Írta: Szilágyi Anna

2020. február 7. 09:00

Február! Karnevál, álarcok, estélyi ruhák, pompázatos fogadások! Hagyjuk el végre legalább egy időutazás erejéig a tél komorságát, és vessük bele magunk 150 év báli forgatagába! És ha már maszkok és jelmezek, tekintsünk rá a színházakra is! És ha már színház, ne maradjon ki a mozi sem! Kedves Közönségünk, előadásunk azonnal kezdődik.

„A Budapesti Állatkertben vidámak a mackók, helyükbe viszik mindennapi csemegéjüket az ápolók”– írja 1970. február 3-án a Népszabadság Budapest melléklete. Volt egy olyan tervem, hogy az eheti lapszemlében sorra veszem, melyik évben mit jósolt a medve Budapest lakóinak a télről, de lássuk be, ez mégiscsak szegényes téma lenne, ráadásul a lapok sem voltak mindig elég lelkiismeretesek ahhoz, hogy beszámoljanak erről a fontos népi megfigyelésről. Így ezen a héten a másik fő februári témának járunk utána: lássuk, hogyan búcsúztatta a telet a főváros lakossága időutazásunk egyes éveiben!  

„Csak magyarnak kell lennie”

„Ha az idő nem enged, a korcsolyázó egylet sem enged. Bele izeledvén a mulatságba, s érezvén, hogy az ő élete mulandó, siet élni és korcsolyázni. Jövő szombaton pláne bált akar rendezni jégen, jelmezben, s ha szándékát végbe viszi, már a dolog rendkivüliségénél fogva is méltán számíthat nagy közönségre” – írja A Hon 1870. február 4-én.

S hogy mennyire nagy felhajtást csapott a korcsolyázó egylet a rendezvény körül, az abból is látszik, hogy a lap még arról is beszámolt, melyik kereskedőnél lehetett papírjelmezeket beszerezni a nagy mulatsághoz. De nem mindenki volt ilyen szerencsés:

„A későn járó közönség, a múlt hideg éjek egyikén egyszerre csak abban a meglepetésben részesült, hogy honvédet látott maskarában. Látta és némely része igen mulatságos intézkedésnek vette. Pedig a szegény didergő őrnek esze ágában sem volt a farsang és a maskara, csak a honvédügy vezénylője nem tudta nyáron, hogy télen az őrálló katonának úgynevezett őrköpenyre is lesz szüksége. Csak novemberben rendelt ily öltözetet és február elejéig nem szállíttatott be több mint „tizenöt“ darab. Az őrálló honvéd annálfogva ágytakaróba burkolta magát, és az álczás bálokból hazatérő publikum még a honvédben is maskarát képzelt” – írja A Hon február 20-án.

Bolond-est hirdetés (Forrás: A Hon, 1870. február 24.)

És ha éppen nem bálozott, színházba járt a városi lakos. Budán például hol magyar, hol német nyelvű előadásokat játszottak, de ebből is származtak bonyodalmak. A két színtársulat működése ugyanis oda vezetett, hogy egyik iránt sem volt igazi kereslet, és az előadások minősége sem felelt meg a budai polgárok kényes ízlésének: „Végre mi Budán, mint az ország fővárosában oly előadásokat szeretnénk látni, melyek ha nem is felelnek meg a legszigorúbb müigényeknek, legalább a középszerűség színvonalán alól ne álljanak”– javasolja a városi színházi bizottmány Budaváros közgyűlésének A Hon 1870. február 1-jei számában.

A testület azt is megállapítja, hogy emiatt két színházat a város nem tud fenntartani, s az egyikről mindenképp le kellene mondani. S hogy melyikről?  ”válaszunk erre rövid és határozottan az, hogy Budán, ha csak egy színtársulat lehet, annak legalább a város épületeiben csak magyarnak kell lennie.” Így aztán a bizottmány az alábbi javaslattal zárja előterjesztését: „Mindezeknél fogva tisztelettel kérjük a t. közgyűlést, méltóztassék azon esetben, ha a népszínház jelenlegi helyén megszüntettetnék, egyúttal kimondani, hogy a várbeli színházban magyar előadások lesznek tartandók.”

A Várszínház, azaz a mai Karmelita (Miniszterelnökség) épülete a Budai Várnegyedben az 1890-es években (Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Képarchívum)

A Várszínház nézőtere 1900 körül (Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Képarchívum)

A Vígszínház mozog

A pesti polgárok mulatozási kedve a városegyesítést követően sem hagyott alább, sőt! Az 1895-ös lapszámokban egymást érik az ilyen-olyan egyletek, körök, szakmai társaságok által szervezett bálok meghívói, vagy az ezekről szóló beszámolók, a bálozók illusztris névsorával. És a kor hírességei is felsorakoztak ezekben a „bulvárhírekben”: „A budapesti első gyermekmenhely-egylet álarcos-bálja ma éjjel zajlott volna le a Vigadóban, de a „zajlás“ bizony nem volt valami nagyon élénk. Álarcosok sem és a saját arcukat viselők sem jelentek meg oly számban, a mint az a derék egylet érdekében kívánatos lett volna. Még Zichy Jenő sem volt jelen, aki nélkül pedig minden álarcos-bál hiányos; hja, de ő neki ma a Széchenyi-lakomán kellett tosztoznia. Jelen volt azonban a kis Pap Géza, a kivel egy dominó igy enyelgett: – Ejnye, de csinos bajuszt ragasztottál magadnak, kis baba! És jelen volt a kis Szapárv is, a kit a maszkok minduntalan ostromoltak, mig végre egyet karonfogva, a sóhajok folyosóján egy zugába vonult, a hol bizonyára az egyházpolitikáról beszélgettek. Egyébként minden a szokott módon ment; a nagyteremben egy kis tánc és többé-kevésbbé merész dévajkodás, az éttermekben egy kis pezsgőzés, éjfél után egy órakor pedig már kezdetét vette az oszladozás s a termek csakhamar kiürültek”– írja a Pesti Hírlap 1895. február 4-én.

Gróf Zichy Jenő fényképe 1890 körül (Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Képarchívum)

No és a színház? „Mozog.” Legalábbis a Vígszínház. Megnyugtatásul: a „mozgás” itt annyit jelent, hogy megalakult a színház vezetése, és „életjelt adott magáról”. Sőt, működési engedélyt is kért a város közgyűlésétől, melyet a következő feltételekkel kapott meg: „1. köteles az engedélyes részvénytársaság színháza számára állandó magyar színtársulatot szerződtetni; 2. köteles továbbá évente legalább 300 előadást rendezni és pedig olyanformán, hogy idegen nyelven rendezendő előadások száma egy hónapban legföljebb tiz, egy évben pedig legföljebb ötven lehet. (Elég lesz nekik „huszonöt“ is, kiált közbe Morlin Imre.) 3. a mennyiben a színház az engedély megadása napjától számított öt éven belül meg nem nyittatik, a szinháznyitásra adott engedély hatályát veszíti; 4. aláveti magát az engedélyes részvénytársaság a jelenben fönnálló és a jövőben alkotandó színházi szabályzatok összes követelményeinek; 5. köteles végül folyamodó részvénytársaság a megkívántató építési hatósági engedélyt külön kieszközölni” – írja a Pesti Hírlap 1895. február 8-án.

A Vígszínház 1896 körül – Klösz György felvétele (Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjtemény)

Csak a mozik és kabarék szaporodtak el

„A jövő évadtól kezdve — ha bizonyos tényezők közbe nem lépnek — olyan szórakozó helye is lesz Pestnek, amilyen eddig nem volt és amely Bécsen át Berlinből plántálódnék át hozzánk. Kino-variétének mondja a berlini azt a helyiséget ahol több nagy film kerül vászonra, elsőrendű variété-számokkal tarkítva” – írja a Pesti Hírlap 1920. február 5-én. Az új típusú szórakozással kapcsolatban viszont tartózkodó a szerző, mondván: „A Télikert egyike a legnagyobb pesti színház-helységeknek. A kívánatos az volna, hogy mostani varieté mivoltából, a miliőjének megfelelöleg valóságos színházzá fejlődjék. Budapesten az utóbbi időben csak a mozik és kabarék szaporodtak el.”

A Nagymező utca az 1910-es években. Az Orfeummal szemközt, a mai Thália Színház helyén működött 1913-1920 között a Télikert (Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Képarchívum)

És milyen volt a farsang 1920 telén? Február 18-án így írt erről a Pesti Hírlap: „Ezúttal talán nem fölösleges följegyezni, hogy a farsang a keddi nappal véget ért, mert hiszen vajmi sokan akadnak ebben a szomorú országban olyanok, akik tudomást sem vettek arról, hogy fölvonult és megszabott" idejét kitöltötte. Az idén a vigságok napját úgyszólván mi sem jelezte, mert bálok, álarcos mulatságok stb. nem voltak, aminthogy elmaradtak az ilyenkor szokásos nagyvacsorák is, sok más eszem-iszommal együtt. És ha valami mégis figyelmeztetett arra, hogy a farsang uralma alatt voltunk, az majdnem kizárólag azokból a nyomorúságos, keletlen és étvágyat nem támasztó fánkokból állott, amelyek egyes cukrászok kirakataiban hirdették, hogy az idén az ö árukat is fölvitte az isten és pedig darabonkint öt koronára, noha valójában egyet sem értek.”

Kétezer méteres orosz film

„A felszabadult Budapesten az első mozielőadást vasárnap tartják meg” – írja a Szabadság 1945. február 3-án, és e helyt szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy lapszemlénkben nem módosítunk a megjelent hírek szövegén. Azt idézzük és úgy, azzal a szóhasználattal, nyelvezettel és megfogalmazással, amit és ahogyan a korabeli sajtó közölt. A cikk a következőképpen folytatódik:

„Filmszínházaink közül elsőnek az Uránia nyit kaput, a nácik és a hitleristák volt mozija, amely kisajátításra került és szinte szimbolikus jelentősége van annak, hogy éppen ebben a filmszínházban tartják meg most az első mozielőadást. A „Felszabadulás felé“ című orosz film kerül a közönség elé. A kétezerméteres híradófilm, a Vörös Hadsereg diadalútjáról számol be az oreli csatától egészen a Budapest ostromáig vívott harcokról. Az Uránia vasárnapi előadásai 11 órakor, 2 órakor és 4 órakor.”

Felvonulás 1945-ben az Uránia mozi előtt (Fotó: Fortepan/Vörös Hadsereg)

Legalább lesz, aki felsöpri az utcákat

„Maxi-kabát a Váci utcában. Az emberek megállnak, bámulják, amint a földet veri.
Megszólal valaki: – Alig várom már, hogy ez a maxi-divat elterjedjen! Csodálkozva, kérdőn néznek rá. – Legalább lesz, aki felsöpri az utcákat...” –írja a Magyar Nemzet a kor divatjáról 1970. február 17-én. És ha már divat, és ha már egész cikkünk a fényűző külsőségekről szól, a kitűnni vágyás bizony a várost sem kerülte el: „Budapesten 19 ezer neonberendezés működik ”– írja a Népszabadság 1970. február 5-én. „1968 októbere óta 33 millió forint értékű berendezést szerelt fel a gyártó vállalat, erőteljesen kivéve a részét a budapesti pártbizottság és a fővárosi tanács által a felszabadulás 25. évfordulójára indított neonprogramból. A program végrehajtását három ütemben tervezik: 1968 szeptembere és ez év április 4-e között 67 nagy és 22 közép, illetve kis fényreklámot szereltek és szerelnek fel. A többi között a Belgrád rakparton 12, a Baross téren 6 tetőberendezést és két nagy neonreklámot építettek, új fényreklámok díszítik majd a felszabadulás ünnepére a Március 15. teret, a Felszabadulás teret, a Kossuth Lajos utcát, a Rákóczi utat és a Marx teret. A második ütemben – ez év végéig – mintegy 18 millió forint értékű nagy neonreklámmal teszik elevenebbé a budapesti utcák esti képét, s harmadik ütemben pedig – 1971- ben – a Belváros főbb útvonalain, s a Nagykörúton, a Népköztársaság útján, a Mártírok útján és a Moszkva téren létesítenek tömegével neonberendezéseket.”

Kossuth Lajos utca, Úttörő Áruház 1969-ben (Fotó: Fortepan)

Fényreklám az 1970-es években (Fotó: Fortepan)

Lassan kell eladni a pesti mozikat

Ezzel a címmel jelent meg írás a Népszabadság Budapest mellékletének 1995. február 7-i számában, éppen 25 éve. „A televízió általánossá vált, az elmúlt hét-nyolc évben pedig hihetetlenül felgyorsult az alternatív filmközvetítő eszközök elterjedése, a videózás, a műholdas programok, a kábel- televízió” – írja a lap. Gyökeresen megváltozott a közönség is, a mozi a fiatalok kedvelt szórakozásává vált, a felnőtt közönséget egyre kevésbé szólítja meg.

De átalakult a korábbi – politikai ideológiától sem mentes – támogatási rendszer is: az államszocializmus időszakában az „alapellátás” része volt, hogy a településeken, kerületekben mozikat építsenek, ennek a hálózatnak a leépítésével, privatizálásával, az üzemeltetési jogok vagy az épületek eladásával kísérletezett a Budapest Film a cikk megírásának idején, 1995-ben azért, hogy beindíthassa a multiplex-programot.

Elsőként a Corvin-mozi átalakítását tervezték „többtermes mozicentrumokká”. Ettől a fejlesztéstől remélték, hogy a mozizás felveheti a versenyt a videózás, kábeltelevíziózás gyors terjedésével. Nem titkolt cél volt az sem, hogy az ilyen modern mozikban keletkező bevételből keresztfinanszírozzák az artmozi hálózatot.

A Corvin mozi 1995-ben (Forrás: Népszabadság Budapest melléklet, 1995. február 7., Velledits Éva felvétele)

A multiplex ebben az időszakban még annyira ismeretlen jelenség Budapesten, hogy a cikkben magyarázni kell a szó értelmét.

„Ha Budapesten is teret nyernek a modern mozizást jelentő fejlesztések - a multiplexprogram, akkor a tradicionális hálózat tekintélyes része funkcióját veszti” – jósolja az írás és ma már tudjuk, hogy ez valóban így is történt.

Szerencsére azonban éppen Budapesten maradt meg jónéhány klasszikus, régi mozi, ahol még lehet nosztalgiázni és régvolt időkön merengeni. Biztosan erre a hétvégére is kínálnak egy-két jó filmet.

Nyitókép: Bál a Vigadó nagytermében, Rusz Károly metszete (Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár)


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó