A fiatal Munkácsy 1867-es pesti tartózkodásakor díszletfestést is elvállalt: a kiegyezés évében a Budai Népszínház Zrínyi, a költő című produkciójához készített tervet.
A mai Clark Ádám tér Sikló melletti, Vár felőli részén állt egykor az ország első népszínháza, a Budai Népszínház. Egy korábbi istálló-, majd raktárépület átalakításával 1861-ben megnyílt teátrum legnagyobb sikerét az 1863-ban bemutatott Offenbach: Dunanan apó és fia utazása című operettjének sikerszériája jelentette. A színész-rendező Molnár György igazgatása alatt álló intézmény financiális problémák miatt mégis bezárt a következő évben.
Az újranyitást 1865 nyarán a Zrínyi, a költő című darabbal tervezték, amelyet Jósika Miklós regényéből egy H. N. (Horváth N.) monogrammú szerző adaptált színpadra. Talán már ekkor bevonhatták az előkészületekbe Munkácsyt: ezt az évet adja meg Végvári Lajos a festőről írt 1958-as nagymonográfiájában. A fennmaradt színházi dokumentáció és a visszaemlékezések azonban egyértelműsítik, a fővárosi premierre két év múlva került sor. A színdarab viszont mély nyomot hagyhatott a festőben, aki korábban már foglalkozott a témával: az 1861-es gyulai vázlatkönyvet a Zrínyi-rajz zárja le (amely később a Szépművészeti Múzeum – MNG gyűjteményébe került).
A Jósika Miklós regényéből írt színdarabot Molnár György direktor más színházak számára is ajánlotta a Nefelejts című folyóirat az 1865. július 9-i számában: „A színpadon nagy hatást eszközlő e korrajz, úgynevezett vasárnapi darab, mely a tarka csoportozatok, népélet tükre… a múltnak oly korszakából fest néhány vonást, mely a színpadokon a testvérnép ilynemű rokonszenves egyesülésével még nem jelent meg.”
Ezt az üzenetet közvetíti „A magyar-szláv amazonok és a diadal ünnepe” zárókép is, mint a darab eszmei összegzése. Joggal vetődik fel a párhuzam a Szépművészeti Múzeum jelenlegi kiállításán a nagyközönség számára bemutatott Honfoglalás című kolosszálképpel. Ennek kapcsán fogalmazta meg Munkácsy: „hadakozó csoportok nem lennének a kép alapeszméjével összeegyeztethetők.” A Zrínyi így a monumentális Honfoglalás egyik előzményének is tekinthető.
A Zrínyi-színmű ősbemutatójára végül a debreceni színházban került sor, 1865. október 14-én. (Itt a zárókép címe: „A magyar-szláv diadalünnep”.) Nincs arra vonatkozó információ, hogy Munkácsy ebben közreműködött volna.
A Budai Népszínház a koronázást követően, 1867 júniusában játszott újra. A színházi források, a sajtóbeszámolók és a visszaemlékezések is egyértelműsítik az ekkor játszott repertoárt, köztük Paul Meurice és Feleky Miklós: Samyl című drámáját és az 1867. július 28-án bemutatott Zrínyit.
A színművész Kassai Vidor, a pályáját szintén a Budai Népszínházban kezdő Jászai Mari férje, a memoárjában a következőképpen eleveníti fel emlékeit a nyári szezonról és a Münchenből hazalátogató Munkácsyról:
„Nyáron … adogattuk Shamyl, A negyven rabló, Zrínyi, a költő, majd meg Bem apó című nagyon látványos színműveket.
Shamyl darabban kevésbeszédű szerepem volt, mégis híres lett. Én Sabakin orosz közkatonát adtam… „Sabakin kövess!” Ez a szerep és ez a mondás igen népszerű lett a városban...
… éppen a Lánchíd felé tartottam szép csendesen ... hát egyszercsak hátbaüt valaki, nagyot kiáltva: „Sabakin!” Az ütés jókora tenyértől eredt s én bosszúsan fordultam hátra. Munkácsy Mihály volt, az ifjú festő, kissé jókedvben látszott lenni. Nem sejtettük még akkor, hogy e durvának minősíthető kéz fogja majdan megfesteni a remek Krisztus Pilátus előtt képet. Függönyt is festett akkor nekünk Munkácsy a Zrínyi, a költő darabhoz; valami erdő volt, tábortűzzel, de nem ő végezte be, hanem Pállik Béla, a későbbi híres állatfestő.”
A végleges díszletet a Munkácsynál egy évvel fiatalabb, 1845-ben született Pállik Béla készítette. A juhokat ábrázoló festményeivel „birkapiktorként” ismertté vált festő a színház világában is otthonosan mozgott: tenoristaként operaszerepeket alakított. 1888-89-ben a tatai Esterházy-színház számára szintén festett függönyt, ezúttal Feszty Árpáddal közösen. A Fellner és Helmer által kivitelezett, sajnálatos módon 1913-ban lebontott kastélyteátrum freskóját pedig Hegedűs Lászlóval készítette el.
Rákosi Jenő is megemlékezett a memoárjában a Budai Népszínház újranyitásáról és a Zrínyi, a költő sikeréről. Ő Munkácsynak tulajdonította a kivitelezés oroszlánrészét és az emberalakok – álláspontja szerint – elhibázott kompozícióját. A végleges Pállik-díszlettervről azonban már nem írt:
„A koronázás évében, amikor minden remény és Magyarország is feltámadott, Molnár György föltette a Kávéforrásban a kérdést, hogy az ő budai népszínházát is érdemes volna feltámasztani. És mi lelkes ifjak nyomban kötélnek álltunk. Összeszedtük a pénzt, amely előlegül kellett fontosabb színészeknek, akiket messze vidékről kellett felhozatni. … És ez koronázta meg a vállalatot: Munkácsy Mihály, akkor a legdélibb fiatalember az országban és hozzá fiatal piktor, festett a darabhoz egy erdődekorációt, mely nagyszerű volt, egyetlen hibája, hogy tábortüzek mellett tanyázó rác alakokat is festett reá. Ez volt a Zrínyi, a költő című látványosság, mely csakugyan mozgósította Budapest közönségét.”
A Szépművészeti Múzeum – MNG Grafikai Osztálya őriz egy Csatajelenet című rajzot (1931-2219 leltári számmal), amely korábban Zrínyi címen is szerepelt. A Cécile Barnewitz (Munkácsy felesége, Cécile Papier unokahúga) ajándékaként – a Gyulai vázlatkönyv Zrínyi-rajzával együtt – bekerült grafikát a Szépművészeti Múzeum 2024 novemberében megnyílt kiállítása alkalmából sikerült azonosítani. A Krasznai Réka rendezésében megvalósított tárlat kutatásaként Hessky Orsolya, az MNG Grafikai Osztály vezetője és Gyarmati Gabriella, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum művészettörténésze egyértelműsítették, hogy a vonalkezelés alapján a Csatajelenet-rajz nem Munkácsy alkotása, hanem valószínűsíthetően Pállik Béláé.
A Budai Népszínház 1870. február végén anyagi ellehetetlenülés miatt szüntette be a működését. A teátrum épületét hamarosan, 1870 szeptemberében dinamittal robbantották fel. Ekkor már működött az az év tavaszán felavatott Budavári Sikló.
Krisztus Pilátus előtt – Élőkép a Vígszínházban Munkácsy temetésekor
Az utolsó éveiben öntudatlanságban vegetáló, az endenichi pszichiátriai intézetben elhunyt festőfejedelem kultusza az 1900. május 9-i, hatalmas tömegeket megmozgató temetéssel érkezett a tetőpontjához. A Műcsarnokban lévő ravataltól több százezer gyászoló kísérte a művészt utolsó útjára a Kerepesi temetőbe. A megemlékezés részeként került sor a Krisztus Pilátus előtt élőképének előadására a Vígszínházban, Ditrói Mór rendezésében.
Munkácsy Mihály kultuszához – a festő életében (többször a személyes részvételével is) és a halálát követően egyaránt – szervesen kapcsolódtak a festményeinek élő szereplőkkel történő megjelenítései. 1879 és 1944 között mintegy félszáz Munkácsy-élőképet állítottak színre: színházakban, bálokon, estélyeken, szalonokban, különféle iskolai és műkedvelő előadások során, több esetben nemzeti ünnepekhez kapcsolódva. A bemutatott festmények döntő többsége, mint a Krisztus Pilátus előtt, a Siralomház, a Milton külföldön volt, vagy ha itthon – példa erre a Károlyi-család gyűjteményébe került Tépéscsinálók –, akkor is a nagyközönség elől elzárva. A közösségi alkotói-befogadói élmény, az ismeretterjesztés, a szórakoztató jelleg, a politikai üzenet, a jótékonysági célkitűzés és – az egyházi előadások esetében – a hit kifejezése is jellemezte ezen színreviteleket.
A Krisztus Pilátus előtt élőkép-változata szinte azonnal több teátrumban is színre került, miután 1882-ben hatalmas közönséget vonzva bemutatták az Andrássy úti Régi Műcsarnokban (a mai Képzőművészeti Egyetemen). Az 1882. augusztus 20-i államalapítási ünnepségen a Városligeti-tavon egy nagy evezős tutajon a Budai Katolikus Legényegylet tagjai a művet látványos beállításban, görögtűz mellett adták elő.
A kolozsvári színház a Krisztus Pilátus előtt című képet Mátray Betegh Béla rendezésében mutatta be, aki – a Pesti Hírlap 1882. március 15-i számának tudósítása szerint – a fővárosban megtekintette a képet, „hogy közvetlen tanulmányozás után rendezhesse az élőképet.” Mátray Betegh később a Vígszínházban a pályáját szintén Kolozsvárott kezdő, helyi születésű Ditrói Mór közeli munkatársaként vált ismertté. A vígszínházi, Ditrói Mór által jegyzett bemutató előzményének ez a kolozsvári változat tekinthető.
A Vígszínházban a festmény a temetés előestéjén, 1900. május 8-án elevenedett meg, a Többsincs királyfi mesejáték előadása előtt. A műfajválasztást a műsorban már előre megtervezett jótékonysági jelleg miatt nem bírálták felül, ugyanis árvaházakból érkeztek gyermekek az estre. A Munkácsy-élőképet a temetés napján, 9-én Gerolamo Rovetta: A becstelenek című drámája, 13-án pedig a Mozgó fényképek előadása előtt adták.
Az ún. vígszínházi stílus megalapítója, Ditrói Mór valószínűleg – Munkácsy eredeti intenciójának megfelelően – Krisztus emberi arcát tette élővé: „Én az emberi alakban megjelent Istent akartam ábrázolni” – miként a festő összegezte az ismert nyilatkozatában.
A mintegy 10 perces, piros plüss keretben bemutatott élőképet két gyászzene, Mendelssohn Gyászindulója és Grieg Peer Gynt kísérőzene-szvitjéből Aase halála kísérte. Pilátust Gál Gyula, Jézust egy vígszínházi színinövendék formálta meg. A szereplők között olyan ismert művészek is feltűntek, mint Hegedűs Gyula, id. Szathmáry Árpád és Péchy Kálmán.
„A Vígszínház a Munkácsy remek alkotását a legnagyobb művészi gonddal reprodukálta s úgy a festmény plasztikája, mint színhatása dolgában hű maradt az eredetihez. … Meg kell még említenünk a pompás világítási effektust…” – számolt be a Képzőművészeti Társulat lapja, a Műcsarnok Munkácsy-emlékszáma az élőkép előadásáról.
Kortárs utójáték a József Attila Színházban
A Munkácsy-kultusz későbbi jelentős állomása Dallos Sándor 1958-ban kiadott regényciklusa, A nap szerelmese és az Aranyecset. Mindannyiunk Miskája története széles olvasóközönséghez jutott el így, ám a megváltozott olvasáskultúra világában mára valamennyire leapadt a befogadóközönségük. A kultusz továbbélése szempontjából fontos a két regény alapján készült musical, a zeneszerzőként is működő színművész, Bognár Zsolt és a felesége, Kiss Stefánia (szövegkönyv) alkotása. A Munkácsy, a festőfejdelem ősbemutatójára 2013-ban a budapesti József Attila Színházban került sor. A teátrum falán lévő társulati tagok fényképei között a festőfejedelmet az ősbemutatón megformáló Zöld Csaba is látható.
Nyitókép: A Budai Népszínház, ismeretlen mester színezett fametszete Frank József M. litográfiája után (Forrás: SZT KE 5.694 / Színháztörténeti Tár)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció