Munkácsy Mihály egyetlen magyar állami megrendelése, a mintegy 62 négyzetméteres óriáskép, a Honfoglalás az épülő Parlament nagyterme számára készült. 1894-ben a Nemzeti Múzeum dísztermében, a Felsőház ideiglenes tanácstermében helyezték el. Pár hónapig a nagyközönség is láthatta: százezernél többen tekintették meg, az augusztus 20-i nemzeti ünnep alkalmával az utolsó két napon 25 000 fős létszámmal rekordot döntve. Steindl Imre neogótikus-historizáló terveihez viszont nem illeszkedett a monumentális kép, ezért a Szépművészeti Múzeumba szállították az 1906-os megnyitásra.
A Parlamentbe végül 1926-ban került át, de nem a képviselőház üléstermébe, ahová eredetileg szánták, hanem az elnöki fogadóterembe. Azóta csak 1952-ben a Műcsarnok nagyszabású Munkácsy-tárlatán és 2012-ben a Magyar Nemzeti Galériában láthatta a szélesebb nyilvánosság, most pedig a Szépművészeti Múzeum Munkácsy-kiállításának egyik csúcspontja.
Munkácsy tervezett magyar trilógiája
A Honfoglalás-képpel kapcsolatban nem közismert, hogy még az 1890. szeptember 13-i hivatalos felkérés előtt felmerült, hogy nem egy festményt, hanem hármat készít Munkácsy az Országházba. A „magyar trilógia” részei a Honfoglalás, Szent István megkoronázása és István első törvénykönyvének 1001 körülre datálható kihirdetése lettek volna. A tervet a Pesti Hírlap 1987. március 15-i száma ismertette:
„Falfestmények az új országházban. Mint halljuk Munkácsy Mihály kijelentette készségét, hogy az új parlamenti palota számára három falfestményt készít. Árpád honfoglalását, a magyar királyság megalapítását és Szent István első törvényét örökíti meg a nagy mester ecsetjével az elterjedt hírek szerint.”
A későbbi tudósításokan már csak a Honfoglalás szerepel, a két Szent István-kép nem készült el. Valószínűleg azonban Munkácsy fantáziáját foglalkoztathatta a téma: a menedzsere, Charles Sedelmeyer műkereskedő lányának a férje, a cseh Václav Brožík festett hasonló monumentális, nemzeti tematikájú képeket. Közvetlen minta lehetett a tervezett Szent István-képekhez Brožík 1883-ban festett, Husz Jánost a konstanzi zsinat előtt megörökítő festménye.
Munkácsy és az MTA épületében kiállított Esterházy-képtár
Az idén 200 éve, 1825-ben alapított Magyar Tudományos Akadémia 160 évvel ezelőtt, 1865-ben átadott Széchenyi téri épülete Munkácsy fiatalkorának fontos helyszíne. Az MTA-székház 1865. december 11-i ünnepélyes átadását követő napon nyílt meg a második emeleten az ekkor még családi magántulajdonban álló Esterházy-képtár.
Munkácsy a Rókus Kórházban végzett szemműtétét követően, 1866-os pesti tartózkodása alatt így már nem csak a Nemzeti Múzeum Képtárát tanulmányozta, hanem az Esterházy-gyűjtemény darabjait is. Tanulási célzattal másolta az itteni festményeket, de sajnálatos módon nem beazonosíthatók az általa másolt művek, és a másolatai nem maradtak az utókorra sem. Valószínűleg mély benyomást tett rá a képtár legismertebb és legértékesebb festménye, Raffaello Esterházy Madonnája.
Az Esterházy-képtár sorsa ekkor még bizonytalan volt, mivel sokáig nem sikerült a kormányzattal megállapodni az állami vétel feltételeiről. Még az a lehetőség is felmerült, hogy a teljes gyűjtemény francia magántulajdonba kerül, és ezzel végérvényesen eltűnik a magyar kulturális térből. Munkácsy már a müncheni akadémián tanult, amikor a Magyarország és a Nagyvilág című lapban 1867. augusztus 31-én megjelent Az Eszterházy-képtár ügyében című írása, amelyben határozottan kifejtve az álláspontját, meggyőzően érvelt a mielőbbi állami vétel szükségessége mellett.
„Most azonban kezünkben van egy olyan hatalmas eszköz, … mely biztos alapul szolgál a műízlésünk és művészetünk fejlődése iránt táplált reményünknek, s ez az Esterházy-képtár. Ezt méltán üdvözölhetjük, mint művészetünk megváltóját. Ez van hivatva előkészíteni az utat, melyen művészetünk előre haladhat. Ez van hivatva a magyar népben kifejleszteni a művészet iránti érdekeltséget, s oda vinni a dolgot, hogy általánosan megértetve a művészet horderejét, a művészetért készséges áldozatokra bírja a népet.
Hogy ezen kincset csak azért bírtuk egy pillanatnyira, hogy tudjuk meg, mit vesztünk benne, hogy érezzük arcainkon a szégyenpírt, mely égetni fogja azt, midőn látjuk, hogy az Esterházy-képtárral idegen nemzet büszkélkedik s gúnyol bennünket, mondván, ezt a magyar néptől vettük meg potom áron, mint egyetlen műkincseiket, melyeket nem voltak képesek megbecsülni, s kezeik közt megtartani.
A megmentés iránti reményünket azon alapra fektetjük, miszerint hallottuk, hogy az eladás felfüggesztetett, vagy elnapoltatott addig, míg annak meg vagy nem megvásárlását a magyar kormány elhatározza. … némileg megnyugtat az a tudat, … b. Eötvös mindent el fog követni, hogy e tény, mely nemzeti korművelődésünket oly veszélyesen fenyegeti, s mely a külföld megvetését vonná maga után, nem fog bekövetkezni.”
Az asztalosinas-sztereotípiával szemben itt egy saját álláspontja mellett kiálló és fejlett vitakultúrával rendelkező, művelt alkotó jelenik meg. Végvári Lajos az 1958-as monográfiájában a következőképpen foglalta össze Munkácsy írásának jelentőségét:
„mennyire fontos ez a dokumentum … Munkácsy lelki habitusának megismeréséhez, ennek s a többi hiteles adatnak alapján kirajzolódó új kép a fiatal Munkácsyról nem a „műveletlen asztalosinas” vonásait viseli magán, hanem a hazai művelődés sorsáért tettrekész, értelmes, körültekintő fiatal művészét”.
Az Esterházy-képtár 1871-ben vétellel került állami tulajdonba és Országos Képtár néven továbbra is az Akadémia épületében volt látogatható. Az 1906-os megnyitásra a gyűjtemény átkerült a jogutód Szépművészeti Múzeumba.
Az is felvetődött 1882-ben, hogy az Magyar Tudományos Akadémia – az Országos Képtárat értékes műgyűjteményével gyarapító Ipolyi Arnold váradi püspök és történész ajánlatára – Munkácsyt felkéri, hogy a díszterembe egy magyar történelmi témájú képet fessen. A Vasárnapi Ujság az 1882. február 26-i számában közölt híradást a tervről, amely végül nem valósult meg.
Az Esterházy-képtár és Raffaello Esterházy Madonnájának inspirációja hozzájárulhatott ahhoz, hogy Munkácsy egész alkotói pályafutása alatt példaképeinek tartotta a reneszánsz mestereit. Ezt bizonyítja az 1891-ben megnyílt bécsi Kunsthistorisches Museum lépcsőházának monumentális mennyezetképe is, amelyen Munkácsy az 1880-as évek közepétől dolgozott. Ám a festményen Leonardo, Raffaello, Michelangelo, Tiziano és Veronese mellett Munkácsy a saját önarcképét is megörökítette. A Szépművészeti Múzeum Munkácsy-kiállításának kurátora, Krasznai Réka a békéscsabai Bárka folyóirat 2024. évi V. számában a kultusz szempontjából tárta fel a festő motivációját:
„Az önarckép puszta ténye ebben az impozáns és imponáló környezetben arról tanúskodik, hogy a festő immáron kész elismerni saját jelentőségét és elfoglalni helyét a legnagyobbak között. Munkácsy tehát a Kunsthistorisches Museum mennyezetképén önnön nimbuszát vitte vászonra; ezáltal saját emlékművét teremtette meg. ... Munkácsy nem csak a művészi (ön)reprezentáció igényével pozícionálta művészi helyét az egyetemes művészettörténet legprominensebb alakjai között, de saját megdicsőülését, „mennybemenetelét” is vizionálta – amely halála után tetőződő kultuszával a magyar kultúra viszonyrendszerében és a máig élő »Munkácsy-mánia« révén meg is valósult.”
Milton-élőképek a Vigadóban
A farsangi időszak is adja az aktualitását, hogy felidézzük: a Vigadóban két fontos alkalommal került színre élőképben Munkácsynak a tragikus sorsú, végzetével küzdő angol költőt, Miltont ábrázoló festménye, amely a romantikus művészeszményt jeleníti meg. A képen a vak költő diktálja a lányainak az Ószövetséghez kapcsolódó, bűnbeesés témáját feldolgozó Elveszett Paradicsom című eposzát.
A Munkácsy-festmények élőképben való megjelenítésének hagyományát a Milton indította el, annak ellenére, hogy magát a festményt csupán egyetlen alkalommal láthatta a hazai közönség: 1879 februárjában a mai Képzőművészeti Egyetem, a Régi Műcsarnok épületében. A művet Robert Lenox Kennedy vásárolta meg, ma a New York-i Lenox Library közkönyvtárban tekinthető meg. A festménynek csak a vázlatai és a tanulmányai vannak hazánkban, köztük a Szépművészeti Múzeum – MNG gyűjteményeiben, mint a Zichy Zsófiát megörökítő Éva-portré, amely önmagában is kiemelkedő jelentőségű műalkotás.
Az ismeretterjesztő jelleg így kiemelten hangsúlyos a Milton esetében: 1879 áprilisától rendszeresen adták elő országszerte élőképben. A Vigadóban 1882. február 4-én a Magyar Írók Segélyegylete és a Magyarországi Hírlapírók Nyugdíjintézete javára rendezett jótékonysági farsangi ünnepélyen – több más élőkép társaságában – került színre a Milton-élőkép. A táncestéllyel lezárt bál művészi programjának fénypontját „a nemzet csalogánya”, Blaha Lujza fellépése jelentette, magyar dalok előadásával.
Az írók bálján megjelenített Milton-élőkép hatását a Pesti Napló 1882. február 5-i beszámolója szemlélteti a legérzékletesebben: „Már tegnap említettük, hogy a Zichy Jenő gr. által rendezett élőképek a program legérdekesebb pontja. A közönség feszült érdeklődéssel várta e csoportozatokat s tetszésének zajos tapsok által adott kifejezést. Minden egyes képlet után háromszor-négyszer fel kellett húzni a függönyt. A csoportozat elseje Munkácsy remek festménye után készült. Miltont ábrázolja, amint leányainak tollba mondja az Elveszett paradicsom szövegét. Az agg költőt Szemere Attila úr személyesítette s ezért kész volt megválni bajuszától. Nyomott fekete bársony ruhát viselt. Hosszú ősz haja eltakarta vállát. Mellette ülnek leányai, Ligeti Margit és Hofszász Lina kisasszonyok, kik a költő szavait papírra vetik. A csoportozat egyik legsikerültebb alakja lady Milton, Zsolnay Júlia kisasszony, ki állva nézi az agg költő bánatos arcát. A villamos fény pompásan sikerült s igen kiemelte az egyes alakok körvonalait. Fokozta a hatást még az is, hogy a teremben az élőképek alatt a villanyfényt kioltották s a gázlángokat is lecsavarták.”
A Miltont legközelebb 1894. március 14-én adták elő a Vigadóban, Munkácsy és a felesége, Cécile Papier személyes részvételével. A Pesti Izraelita Nőegylet által a VII. kerületi Népkonyha javára rendezett, hangversennyel és bállal egybekötött estély előadásáról a Pesti Hírlap másnapi recenziója számolt be: „A kitűnő művész, ki nejével együtt végig nézte az előadást, meg volt elégedve az utánzattal.”
A festőfejedelem ekkor a feleségével a szomszédos, impozáns Grand Hotel Hungária szállóban lakott (ma a Budapest Marriott Hotel áll a helyén). A házaspár a Honfoglalás című monumentális alkotással együtt érkezett a fővárosba. A festménynek a Nemzeti Múzeum dísztermében 1894. március elején nyílt sikerkiállítása a hazai kultusz egyik legfontosabb állomása.
Nyitókép: Munkácsy Mihály: Honfoglalás, részlet
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció