Arany a Múzeumkertben: megújul az egyik legszebb köztéri szobrunk

Írta: Bukovszki Péter

2017. szeptember 8. 13:45

Csütörtök óta leghíresebb szobra nélkül fogadja a látogatókat a Múzeumkert: Arany János legendás bronzalakját ugyanis restaurálás céljából elszállították, az alkotás története azonban ennél jóval izgalmasabb.

A máskor mindig csöndes Múzeumkert mostanában időről időre nagy mozgolódás színtere: a parkfelújítás keretein belül ugyanis rendszeresen nagy munkákat végeznek, a megújulás első jelentősebb momentuma a faápolás volt, amikor a kert 227 fájának többsége sokéves elhanyagoltság után kelhetett új életre. A leglátványosabb esemény azonban csütörtökön történt: ekkor emelték le a helyéről, és szállították el a Múzeum főlépcsője előtt álló, emblematikus alkotást, az Arany János-szoborcsoportot, amelynek restaurálására a Múzeumkert megújulásának keretein belül, részletes szakmai terv alapján kerítenek sort. 

A nagy munkára szükség is van, hiszen Stróbl Alajos 1893-ban felavatott alkotását átfogóan még soha nem újították fel, csak háborús kármentést végeztek rajta.  A szobor restaurálásának munkálatai várhatóan a jövő év elején fejeződnek be, ami azt jelentheti, hogy a szoboravatás 125. évfordulójára újra eredeti szépségében csodálhatjuk meg Budapest és egyben az ország egyik legszebb és legfontosabb köztéri szobrát.

A bizottság

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen az alkotás létrejöttének körülményei és története legalább olyan érdekes, mint maga a szobor. 
A 124 évvel ezelőtti szoborállítást ugyanis komoly hercehurca előzte meg (ahogyan az a jelentős köztéri alkotások körül mindig lenni szokott). A köztéri alkotás helyének kiválasztását ugyanis a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) már a nagy költő halála után nem sokkal, 1882 végén kezdeményezte, a szoborbizottság pedig végül a Múzeumkertet javasolta, bár a döntés nem ment könnyen. 

Szakmai (és annak tűnő) érvek ugyanis mint mindig, akkoriban is felmerültek, volt, aki amiatt aggódott, hogy a múzeum lépcsőinek vízszintes vonalai a szoboremlék hatását csökkentenék, és hasonló kérdés merült fel a múzeum hatalmas épületével kapcsolatban is, ám a bizottság végül minden vita és fenntartás dacára a jelenlegi helyet javasolta. 

A szobor az avatás idején, 1893 körül (Klösz György felvétele; Fortepan)

Szobrászok csatája

Bár a mai korban elképzelhetetlen lenne, akkoriban előfordult, hogy a jelentős alkotások felállítására gyűjtést rendeztek, s a pénzt (vagy legalább annak egy részét) közadakozásból teremtették elő: így volt ez az Arany-szobor esetében is, a pénzalap gyarapodásáról ráadásul a korabeli sajtó is rendszeresen beszámolt. 

A pénz (100 ezer forint) tehát rendelkezésre állt, így jöhetett a pályázat. Mivel kiemelt nemzeti kérdésről volt szó, kikötötték, hogy a pályázaton csak magyar alkotók indulhatnak, ez azonban akkoriban még nem jelentett problémát, hiszen a világszínvonalon alkotó művészeink könnyedén megállták a helyüket bármilyen versenyben. Nem csoda hát, hogy a versengés két szobrászóriás, Stróbl Alajos és Zala György csatájává vált. A versenyt ugyan az előbbi nyerte, a második és a harmadik helyezést viszont egyaránt Zalának ítélték. A győzelem ellenére azonban Stróbl sokáig nem kezdhette el a munkát, a bírálóbizottság döntését ugyanis a szoborbizottság nem fogadta el, így egy második, „meghívásos” pályázatot is kiírtak, amit azonban szintén Stróbl nyert meg, így végül hosszas huzavona után, megkezdődhetett a tényleges munka. 

Minden részlet helyre kerül

Elsőként, 1891 elejére a turulmadár alakja készült el, majd ezt követte szépen sorban a többi is. Jellemző adalék, hogy az öntést végző Turbain Károly műhelyében adósság miatt több alkotást zároltak, így az Arany-szoborcsoport alakjait is, ami hátráltatta a munkát. (Lám, az adóügyek már akkoriban is fejtörést okoztak a cégeknek.)

A korabeli alkotók, így Stróbl alaposságára is jellemző, hogy az egyes alakokat nem elnagyolva, képzeletből, hanem hús-vér modellek és műtárgyak alapján készítette el. Toldi alakjának modelljére például sportolókat kért fel (nem pedig a jó kiállású, későbbi politikus Pekár Gyulát, ahogyan az elterjedt nézet állítja), a tárgyak ábrázolására pedig a Nemzeti Múzeumtól kölcsönzött tárgyakat. 

A Schickedanz Albert által tervezett talapzat elkészülte után tehát már nem volt más hátra, mint az avatás, amelyre 1893. május 14-én került sor. A korabeli lapok beszámolója szerint az ünnepségen nagy tömeg vett részt, és ott volt „mindenki, a kinek áthatja szivét nemzeti irodalmunknak az a nagysága, melyet Arany költészete képvisel nekünk” (Fővárosi Lapok, forrás: https://mnm.hu/hu/cikk/toldi-buzoganya). 

Ma már bizonyára fölháborodást keltene, de az avatásra csak jeggyel lehetett bemenni, és bár a 8000 jegy mindegyike elkelt, még a kerítésen kívül is sokan álltak, hogy lássák, hogyan hull le a drapéria a főváros legújabb szobráról. 

Az alkotás tehát azon kevés köztéri emlékeink egyike, amely felavatása óta ugyanolyan jelentős szerepet foglal el minden budapesti szívében, és amelyet a viharos, városképet átformáló XX. század sem tudott elmozdítani eredeti helyéről. És reméljük, a 21. sem fogja. 


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó