1919. január 18-án Párizsban kezdetét vette az a konferencia, amelynek feladata a „nagy háború” lezárása és a béke megteremtése lett volna. A tárgyalások légkörét azonban a győztesek bosszúvágya és a megtorlás légköre uralta, amely – ma már tudjuk – nemhogy békét nem hozott, de olyan konfliktusokat generált, amelyek hatását rövidesen minden európai polgár megérezte. Kiderült: a bölcsesség hiánya középtávon egész Európa békéjét aláásta.

Az Osztrák–Magyar Monarchia (OMM) – bár régóta recsegett-ropogott – mégis garantálni tudta a soknemzetiségű Közép-Európa népeinek többé-kevésbé békés együttélését és fejlődését. A Párizs környéki békék azonban – az önálló nemzetállamok megteremtése mellett – ennek, és vele együtt a történelmi Magyarországnak is véget vetettek. A hatalmas területi, gazdasági és emberveszteség valósággal sokkolta hazánkat is, így – ahogyan ez lenni szokott – sorra születtek olyan művészeti alkotások, amelyek egyszerre emlékeztettek a tragédiákra, és egyúttal megpróbálták feldolgozni őket.

Köztük volt két igencsak jól sikerült szobor, amelyek az államszocializmus „városalakító” munkálkodását is túlélték, és velünk maradtak mind a mai napig.

Szentgyörgyi István a műtermében, Színházi Élet folyóirat, 1927. évi 52. szám

Magyarország esete a brit lorddal

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központi épületét minden budapesti ismeri. A Wenckheim-palota a legszebb fővárosi épületek egyike, sétálóutcává alakított, teraszokkal tarkított környéke mindig vonzza az embereket. Az előtte álló kerek kis szökőkutat is sokan ismerik, azt a tényt azonban, hogy ennek az alkotásnak az I. világháborúhoz van köze, a feledés jótékony homálya borítja.

Pedig így van: a Magyar Igazság kútját, Szentgyörgyi István szobrászművész alkotását 1929-ben avatták föl, s ugyanazon a helyen áll mind a mai napig. A kút két nőalakjának egyike a római Iustitia, aki magasra tartott mérlegével és a kezében tartott karddal az igazságot szimbolizálja. A hozzásimuló, fiatalabb nő pedig nem más, mint az igazságért fohászkodó Magyarország, amit szintén gyakran jelenítenek meg fiatal nő képében.

Az alkotásról a 8 órai újság 1928. november 11-én lelkendezve írja, hogy „a Rothermere-kút lesz az első budapesti emlékmű, amelyik szökőkútszerűen a saját vizét fogja cirkuláltatni. A szivattyú hajtására külön motort szerelnek fel”. Ez volt tehát az első fővárosi szökőkút, amelyik víztakarékos módon nem a folyóvizet használta.

Igen ám, de rögtön felmerül a kérdés: ki volt a névadó Rothermere? Harold Harmsworth, Rothermere lordja brit sajtómágnás volt, aki a politikában is otthon érezte magát: nagy támogatója volt ugyanis a revizionista törekvéseknek, így – miután több cikkében foglalkozott Magyarország helyzetével – itthon hamar megkedvelték, sokan egyfajta „megmentőt” láttak benne. A Budapesti Hírlap 1935. április 28-i száma szerint „Rothermere nekünk ajándékozta a Szabadság-téren fölállított Magyar Fájdalom szobrát, a Rákosi Jenő-szobrot és az ő adományából épült a nevét viselő Magyar Igazság Kútja”. A három alkotás közül kettő nem áll már: a Szabadság téri szobor ma Sopronban található, a Rákosi Jenőt ábrázoló alkotást pedig, amely egykor a Dohány utca és a Nagykörút sarkán állt, 1948-ban elbontották. A kút azonban a mai napig eredeti helyén áll, ami nem csoda: a szobor jelentésétől függetlenül, önmagában is gyönyörű alkotás. S bár Rothermere nevét ma már kevesen ismerik, a kútmedence szélén körbefutó felirat a mai napig hirdeti: „E kutat hálás magyarok emelték Nagy-Britannia méltó fia, Viscount [vikomt, vagyis algróf] Rothermere tiszteletére. Az ő betűje megöli a hatalmaskodást, az ő lelke megeleveníti az igazságot. 1928.”

A Magyar Igazság kútja, mögötte a Wenckheim-palota, valamint a kút főalakjai, Iustitia és Magyarország (Fotó: Bukovszki Péter/pestbuda.hu)

(Fotó: Bukovszki Péter/pestbuda.hu)

A harminckettesek tere

A kúttól nem messze, a Harminckettesek terén áll az a szintén Szentgyörgyi-féle alkotás, amelyik egyben a tér nevét is adja. Bár sok ezer ember a 4-6-os villamossal naponta átutazik a téren, közülük mégis kevesen tudják, kik is voltak azok a bizonyos „harminckettesek”. Nos, a 32-es honvéd gyalogezredet 1741-ben alapította Mária Terézia (a királynő alakja megtalálható a szobor egyik domborművén is), és az ezred sok csatát megvívott működése során (a fontosabbak évszámmal együtt felsorolva láthatók a szobor talapzatának hátulján is). Az I. világháborúban azonban jelentős veszteséget szenvedett, ezt követően pedig a trianoni rendelkezések hatására fel kellett oszlatni.

A harmincketteseket mindezekkel együtt olyan nagy tisztelet övezte, hogy a szobor 1933-as felállítása előtt és azután is rendeztek jótékonysági esteket, hangversenyeket a még élő bajtársak megsegítésére és a szobor felállításának támogatására. „A volt budapesti 32-es háziezred elesett hőseinek emlékműve javára vasárnap október 23-án este fél 9 órakor a Fővárosi Vigadó nagytermében művészhangversenyt rendeznek a volt bajtársak. […] A zongorakíséretet Komlós Pál, a Városi Színház új karmestere látja el. A konferanszié tisztjét a népszerű Szentiványi Kálmán vállalta. A rendezés Lóránth Vilmos, a Városi Színház főrendezőjének kezében van” – tudatja a 8 órai újság 1927. október 23-án.

Egy évvel a szoborállítás után, 1934 augusztusában az Újság azt is megírja, hogy alapítványi pénzből segítik a még élő 32-es honvédeket: „Négy vak katonát segélyeznek a 32-es segélyalapból. A Mária Terézia 32. gyalogezred emlékmű- és szoborbizottsága segélyezési alapítványt létesített a világháborúban rokkanttá vált és megvakult hős katonái részére. Az alapítvány kamataiból minden évben december 4-én segélyezésben részesül négy érdemes, szegénysorsú, volt 32. gyalogezredbeli hadirokkant, elsősorban, akik szemük világát vesztették. A segélyek az idén már kiosztásra kerülnek”.

A 32-esek szobra, amelynek főalakja egy gránátot dobó katona, erőteljes és igen kifejező módon emlékezik meg az ezredről, ám mégsem túlzó alkotás, hiszen szinte elbújik a kis téren. Csakúgy, mint a Magyar Igazság kútja, amely szintén nem hivalkodó, sőt: határozottan szerény és igen harmonikus szobor, amely nagyon jól illik a környezetéhez. A két Szentgyörgyi-munka jól mutatja, hogy a művészet nyelvén bármit ki lehet fejezni; olyan üzenetek jeleníthetők így meg, amelyek szépségüknek és igényes megvalósításuknak köszönhetően bármit képesek túlélni, még a 20. század politikai viharait is.  

Nyitókép: (Fotó: Bukovszki Péter/pestbuda.hu)