Lotz Károly 1833. december 16-án született a mai Németország területén fekvő kisvárosban, Homburg vor der Höhében. Német apja és magyar anyja Budán ismerkedett meg, házasságkötésük után azonban a Hessen tartománybeli városkában telepedtek le, és ott született mind a nyolc gyermekük is. Közülük Károly volt a legfiatalabb, aki mindössze nyolcéves volt, mikor apja elhunyt. Anyja ezután visszaköltözött Magyarországra, előbb Vácra, majd öt évvel később Pestre.
Az itteni piaristáknál tanulva ismerte meg Marastoni Jakabot, hiszen egyik osztálytársának az apja volt. Hamarosan festészeti órákat is vett tőle, aki tehetségét látva javasolta, hogy Bécsben képezze magát tovább. Így is tett, 1852-től a császárvárosban élt és tanult Karl Rahl professzornál. Ő az osztrák falképfestészet megteremtője volt, Lotz pedig segédkezett is munkái kivitelezésében, 1857-ben például a bécsi görögkeleti templom díszítésén dolgozott.
Ez a műfaj Pesten ekkor még szinte ismeretlen volt, Nyugaton viszont már évszázadok óta a művészetek csúcsteljesítményének tekintették. A kiegyezés után báró Eötvös József kultuszminiszter kezdte kihasználni a propagandisztikus képességét, vagyis azt, hogy az állam által képviselt hivatalos ideológiát remekül közvetíti. Hiszen míg egy vászonra készült festményt csak a múzeumlátogatók láthatnak, addig egy freskót a színházba, pályaudvarra, városházába járók is, vagyis a társadalom sokkal szélesebb rétege. Szvoboda Dománszky Gabriella egy tanulmányában így fogalmazta meg a falképfestészet politikai jelentőségét:
„Az utolérési komplexumtól serkentett reformerek, akik arra vágytak, hogy Európa művelt nemzetei közé soroljanak bennünket Nyugaton is, a művészetet a kulturáltság bizonyítékának tekintették. […] A középületeket díszítő nagyméretű falképek festése küldetés, megrendelésük szinte mozgalomszerű jelleget öltött, mivel a drága és nagy felkészültséget igénylő műfaj virágzása a társadalom kulturális és gazdasági fejlettségének látványos bizonyítéka.”
Ezzel együtt azonban az értelmiségi elit ragaszkodott ahhoz az ideához is, hogy az Európában eltöltött ezer év ellenére a magyarság megőrizte ázsiai arculatát. Az első nagy méretű freskócikluson, a Pesti Vigadó falképein éppen ez, Árgírus királyfi és Tündérszép Ilona meséje jelent meg. A monda szerint a gyümölcsöket őrző királyfi előbb elveszíti, majd hosszas megpróbáltatások után mégis megtalálja a tündérleányt. Megfestésére 1863-ban Lotz Károlyt és Than Mórt kérték fel Karl Rahl javaslatára. A professzor két egykori tanítványa úgy osztotta fel a munkát, hogy Than Mór Árgírus királyfi és Tündérszép Ilona találkozását egyetlen nagy képben festette meg a lépcsőház főfalán, Lotz viszont frízszerűen körbefuttatva több kisebb alkotást készített.
Vigadóbeli munkájukkal Than és Lotz nagy sikert értek el, amelynek köszönhetően 1873 és 1880 között a Nemzeti Múzeumot is freskókkal díszíthették. A képciklus az intézmény funkciójához illeszkedve a magyar nemzet kultúrtörténetéről szól, melynek lényege, hogy az ázsiai származású magyarság a kereszténység felvétele óta folyamatosan civilizálódik. Elsőként 1874-re a díszlépcsőház allegorikus mennyezetfreskói készültek el, melyek mind Lotz Károly tehetségét dicsérik. A középső kör alakú mezőben a Képzelet nőalakja jelenik meg, a művész magyarázata szerint az ugyanis az emberi szellem működésének szülőanyja. Ezt elvontabb allegóriák, valamint a tudományok és a művészetek megszemélyesítői veszik körül. Ezután Lotzot még a jobb oldalfal frízének megfestésével bízták meg – melyben a magyar őstörténetet ábrázolta –, a díszlépcsőház többi freskóját Than Mór készítette.
Az 1870-es évektől egymás után épültek a fővárosban a reprezentatív középületek és magánpaloták, melyekhez szinte magától értetődően társultak a Lotz-freskók is. Mindet felsorolni se lenne könnyű, éppen ezért csak a legjelentősebbeket említem meg: az Egyetemi Könyvtár (1875), a régi Műcsarnok (1875–1877), a Bakáts téri templom (1877–1879), a Várkert Bazár (1878), az Új Városháza (1880–1881), a Keleti pályaudvar (1883). Az Operaház kupolaképe viszont az életmű egyik csúcspontja, ezért ez megérdemel néhány sort. Lotz még az átadás évében, 1884-ben megfestette a Zene apoteózisa című freskóját, melyben a kompozíciót Apolló, a művészetek istene uralja, az ő lantjátékában gyönyörködik az Olümposz többi lakója, múzsák és démonok társaságában. Bár a mű szerkezete igen mozgalmas, mégis jól illeszkedik a neoreneszánsz építészeti keret harmóniájához. A magánmegbízások közül a Lipthay-palota (1874), az Ádám-palota (1876) és a Saxlehner-palota (1884) emelkedik ki.
A következő két évtizedben sem csökkent a megbízások száma, sőt az újabb helyszíneken még hosszú évekig is dolgozott. A Magyar Tudományos Akadémia dísztermébe 1887 és 1892 között festette meg a magyar művelődéstörténet nagy korszakaszait ábrázoló képeit, a Szent István-bazilikába 1895-től a századfordulóig több szakaszban készítette el műveit, melyek közül a kupola alatti Teremtő Isten a legjelentősebb. A Kúriába 1895-ben egy kétszáz négyzetméteres mennyezetképet festett, melynek közepén Justitia, az igazság római istene látható dicsfénytől övezve. Természetesen az Országház sem maradhatott Lotz-képek nélkül, annak díszlépcsőházának mennyezetére a millennium évében, 1896-ban festette meg alkotásait: Magyarország apoteózisát, A törvényhozás apoteózisát, valamint a kettő közé egy hatalmas országcímert. Utolsó nagyszabású műve a Királyi Palota Habsburg-termébe került, melyen Hungária, História és az uralkodói erények allegorikus alakjai voltak láthatók.
Lotz Károly nemcsak műveinek mennyiségével, de minőségével is elismerést váltott ki, amit különböző címekkel és díjakkal honoráltak. A király 1873-ban a Ferenc József-rendet adományozta neki, Trefort Ágoston kultuszminiszter 1875-ben a Képzőművészeti Tanács tagjává, 1882-ben pedig az Országos Mintarajztanoda tanárává nevezte ki. Fő művéért, az Operaház mennyezetképéért 1884-ben a Vaskoronarendet is megkapta az uralkodótól, 1896-ban pedig a Szent István-rend kiskeresztjét vehette át tőle.
A freskófestés azonban sokszor rendkívüli megterhelést ró a művészre, az új épületeket ugyanis a mihamarabbi kiszáradás végett gyakran szellőztetik, így Lotznak is több esetben kereszthuzatban kellett dolgoznia. Emiatt utolsó éveiben már nagyon sokat betegeskedett, és a halál végül 1904. október 13-án elragadta. Megbecsültségét jelzi, hogy a nemzet halottjának nyilvánították és a Műcsarnokban ravatalozták fel, mielőtt utolsó útjára kísérték a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertbe.
A nyitóképen: Az Ádám-palota freskói (Fotó: Dubniczky Zsolt/pestbuda.hu)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció