A közraktárak hiánya már 1852-től nehézséget okozott Budapesten, de közel 30 évre volt szükség ahhoz, hogy a raktározás kálváriája a fővárosban véget érjen. Pedig Budapesten a XIX. század közepétől égetően szükség volt egy olyan komplex közraktárra, ahol a beérkező árut megfelelő módon tudták tárolni és elosztani. A probléma több évtizedes elhúzódását az okozta, hogy még abban sem volt egyetértés, hol legyenek ezek az épületek, illetve milyen pénzből épüljenek meg. Az 1860-as évek végéig a mai Kossuth tér környéke volt a kiszemelt helyszín, azonban amikor eldőlt, hogy a pesti és a budai vasútvonalakat délen kötik össze, nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a raktár- és rakodóközpontot a város déli végén kell felépíteni.

A közraktárak és az beérkező áruk osztályázására, tárolására, átrakodására szolgáló Elevátor-ház tervezésére végül 1879-ben írtak ki pályázatot. Annak ellenére, hogy a megépíteni kívánt közraktárak számát pénzügyi okból csökkentették (a 10 helyett 4 téglaraktár épült fel, amit később 2 fa raktárházzal is kiegészítettek, illetve az Elevátor-ház, ami egyben gabonaraktár és rakodó berendezés is volt ). A komplexum hatalmas területet ölelt fel, hiszen a Vámháztól egészen a déli vasúti hídig terjedt (azaz a mai Szabadság hídtól a Rákóczi hídig) 740 méter hosszan. Több mint 50 ezer négyzetmétert foglalt el a Duna-parti teherpályaudvarral együtt, amely a Ferencvárosi pályaudvarhoz kapcsolódott.

A Vámház és a Vásárcsarnok a kiépülő raktárakkal együtt Budapest ellátásának központi eleme volt. Ezen a környéken a Soroksári úton végig malmok működtek, és itt kapott helyet a marha- és a sertésvágóhíd is. A Ferenc József híd felépítését később éppen az indokolta, hogy ezt a központot összekösse a budai oldallal, hiszen közúton a Lánchídig, nehezebb jármű esetén a Margit hídig kellett kerülni. 

Az Elevátorra is 1879-ben írtak ki pályázatot, és 1883-ban készült el. Az eredeti elképzelésekben még két ilyen épület szerepelt, de csak egy épült meg, az Elevátor. Összesen nyolc terv érkezett be, ezek között szerepelt Ulrich Keresztély terve, amely nem törődött a kiírásban közöl feltételekkel, hanem attól eltérő, modernebb rendszerű berendezéssel pályázott, és nyert is.

Az Elevátor-ház (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.08.025)

Az építkezés 1881-ben kezdődött, és 1883 elejére be is fejeződött. A 90x35 méteres alapterületű, 50 méter magas épületet 4213 facölöp tartotta. Magában az Elevátor-házban 18 felvonó működött (innen kapta az épület a nevét), szállította a gabonát az épület felső szintjére, amely egy 22 méter magas, 30 000 tonna árut befogadni képes raktár volt, ott a gabonát átforgatták és tisztították. Innen csövek és szállítószalagok segítségével a vasúti kocsikba vagy zsákokba tudták továbbítani a terményeket.

Egyszerre 20 vagon tudott az épületekbe bevezetett 4 sínpáron rakodni, a hajókból pedig három elevátor óránként akár 65 tonna gabonát tudott kiemelni. A berendezéseket mozgató gőzgépeket a vágányok felett, 20 méter magasan építették be, igaz a gőzt nem itt, hanem külső épületben helyezték el, és csövekkel vezették az Elevátor gépeihez. Az itteni gépészeti berendezések korszerű voltát jól mutatja, hogy a szabadalmát az Egyesült Államok, Belgium, Németország, Franciaország és Oroszország területére is megvásárolták. 

Mind az Elevátor-ház, mind a négy téglaépítésű raktár kivitelezése messze meghaladta azt a színvonalat, amelyet a XIX. században elvártak egy raktártól. Az 50 méter magas Elevátor-ház vasszerkezetére tetszetős téglaburkolat került. Akárcsak a kazánok távolabbi elhelyezése, úgy a belső szerkezet is a tűzbiztonságot szolgálta. 

Boráros tér, háttérben az Elevátor-ház 1940-ben (Fotó: Fortepan)

Az itteni kereskedelmi központ, benne az Elevátorral az I. világháború után fokozatosan vesztett jelentőségéből. Egyrészt Budapest korábbi gazdasági szerepe nagymértékben csökkent – ahogy az ország területe –, elvesztette kiemelt jelentőségét a gabonaiparban és a kereskedelemben, ezt a csepeli szabadkikötő megépítésével próbáltak ellensúlyozni. Ettől kezdve viszont a hajók már nem a belvárosi rakpartokon rakodtak ki.

A II. világháborúban az Elevátor-ház és a négy raktár (valamint a későbbi, két fából készült raktárépület) megsérült. Az Elevátor-házat 1948-ban el is bontották, a helyén ma a Nehru park található. Ugyancsak lebontották az egyik raktérépületet is. Ami megmaradt: három épület, ami ma a Bálna része, a Vásárcsarnok és a Vámház, amelyek ma a Corvinus Egyetemnek adnak otthont. A dunai teherpályaudvart az 1990-es évek elején számolták csak fel. 

A közraktárak kálváriája

A balkáni kereskedelembe bekapcsolódni kívánó pesti kereskedők már 1852-ben kezdeményezték a közraktárak megépítését, a feladatra az 1860-as években magántársaságok jelentkeztek – igaz ekkor már csak belső kereskedelem fejlesztése céljából. Az 1866-ban megalakult Első Magyar Átmeneti és Közraktár Társulat vezetői között Andrássy Gyulát, Lónyay Menyhértet és számos más potentátot találhatunk, a vállalkozás konkrét engedéllyel is rendelkezett, de nem találtak befektetőket. A kiegyezés után pedig a sok egymással versengő terv akadályozta a megvalósítást.

1872-ben a pesti kereskedők már attól tartottak, hogy Bécs, ahol ekkor intenzív fejlesztésekbe fogtak, ebben is lekörözi Pestet, indítvánnyal fordultak az Országgyűléshez. Az okiratot maga Deák Ferenc terjesztette a képviselők elé. A kormány a Duna-szabályozási Felügyelőséget bízta meg, hogy dolgozzon ki terveket. Azért e testületet, mert a közraktárak kérdésében egy dolog biztos volt: a Duna partjára kell kerülniük, viszont ekkor volt napirenden a Duna pesti és budai szakaszának szabályozása.

A felügyelőség három tervet dolgozott ki, ami felölelte a városok egész déli részét, hiszen az egyik terv a bal, a pesti parton, a másik a budai oldalon, míg a harmadik egy korábbi elképzelést felelevenítve Csepel északi részére tervezte az épületeket. Végül a felügyelőség anyagára alapozva a Duna-szabályozási Állandó Bizottság a közraktárak helyét a Vámháztól délre jelölte ki. Viszont a bizottság akkora volumenű elképzelést vetett fel, amelynek összköltsége 18–19 millió forint között mozgott, ami akkor is hatalmas összeg (a Margit híd építési költségeinek 3 és félszerese), ha a magán- és az állami tőke összefog. A kérdést végül az zárta le, hogy a főváros 1876-ban – miután kiderült, hogy állami és magánforrásból a kérdés nem rendeződik – a maga kezébe vette a dolgokat, és bár újabb másfél évet csúszott az ügy egy külföldi ajánlat miatt, az építkezést 1879-ben megkezdték, a korábbinál lényegesen kisebb volumenű tervekkel.

A Vámház, a raktárak és az Elevátorház 1894 előtt (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.08.101)

Felhasznált irodalom: 

Juhász Lajos: A közraktár-kérdés Pesten a XIX. század közepén. Tanulmányok Budapest múltjából VIII., Budapest székesfőváros kiadása, 1940

Budapest Lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993