronázza, melynek két szélén gazdag kerettel ellátott ablakok nyílnak.

Az épület belső tere is igazi csemege az építészeti díszek kedvelőinek: a kapualj inkább neobarokk stílusú, tele maszkokkal, csigavonalakkal, puttókkal és növényi díszekkel. A félemeletre vezető lépcső kovácsoltvas rácsa is elsőrangú munka, fölötte, a mennyezeten pedig Albert Raudnitz ovális pannója látható négy puttóval. A mennyezetet a többi szinten is igényes stukkódíszek borítják. Az első emeletről falépcső indul felfelé, melynek korlátja szépen faragott jón oszlopokból áll. A második emeletre érve már puttófejes vasoszlopok fogadnak, valamint egy, a Róth Miksa műhelyében készült gyönyörű színes üvegablak. Néhány helyiségen áthaladva jutunk a Napfényműterembe, ahol Mai Manó oly sok portrét készített. A terem két falát teljes szélességben és magasságban egy-egy tájképi freskó foglalja el, melyek kulisszaháttérként szolgáltak a fényképezés során.

Az épület szerencsére nagyon jó állapotban van, köszönhetően a gondos tulajdonosoknak. Több intézmény székhelye is ez, melyek – Mai Manó emléke előtt tisztelegve – mind a fotográfiához kapcsolódnak: a Magyar Fotográfusok Háza Nonprofit Kft., a Magyar Fotóművészek Szövetsége, a Mai Manó Könyvesbolt, a Pécsi József Fotográfiai Szakkönyvtár és a Mai Manó Házért Alapítvány. A könyvesbolt a félemeleten, a könyvtár pedig az első emelet hátsó traktusában működik, az épület nagy részét azonban kiállítóterek foglalják el, melyeket úgy alakítottak ki, hogy tiszteletben tartsák az immár százharminc éves műemléket. Nem volt mindig ilyen jó sorsa, Mai Manó 1917-ben bekövetkezett halála után ugyan fia örökölte, de ő 1931-ben eladta Rozsnyai Sándor zeneszerzőnek, aki az udvarba egy háromszintes mulatót épített. A második világháború után hosszú ideig a Magyar Autóklub használta, de a rendszerváltás után fokozatosan itt hozták létre a hazai fotográfiai élet központját.

A nyitóképen: A Mai Manó Ház színes második és harmadik emelete (Fotó: Bodó Péter/pestbuda.hu)