Alig hullott le a török félhold a budai várról, Széchenyi György esztergomi érsek máris gondoskodott az ottani keresztény jövő megalapozásáról és jelentős összegeket fektetett az oktatásba. Egy 1687. március 19-én kelt oklevelében létrehozott egy hármas intézményt, mely papneveldét, nemesi nevelőházat és kollégiumot foglalt magában. Utóbbi akkor még mást jelentett, mint manapság: akadémiai tanfolyamokat tartottak benne egyházi és világi személyeknek is. A nagyszabású elképzelések finanszírozására három dunántúli birtokának jövedelmét adományozta.
A megvalósítást a leghatékonyabb missziós szerzetesrendre, a jezsuitákra bízta, hiszen ők kapták meg az egyik legfontosabb várbéli épület, a Nagyboldogasszony-templom fenntartásának jogát is. Az év decemberében indították meg az oktatást az ostromban elpusztult török főiskola (medresze) maradványain emelt épületben. Nem az egészet szánták e célnak, az emeleten a szerzetesek lakószobái voltak, de a földszint nagy részét a diákok használhatták. A két funkció egy fedél alá helyezése azonban csak kényszermegoldás volt és 1688-ban már letették a különálló iskola alapkövét a szemben lévő telken. Az építkezés azonban csúszott, mivel a rend csak az alapító érsek halála után, 1695-ben jutott hozzá teljesen az említett birtokokból származó jövedelemhez.
A Jezsuita Kollégiumban eltöltött első években a tanulói létszám meglehetősen szerény volt, 1690-ben például mindössze negyven diákot írattak be, akik többségében a várparancsnokság tisztjeinek, illetve a városi magisztrátus tagjainak a családjából kerültek ki. A képzés négy évig tartott és eleinte öt, majd 1698-tól hat tantárgyat oktattak magyarul, németül és latinul is. Nagy hangsúlyt fektettek a gyerekek szereplésének fejlesztésére, ezért külön színielőadásokat is tartottak a részvételükkel.
A XVIII. század elejére elkészült az új épület, ahová azonban csak a diáksereg fele költözött át, a többiek a Kollégiumban maradtak. A tanítás viszont a Rákóczi-szabadságharc, majd a pestisjárványok miatt évekig szünetelt és csak a békésebb viszonyok visszatértével, 1712-ben indult újra, immár 226 tanulóval. A létszám ezután is dinamikusan növekedett, így pár évtized múltán szükség mutatkozott egy olyan új épületre, amelyben az egész iskola elfér. Ezt végül 1747-ben tudták megvalósítani a század elején létesített épület bővítésével: emeletet húztak rá és új szárnyat is kapott. A tíz tantermen kívül előcsarnokot, díszteremet és még egy kisebb színházat is kialakítottak benne. A legsikeresebb években itt már közel nyolcszáz diák tanult.
A jezsuitákat azonban a XVIII. század közepétől túlzott térnyeréssel vádolták világi és egyházi vezetők egyaránt, melynek eredményeként 1773-ban XIV. Kelemen pápa feloszlatta a rendet. Vagyonukból Mária Terézia katolikus tanulmányi alapot létesített, mely más iskolák mellett a budai gimnázium működését is tovább finanszírozta. A királynő négy évvel később kiadta a Ratio Educationis nevű rendeletét, mely az egész oktatási rendszert megreformálta, és melynek hatására a budai iskola hatosztályos főgimnáziummá lépett elő. Mivel pár hónappal később a Pázmány Péter által alapított nagyszombati egyetemet is Budára költöztette, a főgimnáziumot is ahhoz csatolta hozzá. Ekkortól viseli nevében az egyetemi jelzőt az intézmény. Ez utóbbi már fizikai változást is eredményezett, a főgimnázium növendékei ugyanis az egyetem bölcseleti karának hallgatóival együtt a királyi palota főépületét foglalhatták el.
Nem élvezhették azonban sokáig ez az előkelő helyszínt, mert II. József 1784-ben a palotát a Pozsonyból Budára helyezett kormányszerveknek adta át. Az egyetemet még abban az évben Pestre költöztette, a főgimnáziumot pedig tőle elszakítva 1785-ben a várbéli egyetemi nyomdába helyezte át. Az iskola nevében megmaradt egyeteminek, de ettől kezdve sokkal önállóbban működött. Azért is, mert a szinte a kezdetektől hozzá tartozó elemi osztályokat is leválasztották róla, bár nem messze, csak a szemközti katonai élelmezési raktárba helyezték át. A nyomda azonban nem volt megelégedve a kényszerű helyével és sikerült elérnie, hogy visszakaphassa régi központját. Ehhez persze a főgimnáziumnak kellett ismét költöznie, ami 1808-ban következett be: az elemi iskolára húztak még egy szintet és annak emeletén rendezték be.
A következő mérföldkő 1832-ben történt meg, amikor is a főgimnáziumot ismét egy szerzetesrend, a piaristák gondjaira bízták. Ők hazafias szellemben nevelték a gyerekeket és ennek megfelelően 1845-től már csak magyarul tartották az órákat. A tanári kar jelentős része részt vett a szabadságharcban is, mely magát az épületet is súlyosan érintette, hiszen Buda ostromakor megrongálódott. A károkat ugyan kijavították, de az élet már nem ugyanúgy tért vissza a falak közé, a kötelező oktatási nyelv például a német lett. Előremutató intézkedésként viszont két évvel megnövelték a tanidőt, így a főgimnázium 1850-ben nyolcosztályossá vált. Ennek ellenére az abszolutizmus idején erősen lecsökkent a tanulók létszáma, amit az okozott, hogy a piaristáktól is elvették az iskolát és állami fenntartás alá került.
A trend már a Bach-rendszer bukásakor megfordult: azzal, hogy 1860-tól ismét magyarul taníthattak, egyre több szülő íratta ide gyermekét. A kiegyezésre szinte megduplázódott a tanulók száma és meghaladta a hatszáz főt, ami már zsúfoltságot eredményezett. Báró Eötvös József kultuszminiszter – aki maga is itt töltötte diákéveit – egyik első intézkedéseként nekikezdett a helyzet orvoslásának: már 1868 tavaszán sikerült telket szereznie a régi épület mellett, a várfalon kívüli lejtős területen, majd szűkkörű pályázatot írt ki a tervek elkészítésére. A megmérettetésre a kor legnevesebb építészeit, Ybl Miklóst, Szkalnitzy Antalt és Diescher Józsefet is meghívta, de végül a kevésbé ismert Lippert József diadalmaskodott.
Ő is már hosszabb ideje a szakmában dolgozott, de épületei nem valósultak meg jelentős számban. Inkább műemlékek restaurálásával foglalkozott, illetve Simor János esztergomi érsek főépítészeként is tevékenykedett 1856 óta. Talán e pozíciójának köszönhette részvételét a pályázaton is, ahol jó beosztású terveivel megérdemelten győzött. A nehéz terepviszonyok közé a kor ízlésének megfelelően egy szimmetrikus, téglalap alaprajzú épületet szerkesztett, melynek két hosszanti oldalából egy-egy kiszögellés nyúlik ki. Az Ilona (ma Szabó Ilonka) utcára csak egy laposabb középrizalit lép ki, a hegyoldalnak menő sokkal mélyebb. A kettőt összeköti egy szárny, mely egyúttal két részre osztja az iskola belső udvarát, de egy harmadik udvar a hátsó traktusban is helyet kapott.
A főhomlokzat is szimmetrikus, hiszen a neoreneszánsz stílus egyik fő jellemzője a harmónia: a középrizalit mindhárom emeletén öt ablak sorakozott, a két oldalszárnyon pedig szintenként hat-hat. A középső szakasz fontosságát az is hangsúlyozta, hogy az első és a harmadik emeleten velencei hatásokat mutató úgynevezett Vendramin-ablakok nyílnak. Utóbbi számít a fő szintnek, itt ugyanis ezeket a kőrácsos díszítésű, félköríves záródású ablakokat még ión falpillérek is keretezték. Fölötte a tömböt egy bábkorlátokkal övezett magastető koronázta. Az oldalsó szárnyak egyszerűbbek, rajtuk csak egyenes záródású ablakok sorakoznak és a terep emelkedése miatt egy szinttel alacsonyabbak is voltak. A hátsó traktus viszont ismét háromemeletessé vált. A háromnyílású főbejárat természetesen a középrizalit földszintjén kapott helyet, ahonnan egy alacsonyabb előcsarnokba jutunk. A díszes aula az első emeleten helyezkedik el, feljebb pedig külön dísztermet is kialakítottak.
Az épület kivitelezése 1872-ben kezdődött és négy évig tartott, az oktatás így 1876 őszén indulhatott meg. Közben megalakult Budapest is és az új közigazgatási beosztás az intézmény nevében is tükröződött: a II. Kerületi Királyi Egyetemi Katolikus Főgimnázium nevet vette fel. Mikor a kultuszminiszter 1889-ben a bécsi Theresianum mintájára létrehozta a nemes ifjak akadémiai nevelését szolgáló Ferenc József Nevelőintézetet, azt szintén e falak között, az épület északi traktusában helyezte el. Közel fél évszázaddal később, 1932-ben egy újabb iskola, a II. Kerületi Állami Mátyás Király Gimnázium is csatlakozott hozzájuk. Ezután tehát egészen a második világháborúig három intézmény működött itt, a front közeledtével azonban laktanyává alakították, ez pedig megpecsételte a sorsát.
Az ostromban nagyon súlyosan megsérült és noha helyreállították, de szinte minden díszétől megfosztották, eltűnt a legfelső szint és a középrizalit fölötti magastető is. A köztársaság kikiáltása után, 1946-ban előbb a királyi jelző került ki a nevéből, majd 1949-ben államosították és a főgimnázium teljesen megszűnt. Szellemi örököseként a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium folytatta a munkát, de a Szabó Ilonka utcai épületbe építőipari iskolák költöztek. A rendszerváltozás után, 1997-ben alapították újra a gimnáziumot, mely kezdetben csak az épület első emeletét használhatta, de 2001-re végre teljesen visszakapta az ősi fészkét. Az egyik tanteremből kápolnát is kialakítottak és az aulába is katolikus képzőművészeti tárgyak kerültek, így a diákok ismét abban a szellemben tanulhatnak, amit bő három évszázaddal ezelőtt az alapító érsek is célul tűzött ki.
A nyitóképen: A gimnázium főhomlokzata a XIX. század végén (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.168)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció