Száz évvel ezelőtt, 1918 októberében az embereknek már egyre inkább elegük volt. Elegük volt a végtelenül hosszúra nyúlt, látszólag sehonnan sehova sem vezető háborúból, amely minden magyar családot érintett. Egyre inkább elegük volt a megfáradt magyar országgyűlésből, amelynek képviselői választások híján már nyolcadik éve töltötték hosszúra nyúlt mandátumukat, és a magyar kormányból, amely láthatóan nem tudott megoldást kínálni a helyzetre. Egyre több újságcikk kezdte kritizálni a harmadik ciklusát töltő, „öreg és fáradt” Wekerle Sándor miniszterelnököt, akiben polgári származása ellenére a régi elit, az úri világ képviselőjét látták, a Monarchiáét, amely Magyarországot is magával húzta „a nagy háborúba”. 

Az addig viszonylag nyugodt közhangulat megváltozását a miniszterelnök szeptember végi sajtótájékoztatója hozta el, amelyen részletesen és az addigi háborús cenzúrához képest őszintén beszámolt a hadihelyzet reménytelenségéről. A lapok onnantól kezdve a korábbinál jóval nyíltabban kezdték követelni a politika megváltoztatását, az elégedetlenségi hullám pedig végigkísérte az egész október hónapot. 

A rettegett járvány

De milyen volt a hétköznapi élet? A háborúval kapcsolatos tudosítások mellett egyre másra jelentek meg a rémisztő tudósítások a láthatatlan gyilkos, a spanyolnátha terjedéséről. A 8 órai újság 1918. október 8-i száma például azt írja, hogy bár Budapesten csökkent a halálos esetek száma, az országszerte terjedő járvány ellen tett védőintézkedéseknek továbbra sincs semmi látható eredménye. A lap által megkérdezett tisztifőorvos azt mondta:

„Tegnap és ma a Gellért-kórházba beszállítottak 76 súlyos beteget és ugyancsak ott e két nap alatt 10 haláleset fordult elő az összes kezelt betegek között. Gyógyultan eltávozott a kórházból 28 személy; ezidőszerint 120 üres ágy áll még rendelkezésre. A kerületekből tegnap és ma 339 súlyos beteget jelentettek be és ugyancsak e bejelentések szerint az összes kerületekben húszan holtak meg tüdőlobban.”

Ma már tudjuk, hogy a csökkenés átmeneti volt, hiszen a járvány, mint később kiderült, már az első hullámában világszinten több áldozatot követelt, mint előtte az egész világháború.  

Tej- és ruhahiány

Bár a háború lelkileg és pénzügyileg is megviselte az országot, a mindig fényes Budapesten mégsem állt meg az élet. A főváros legfényűzőbb fürdője és szállodája, a Szent Gellért a fönti események idején, 1918 szeptemberében készült el, ám az október utolsó napjaiban kitört őszirózsás forradalom idején a hotelt katonai célokra vették át. (Ha kíváncsi a Gellért Szálló történetére, ide kattintson!)

Bár a Gellérthez hasonló, elegáns helyeket ez kevéssé érintette, a budapestiek életét komolyan megnehezítette a folyamatos tejhiány: míg a központi csarnokba béke idején naponta százhúszezer liter tej érkezett be, a forradalom előtt már csak 30-35 ezer, utána pedig még tovább, 15 ezerre apadt a mennyiség. Az Újság november 23-i számában le is írja, hogy

„a fővárosba érkező tej ma oly kevés, hogy az ötszöröse sem lenne elegendő arra, hogy csak a betegeknek és csecsemőknek jusson belőle. Addig tehát, a mig a viszonyok, remélhetőleg hamarosan meg nem javulnak, az egészséges felnőttek és a kávéházak bátran lemondhatnának a tejfogyasztásról, a mire rendeletileg is kötelezni lehetne őket. A betegek és szülők tízezrei hálásak lennének érte, a jövő generáczió pedig az életerejét és egészségét köszönhetné a fölötte kívánatos rendelkezésnek.”

Ha ez nem lett volna elég, elkészült a ruharendelet is, amelynek értelmében a ruhaáru-tulajdonosoknak anyagtól függetlenül nyilatkozniuk kellett a náluk lévő készletekről. Kivételt képeztek a luxuscikkek, a tüllök, csipkék, csipkeszövetek, csipkedíszek, csipkekendők, fátylak, hímzések és fűzők. A Friss Újság november 20-i száma szerint a rendelet a hazatérő katonák kiszolgálásának nemes célját szolgálja, de azért hozzáteszik, remélik, hogy az intézkedés nem fog „cigányútra menni”, és a ruhák valóban jó helyre kerülnek majd, és nem az történik velük majd,

„amint az a háború alatt történt sok anyaggal, amit elszedtek, elrekviráltak, vagy önként is odaadtak, de aminek a javát aztán hitvány árdrágítók szedték össze és bocsátottak áruba tízszeres pénzen, míg a célnak, amelyre a portéka szánva volt, semmi sem jutott.”

A ruhamizéria azonban nem minden csoportot érintett egyformán, a Tolnai Világlapjában például állandó rovat mutatta be a legújabb divatnak megfelelő öltözeteket, sőt, fehérneműket is. 

Divathirdetések a Tolnai Világlapja című újság 1918. október 16-i és 26-i számából

A szórakozni vágyó közönség eközben a színházakban, mulatókban és kabarékban kereshetett felüdülést. Talán a háború hatásának tudható be, hogy gyakoriak voltak a vidám darabok. Az Újság október 2-án például lelkesen számol be az Apolló Kabaré nagy sikerrel bemutatott új műsoráról, amely

„valósággal lázba hozta a közönséget. Új színek csillantak meg a színpadon, új irodalmi értékek tárultak özönével a hallgatóság elé, új vendégművészeknek tapsoltak zsúfolt széksorokban megbűvölten azok a százak, akiket, a szerencse segített jegyhez a mai bemutató előadásra.”

A lap szerint a darabok közül toronymagasan az első Krúdy Gyula Az asszony meg az asszony című, egyfelvonásos műve.

„A nagynevű író nyugodtan elmehetett volna vele a szomszédos Nemzeti Színházba, ott is legalább negyedórán át tapsoltak volna tollának”

– teszik hozzá.

Ám volt ott más is:

„Karinthy Frigyes vidám szatírával szerepel az új műsoron. Tehetség címen a színészélet kulisszatitkaiból tár elő egyet fölényes tudással. Faragó Sári, Mály [Gerő] és Herczeg [Jenő] adták élő nagyszerűen a bohó apróságot.”

1918 októberét leginkább az I. világháború lezárása körüli politikai, gazdasági, társadalmi zűrzavar és az őszirózsás forradalmat megelőző feszült helyzet uralta. Ez képeződik le a korabeli sajtóban is, amelyből azonban egyúttal finoman kihámozható az is, milyen egyéb dolgok színesítették, könnyítették vagy éppen nehezítették a budapestiek mindennapjait.

Nyitókép: A Teréz körút 1917-ben az Oktogontól a Király utca felé nézve (Forrás: Fortepan)