Sokat cikkeztek a napokban a magyar sajtóban arról. hogy a budai Várban álló egykori karmelita kolostor tömbjének átalakítása során úgy látszik, mintha teraszt építenének az épület Dunára néző homlokzatához. Mintha kibontanák a régi ablakokat, hogy ajtóként nyíljanak a leendő teraszra. Az első közlések máris botrányt kiáltottak: be lehet-e így avatkozni egy műemlék épületbe, a világörökségi látképbe?

A PestBuda által megkérdezett szakértők szerint nem ördögtől való egy ilyen teraszszerű kiegészítés egy épületre. És a funkcióbeli változás megkövetelhet bizonyos átalakításokat is. Nem kell minden részletében örökre változatlannak maradnia egy épületnek. Elég ehhez a karmelita kolostorral szomszédos Sándor-palotára, a köztársasági elnök székhelyére átpillantani.

Ma már természetesnek tűnik a palota dunai homlokzatához tapadó két terasz, pedig csak az ezredforduló utáni években kerültek oda, sok évtizednyi hiány után. De a palota háború előtti terasza sem volt egyidős az eredeti épülettel.

A Sándor-palota eredeti formájában Pollack Mihály és Johann Aman tervei alapján épült fel a XIX. század első éveiben, de a század folyamán előbb a Pallavicini család, majd Albert főherceg rezidenciájává vált. A kiegyezések utáni magyar kormányzatok előbb kibérelték, majd 1881-ben meg is vásárolták az épületet, hogy a mindenkori magyar miniszterelnökök lakóhelye legyen. A palota nem úszta meg a II. világháborút: az ostrom során nagyon súlyos károkat szenvedett, és évtizedekig csak egyre szégyenletesebb romhalmazként vegetált. Voltak kísérletek az állagmegőrzésre és a hasznosításra, de a valódi felújításra az ezredfordulóig kellett várni. Ma már újra magyar állami vezető, igaz, nem a miniszterelnök, hanem az államfő székhelye a régi fényét nagyrészt visszanyert épület. 

A Sándor-palota terasza régen

Terasz volt, terasz lett

Köztársasági elnökeink gyakran viszik ki vendégeiket az exkluzív, dunai és pesti, teljes panorámás teraszra. De mi a terasz története?

Potzner Ferencet, a Sándor-palota ezredfordulós felújításának vezetőjét kérdeztük. Mint a PestBudának elmondta: eredetileg télikert állt a teraszon, amit fallal és kivehető ablakokkal védtek a téli hideg ellen. Ybl Miklós 1867-től átalakította az épület belső terét, majd 1885-ben a télikert helyén a korban igen modernnek számító, öntöttvas lábakon álló teraszt hoztak létre. Sok évtizeddel a háborús pusztítás után Potzner Ferenc az Ybl-teraszhoz nyúlt vissza, és a meglévő dokumentációk és felvételek alapján ebben a formában építette újjá a teraszt. Egy különbséggel: a könnyed kovácsoltvas mellvéd helyett biztonsági okokból kőmellvédet kellett építeni a teraszra. „Ezt egy kicsit sajnálom, valamennyire fejnehéz lett a terasz, de a mostani megoldás is vállalható” – mondja a PestBudának Potzner. 

Őrfi József építész így ír az egykori – s mára újjászületett – teraszról: „Mikor még miniszterelnökségként működött az épület, gyakran megtörtént, hogy ezen a tágas teraszon tartották meg a kormányüléseket, de a mai kisebb méret miatt már nem férnének el”. Ybl palotaátalakítására emlékezve ezt íjar: a régi vasveranda részét képezte annak a munkának, amely a Pollack Mihály által 1803–06 között épített klasszicista épületben gróf Andrássy Gyula miniszterelnöki lakásának és hivatalának kialakítását célozta. „A jórészt belsőépítészeti terveket, amelyek alapján például a Mária Terézia-terem és a Kékszoba is elkészült, Ybl Miklós rajzolta, ahogy az akkor még merész újításnak számító, vasgerendás, poroszsüveg-födémes, Duna-felőli teraszt is”.

A Sándor-palota a háború után (Forrás: Fortepan)

Teraszokról, általában

S hogy mit gondolnak úgy általában a műemlék épületekhez építendő teraszokról az általunk megkérdezett szakértők? Potzner Ferenc szerint „nem tilos” hozzáépíteni egy ilyen épülethez, s az önmagában a teraszépítés miatti vitát „mondvacsináltnak”, „hajánál fogva előrángatottnak” tartja. Potzer szerint természetes, hogy egy épület funkciója változhat a századok során, s ezért átalakításokra, hozzáépítésekre van szükség. Emlékeztet: a karmelita kolostorbéli templomból még a barokk kor végén alakították ki a színháztermet. „Nem szerencsés, ha a műemlékvédelem csak tilalmakban gondolkodik” – mondja Potzner. Végső soron olyan megoldásokat tart üdvözlendőnek, ahol a hozzáépítés, a „protézis” nyilvánvalóan megkülönbözteti magát a régi épülettől, tehát nem tesz úgy, mintha mindig is része lett volna annak. A Sándor-palota kecses öntöttvas terasza sem imitálta a klasszicista épület stílusát, modernnek számított a maga korában. 

„Önmagában nem az a gond, ha egy műemlék épületet új funkcióval kiegészítünk. Az ötlet is kézenfekvő, hogy ha már a köztársasági elnöknek is van egy terasza, akkor legyen egy a miniszterelnöknek is” – mondja lapunknak Őrfi József építész. Ugyanakkor hangsúlyozza azt is: hiányoznak azok, az építészet kulturális szerepét őrző testületek, amelyek kollektíven dönthetnének ilyen különös fontosságú ügyekben. Őrfi is hangsúlyozza: ki lehet egészíteni egy épületet újabb elemekkel, ahogy Ybl is tette. „Teljesen eltérő szerkezetet alkalmazott, egyértelműen felvállalva, hogy későbbi kiegészítés. Öntöttvas, akkori high-tech. Ez a magatartás teljesen helyénvaló, ma is ez lenne a kötelező érvényű gyakorlat műemléki beavatkozáskor.” Őrfi szerint „ha az új, kortárs szerkezetek ízléssel, jól egészítik ki a történelmi részeket, akkor idővel maguk is szervesen részévé válnak, ahogy az Ybl-erkéllyel történt”.