Ha végigsétálunk ma a pesti Duna-korzón, látjuk és érezzük, hogy az itt álló szállodaépületek nem illenek ebbe a környezetbe. Legalábbis stílusukban nem, hiszen merőben eltérnek attól a városképtől, mely körülveszi őket, kissé idegenül és szokatlanul nyújtózva el a folyó balparti részén, a Lánchíd és az Erzsébet híd között. Egykor ezen a szakaszon Pest előkelő szállodasora húzódott.
Az egykori szállodasor létrejöttének a kezdetei a XIX. század derekára nyúlnak vissza. A Lánchíd felépítését követően az 1860-as években kiépült pesti rakpartnak köszönhetően értékes, a Dunától elhódított terület jött létre a régi partvonal mentén a Lánchídtól délre eső területen. Született olyan elképzelés a hasznosítására, hogy fásítani kellene és korzót alakítani ki rajta, de inkább az a szemlélet kerekedett felül, hogy fel kellene parcellázni és jó pénzért értékesíteni az így keletkezett ingatlanokat, amit a rakpart további kiépítésére vagy más városi fejlesztésekre lehet fordítani. Végül ez utóbbi szempont diadalmaskodott, s az így nyert értékes területet felosztották a Vigadótól északra és délre öt-öt, összesen tíz házhelyre, amelyeket ezt követően értékesítettek.
A tíz házhelyből végül kilencet építettek be, és összesen hét ház épült. Hogy miként jött létre ez a matematikai feladványnak is beillő számsor (10, 9, 7), talán nem olyan nehéz megfejteni. A Vigadótól délre eső öt házhely közül végül csak négyet értékesítettek, a legdélebbit üresen hagyták, helyette egy városi teret alakítottak ki ott. Ugyanakkor voltak olyan befektetők, akik nem egy, hanem két ingatlant is megvásároltak, hogy oda reprezentatív házat tudjanak építeni. Ezért nem kilenc, hanem csak hét ház épült. A telkeket megvásárlók többsége azonban nem szállodás vagy vendéglátós volt ekkor, hanem főként más iparágat űző nagypolgárok vagy jelentős tőkével rendelkező intézmények, társaságok.
A terület ingatlanjait északi irányból – a Lánchídtól dél felé – a következők vásárolták meg: Stein Náthán gabonakereskedő, mellette délre két-két házhellyel a Lloyd-társulat és a Thonet-testvérek. A Vigadótól délre az Első Magyar Általános Biztosító Társaság, tőle egy utcával elválasztva az Első Magyar Szálloda Részvénytársaság, közvetlenül mellette Lévay Henrik, egy 1868-ban nemességet szerző közgazdász, biztosítási szakértő és Heinrich István vaskereskedő. A felsorolásból látszik, hogy mindössze egyetlen egy szállodaiparral foglalkozó befektető vásárolt itt ingatlant, aki Szkalnitzky Antal tervei szerint 1869 és 1871 között építtette fel a Grand Hotel Hungáriát, vagy más néven a Hungária Nagyszállót, mely magyaros jellege és egyedülálló megoldásai mellett az akkori legmodernebb technológiával volt felszerelve. Egy fecske nem csinál nyarat, s a Hungária Szálló egyedüli megléte sem jelentette még itt a vendéglátóipar fénykorát. Sokkal inkább egy olyan kezdetnek volt az első hírnöke ez a szálló, mely az idegenforgalom növekedésével a mai napig a pesti Duna-korzó egyedi és páratlan jellegét, sajátos funkcióját adja.
A szállodák bővülését a millennium hozta el, amihez egy kiváló üzleti érzékkel megáldott vérbeli vendéglátósra is szükség volt. Illits Józsefnek hívták az illetőt, aki a Hungária Szálló igazgatója volt, és aki a városfejlődés és a turistaforgalom megnövekedése, valamint a millenniumi ünnepségek közeledte miatt meglátta a területben azt a lehetőséget, hogy előkelő vendégek fogadására alkalmas, így ilyen módon kívánta hasznosítani. Bristol nevű szállodáját 1896. május 1-jén nyitotta meg a Hungária Szállótól délre fekvő két épületben, a korábbi Lévay-házban és Heinrich-házban.
Három évtizeddel később – már Trianon után –, 1926-ban egy új szállodanévre lehettek figyelmesek az akkori emberek: a Bristolból kiváló Carltonra, ami csak nevében és szolgáltatásában volt új és más – eltérő a Bristoltól. Az új szálló ugyanis nem jelentett új épületet, mivel az az akkor már Petőfiről elnevezett térre néző egykori Heinrich-házban nyitotta meg kapuit.
Az épületállományban is szembetűnő, jelentős bővülést még ezt megelőzően a XX. század eleje hozott, mikor a korzó északi részén épült egykori Stein-házat 1909-ben a londoni székhelyű Ritz Hotel Development Company szerezte meg. S bár a Stein-ház még ekkor is szép épületnek számított, nem sajnálták azt lebontani, hogy oda egy világszínvonalú, pazar, minden kényelemmel felszerelt luxusszállót építsenek. Az 1913-ra, Fellner Sándor és Sós Aladár építészek tervei szerint felépült Ritz Szálló nemcsak Pesten vált fogalommá, hanem európai viszonylatban is. Öt emeletén 120 fűthető és hűthető lakosztállyal rendelkezett, emellett volt benne olvasószalon, bankett-terem, télikert, két étterem és kávézó, bár, grillszoba, illetve egy lenyűgöző panorámával rendelkező tetőterasz, ahova három különböző lifttel lehetett feljutni.
A szállodát 1936-ban bővítették tovább, ami nem jelentett új épületet, hanem a szomszédos Lloyd-társulat által építtetett székház megvásárlását, amelynek számos helyiségét 1937-ben csatolták az akkor már Dunapalotára keresztelt Ritz Szállóhoz.
Amire ma nosztalgiával emlékszünk és tekintünk, a pesti Duna-korzó elegáns szállodasora, az az 1930-as években élte fénykorát, mikor autók tömegei álltak a szállók előtt és szobáik szinte zsúfolásig telve voltak – ma azt mondanánk, csúcsra járt az itt töltött vendégéjszakák száma. Északon a Dunapalota (a korábbi Ritz), a Vigadótól délre a Hungária, majd a Bristol és a Carlton. Ezek voltak azok a szállodai egységek, melyeknek nevei nemcsak hazai, de külföldi viszonylatban is fogalommá váltak, és a magyar vendéglátás jó hírét vitték a világba, s várták az immár egyre nagyobb számban, sokszor a tengerentúlról is érkező turistákat.
A második világháború alatt nemcsak az idegenforgalom csappant meg jelentősen, de a szállók vendégei is kicserélődtek. A korábbi hírességek helyett ügynökök, kémek és sokszor otthonukat vesztett menekülők lakták ekkor a szállodai szobákat. A vég 1944 őszén kezdődött. A Dunapalotát a németek kórháznak rendezték be, a háztetőre gépfegyverek és légvédelmi ágyúk kerültek.
A szállodasor – fekvéséből adódóan – Budapest ostromakor állandó tűznek volt kitéve. Először az oroszok lőtték, majd 1945 januárjában Budáról a németek. Már az ostrom kezdetekor 4 tonna bomba hullott a Dunapalotára és környékére. Hollósi Kálmán őrmester visszaemlékezése szerint december 26-án két bomba esett a Ritz Szállóra, az egyik a lichthofba, a másik pedig a pincébe, ami sok ember halálát okozta. Ekkoriban 120 vendége volt a szállónak és még 200 magyar civil tartózkodott benne. Mivel nem volt óvóhely, a pincékben húzták meg magukat az emberek. 1945. január 15-én a Ritz újabb találatot kapott, mikor egy láncos bomba okozott benne talán a korábbiaknál is nagyobb pusztítást. Az oroszok január 17–18-án foglalták el a Ritz szállót, ami pár nappal később ismét találatot kapott.
Az ostrom során a tűz sokszor egyik épületről a másikra terjedt, s mivel oltáshoz víz nem volt, sok minden a lángok martalékává lett. A Ritz Szálló három napig égett, de még így is maradtak olyan részei, amelyek az ostrom után stabilan álltak. A szállók ablakai kitörtek, a berendezések jórészt megsemmisültek, a még megmaradt ingóságokat pedig a szovjet csapatok és a környező lakosság hordta szét.
Budapest ostromában a budapesti szállók 80 százaléka megsemmisült. 1945 nyarán az építés- és közmunkaügyi minisztérium felülvizsgáltatta a Duna-parti romos épületeket, köztük az egykori szállodákat és azok életveszélyes volta miatt elrendelte egyes épületek lebontását, köztük a Hungária Szállóét, mely teljesen megsemmisült. Ekkor még úgy gondolták, hogy a Dunapalotát helyreállítják, a Carlton Szállót pedig az első emelet párkánymagasságáig bontják le, s az első emeleten teraszt alakítanak ki étterem céljaira. Egyedül a Bristol volt olyan állapotban, hogy ott 1945 augusztusában újraindulhatott az élet. Igaz, ekkor már Duna Szálló néven s még csak két szobával, ami fél év után már hatra emelkedett, később pedig közel száz szobával üzemelt.
Végül azonban minden szállót lebontottak, s helyükre az 1960-as és az 1980-as években Finta József tervei szerint két új szálloda épült: délen a Duna InterContinental (ma Marriott) Szálló, északon a Forum Hotel (ma InterContinental Budapest).
Nehéz megítélni, mi lett volna jobb. Vállalni a visszaépítést az eredeti vagy ahhoz hasonló formában, s olyat alkotni, ami illeszkedik a környező városképbe, vagy a mai napig is fennálló, teljesen újszerű és a városképtől merőben elütő, a piaci érdekeket messzemenően kiszolgáló, egyúttal a dunai és budai panorámát maximálisan kihasználó, modern stílust követni. Alighanem mindkét oldal mellett sorolhatók érvek és ellenérvek, az viszont tény, hogy a pesti szállodasor pusztulása – mint minden más veszteség Budapest ostromakor – egy korszak végét is jelentette.
Nyitókép: A budapesti Grand Hotel Hungária (Forrás: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum – Budapest, VF 40300 lt. sz.)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció