„Budapesten kívül alig van milliós város, amelynek közvetlen közelében olyan síterep volna, mint a Svábhegy és környéke” – olvassuk dr. Siklóssy László Svábhegy című könyvében, a budai hegyvidék történetének egyik alapművében. A fővárost körülölelő hegyvidék értékét már a XIX. század közepén felismerte a polgárság, és a fogaskerekű vasút megépülése is nagy lendületet adott a Svábhegynek.

A Tolnai Világlapja 1911. február 19-én így számol be – a negatívumokat sem elhallgatva – a budai hegyekben zajló vidám, de gyakran veszélyekkel járó szánkózásokról: „Téli sport a Svábhegyen. A főváros sportkedvelő közönsége nagy előszeretettel rándul ki a téli hónapokban a Svábhegyre és a Zugligetbe. Különösen azokon a napokon, mikor havazások voltak. Nagy kedvteléssel vesznek részt az újabban annyira divatossá vált »ródlizásban«. A lejtős utakon lefelé egymást követik a száguldó »ródlik«, melyeket lábukkal kormányozzák a sportolók. Ez a sport a legveszedelmesebb sportok egyike, mert azok, a kik nem értenek hozzá, sokszor életükkel játszanak. A »ródlizásnak« immár számos áldozata van s mégis nap-nap után többen hódolnak ennek a különben igen egészséges és szórakoztató sportnak.”

Tél a Svábhegyen. Filmhíradó részlete, 1919 február

A ródli, azaz magyarosabban a szánkó megelőzte a síelés elterjedését a budai hegyvidéken. A Svábhegy első szánkópályájáról szintén Siklóssy László könyvéből értesülünk: „A rövidéletű Svábhegyi Club egyetlen maradandó alkotása, amellyel megörökítette magát a svábhegyi sport történetében, a szánkópálya megépítése volt”.

A XIX. század vége, XX. század eleje a különféle sportklubok megalakulásának korszaka. A városi polgároknak ezek a szerveződései a téli sportok területén is úttörő tevékenységet folytattak. Az említett Svábhegyi Club örökségét aztán a Magyar Atlétikai Club (MAC) vette át, ők kezelték a szánkópályát is, amelyet újjáépítettek. A MAC téli sportokkal kapcsolatos tevékenységéről írt a Nemzeti Sport 1909. december 4-i száma:

Síelők az 1930-as években a budai hegyekben (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum)

„A szánkázó sportnak a fővárosban egy-két év alatt való nagyarányú fellendülése szükségessé tette, hogy a nagyközönség nagyobb igényű rétegei számára egy modern szánkázó pálya létesíttessék. Ehhez két főfeltétel teljesítése szükséges. Először oly útvonal, amelyet megfelelő esés mellett több erős forduló élénkít, azután oly közlekedési eszköz, amelynek révén a pályán át leszállott közönség kényelmesen és gyorsan visszajuthat ismét a pálya kiindulási pontjára. Ezt a két főfeltételt egyesíti a Magyar Athletikai Clubnak a Svábhegy tetején most épülő modern szánkópályája, amelynek céljaira a főváros közgyűlése a téli szezon tartamára átengedte a clubnak a Karthausi utat.

A pálya a fogaskerekű vasút két legfelső állomása, a Széchényi-hegy és Svábhegy állomások között terül el. A szánok épen a felső végállomási épület mellett indulnak s a Svábhegyi Nagyszálloda előtti térig futnak le. A pálya hossza éppen 1000 méter. Van rajta három erős forduló. A harmadik forduló a pálya közepén túl van s előtte mintegy 100 méteren át 11 százalékos esésű út, úgy hogy ez a forduló igen nagy sebességre lesz építve. (A davosi pálya esése 9,8 százalék.) E forduló érdekességét emeli, hogy utána azonnal egy kisebb kontra forduló következik, úgy hogy itt próbára lesz téve erősen a vezetők ügyessége. A pálya elsősorban a nagy ötös kormányos bobsleigh-szánok részére épül s ez lesz az egyetlen oly pálya a főváros környékén, amely ezeket a hatalmas alkotmányokat elbírja. A különböző más szánfajok, ródlik stb. természetesen szintén a legjobb pályára akadnak.

A Magyar Athletikai Club természetesen nemcsak a saját tagjai részére építi a pályát, hanem megnyitja azt a nagyközönség részére is. A pálya használatára, miként a külföldi nagy pályákon mind, egész szezonra, vagy egyes napokra váltott jegyek fognak jogosítani. A pálya egyik végpontján a MAC a szánkók mindenféle fajtájából nagy készletet fog tartani, amelyek mérsékelt napi bérösszegért a közönség rendelkezésére fognak állani. Azok részére, akik saját szánkóikat fogják használni, külön raktár készül, ahol e szánok beraktározhatók lesznek.

A pálya legértékesebb és a közönség kényelmét legjobban szolgáló berendezése az, hogy a fogaskerekű vasút a pálya két végpontja között állandó járatokat tart fenn, amely a szükséghez fog alkalmazkodni, úgy hogy a pályán leszánkázott közönség nagyobb időveszteség nélkül fogaskerekűn mehet vissza szánkójával együtt a pálya kezdetihez.”

Normafa, 1934 (Forrás: Fortepan)

Bár az 1909-es híradásból síelésről nem, csak szánkózásról van szó, Siklóssy László idézett könyvéből megtudjuk, Demény Károly síző társaival 1895-ben a Svábhegyen és Jánoshegyen át „északisarki expedíciót” indított Budakeszi „felfedezésére”. Már a 19. században megjelentek tehát a sílécek is a Svábhegyen. Demény Károlyról más forrásból tudjuk, hogy Norvégiából hozott sílécekkel a Vérmezőn és a Kis-Svábhegyen 1892-ben már síelt Bély Mihállyal. Mindketten a Budapesti (Budai) Torna Egylet tagjai voltak.

Pár évtizedet ugorva végül lapozzuk fel az Est 1924. január 15-i számát, ahol az akkori síélet körképét kapjuk: „Budapest népe végre felfedezte a magyar Davost, a téli sportokra rendkívül alkalmas, festői szépségű Zugligetet. Felfedezte és már teljesen a birtokába vette. De már nemcsak az úri társaság tagjai szánkóznak és síelnek a Jánoshegy környékén, nemcsak jól szabott, divatos sportöltönyöket lehet látni a Zugliget hőmezőin, hanem rengeteg hevenyészett sportruhát is. […] Tegnap például legalább ötvenezren síeltek és ródliztak a Jánoshegytől a zugligeti villamos végállomásig.”

Az 1875-ben alapított Magyar Atlétikai Club jubileumi síugróversenye  a Svábhegyi síugrósáncon, 1925/1926 tele. Filmhíradó részlete,1926  január. A versenyt ekkor is az iglói, szepességi születésű Strauch Béla nyerte, aki addigra már Szepes Strauch Béla néven versenyzett

Bár az ötvenezres szám nagy valószínűséggel sajtóhiba, de jól jelzi a hegyekbe síelni, szánkózni felkerekedő sokaságot. A húszas években 
síugrósánc is létesült, Az Est említett száma így számol be a népszerűségéről:

„A legfestőibb képet a fák közül kibukkanó síugrósánc és az alatta elhúzódó mély völgy alkotta. Akik a sánc tövében állottak, félve néztek föl a magasba és sehogy sem akarták elhinni, hogy akadjanak vakmerő versenyzők, akik meg merik kockáztatni a legalább harminc méter magasságból való ugrást. Délidőben már kétezer ember gyűlt össze a sánc alatti lejtőkön. A nézőközönség majdnem teljes egészében a sísport híveiből került ki. Tíz néző közül kilencnek sítalp volt a cipője alá kötve. A versenyzők tehát szakértő közönség előtt vizsgázlak.

A Síszövetség mindenesetre csalatkozott a számításban. A síugró verseny anyagi eredményétől remélte az olimpiai túra költségét összehozni. Legalább 4000 nézőt várt, de nem számított rá, hogy a síelők legtöbbje maga is sportolni kapaszkodott fel a hegyekbe és még a síugróverseny sem tudta őket az aktív sportolástól elcsábítani. Pedig a verseny megérdemelte volna a sokkal nagyobb érdeklődést. Haberl Aladár és a Strauch-fivérek gyönyörű testtartással, nagy önuralommal, bátran és jó légmunkával ugrottak. Kár, hogy az erősén tűző nap annyira kikezdte az ugrósánc lefutóján a havat, hogy a lesiklás nem történhetett elég gyorsan és emiatt az ugrások is kicsik voltak. Az ugrások rövidségéért azonban kárpótolt, hogy a versenyzők a leugrás után többnyire állva maradtak és úgy siklottak le félelmetes gyorsasággal a mély völgybe.

A síugró versenyt egyébként Haberl Aladár nyerte meg, 18,88 ponttal Strauch Béla ellenében, aki fél-ponttal gyöngébb eredményt ért el. A harmadik Richard Dezső lett. A II. osztályú síugróversenyt Strauch Gyula (MAC), a szombati futóverseny győztese nyerte még. Miután a síugrás és a sífutás összetett versenyt alkotott, a zsűri a két verseny alapján Strauch Bélát (MAC) jelentette ki Magyarország 1924. évi sífutó bajnokának.”

Nyitókép: Illusztráció a Nemzeti Sport című hetilapból, 1909