A XIX. században hazánkban csak Kossuth Lajos, Petőfi Sándor és Liszt Ferenc ért el hasonló népszerűséget, mint Munkácsy Mihály – közülük csak Kossuthnak jutott 1894-ben grandiózus temetés, melyet monumentalitásban Munkácsyé követett. Az itthonról szinte felfoghatatlan világhírnevet elérő festő elvesztését a különböző társadalmi rétegek az arisztokráciától a munkásságig, illetve a felekezetek, a katolikus klérustól az izraelitáig, személyes veszteségként élték meg.
A festő halála
A temetés monumentalitásának mintegy kontrasztját mutatja a festő életének utolsó állomása, a Bonn melletti Endenichben található pszichiátriai intézetben. A fiatalkori szifilisz következményeként 1897 februárjában Munkácsy idegösszeomlást kapott, ezt követően 3 évig gyakorlatilag öntudatlanul élt, és mindössze 56 éves korában, 1900. május 1-jén meghalt.
Hogy milyen állapotban, milyen körülmények között töltötte utolsó éveit a festőfejedelem, arról felesége számolt be a Műcsarnok című folyóirat hasábjain 1900. május 13-án. „Szegény Miskám szánalmas módon lesoványodott. Délceg, magas termete megtörött, sűrű szép szakálla megritkult. Már csak árnya volt önmagának. Az utolsó három hónapban már napról napra vártuk a katasztrófa bekövetkezését, hiszen ezidő alatt már alig hagyta el az ágyat. Szegény, jó Miskámat alig lehetett megismerni. Oly jó ember volt, mindenkit támogatott, aki segélyért fordult hozzá és éppen neki kellett ily sokat szenvednie” – olvashatjuk az özvegy, Cécile Papier szomorú visszaemlékezését.
Az endenichi pszichiátrián – ahol korábban az ismert zeneszerző, Robert Schumann is bevégezte életét – a betegeket rácsokkal zárták el a külvilágtól. A magyar sajtóban közzétett fényképekről azonban a rácsokat kiretusálták. A szomorú valóság az orvos, Dr. van der Helm endenichi leveléből derült ki, amelyet a festő közeli rokonához és gyámjához, Zsilinszky Mihály közoktatásügyi államtitkárhoz írt, a dokumentum a Szépművészeti Múzeum – Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézet Adattárában található.
Munkácsyt végakaratának megfelelően Magyarországon temették el: „Mindig csak arra kért, hogyha meghal, itt, forrón szeretett hazája földjében temessék el. Itt akart pihenni” – idézte az özvegye szavait a Műcsarnok folyóirat említett száma.
Munkácsy utolsó útja a Műcsarnokig
A festőfejedelmet Németországból május 5-én koporsóban szállították szülőhazájába, a család, Cécile Papier, Zsilinszky Mihály és a művész egyetlen élő testvére, Emil kíséretében. A vonat május 6-án, vasárnap délután 2 óra körül érkezett meg a Keleti pályaudvarra, majd onnan a Nyugati pályaudvarra, ugyanis innen könnyebben megközelíthető volt a Műcsarnok.
A Műcsarnokot, mint a ravatalozás helyszínét a hazai képzőművészeti élet szervezését irányító Képzőművészeti Társulat május 3-i választmányi gyűlésén jelölték ki. Ez a társulat oroszlánrészt vállalt a Munkácsy-kultusz megteremtésében. Kiállítóhelyük, az Andrássy úti Régi Műcsarnok (a mai Képzőművészeti Egyetem) olyan kultuszképek hazai bemutatóinak adott helyet, mint a Milton, a Krisztus Pilátus előtt és a Golgota. Május 5-én a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium fogadótermében Wlasics Gyula kultuszminiszter vezetésével tartottak értekezletet a temetés szervezésének folyamatáról, a feladatokról. A Képzőművészeti Társulat határozatait az alelnök, Berzeviczy Albert ismertette.
A Hősök terén álló, 1896-ban átadott Műcsarnok méltó helyszíne lett a gyászszertartásnak. A Nyugati pályaudvarról ide indult el május 6-án éjfélkor a nemzet nagy halottját kísérő fáklyás menet. Cécile gyalog követte a koporsót, amelyet az épület dísztermében helyeztek el:
„Munkácsyné ekkor letérdelt a ravatal lábához s köréje térdeltek a család nőtagjai s pár percig buzgón, áhítatosan imádkoztak a frissen készített ravatal előtt. Imádság közben Munkácsyné többször hangosan felzokogott” – olvashatjuk a Műcsarnok folyóirat 1900. május 13-án megjelent beszámolójában.
A Műcsarnok díszítése: Stróbl, Fadrusz, Lechner
A Schickedanz Albert és Herzog Fülöp Ferenc építészpáros által tervezett Műcsarnok díszítését a gyászszertartásra nem kisebb művészek vállalták, mint Stróbl Alajos, Fadrusz János és Lechner Ödön.
A Képzőművészeti Társulat lapja, a Műcsarnok szemléletes képet ad az alkalmi jellegű, antik mintákat megidéző építészeti alkotásról, a Műcsarnok külső lépcsőzetére állított monumentális építményről:
„Hatalmas, fekete posztóval bevont katafalk volt ez, melynek művészileg alkotott gúlaszerű építményén nyugodott Nero császár római szarkofágjának hű másolata, melyet két nap és három éjszaka alatt gipszben mintáztak Strobl mester és segítő társai, akik több mint hatvan órán keresztül csaknem egyfolytában dolgoztak, csakhogy a kellő időre elkészülhessenek. A szarkofág fehér színe megkapó ellentétben volt a katafalk fekete zord külsejével. A szarkofág négy sarkán aranyos edényekben áldozati lángok égtek. Ezek az edények hű másolatai az Attila kincsei néven ismert híres műkincseknek. A katafalk előrészén gyászfátyollal letakarva arany keretben Munkácsy Mihálynak domborművű mellképe volt látható.”
A folyóirat arról is beszámolt, hogy a ravatalnál álló díszőrséget – a Képzőművészeti Társulat szervezésében – képzőművészek és egyetemisták alkották.
„Gyászruhában őrizte a koporsót fölváltva hathat magyar művész, hat-hat fekete díszmagyarba öltözött egyetemi hallgató ifjú. Kivont karddal, mozdulatlanul álltak két oldalán a ravatalnak. Lábaiknál a koszorúk, a padló el volt egészen borítva tőlük. … Megható volt a művészek díszőrsége, melyben egymást fölváltva a Budapesten élő és ittlévő művészek csaknem teljes számmal részt vettek” – írták.
A tisztelők hódolata
A díszsírhelyet Zsilinszky Mihály, Róna József és Fadrusz János szobrászok, illetve Viola Imre városi tanácsos május 7-én délelőtt jelölték ki a Kerepesti temetőben (a Kerepesi országút közelében), a mai Fiumei úti sírkertben. A Műcsarnokból a sírhelyhez vezető kijelölt útvonal a következő lett: Andrássy út, Teréz körút, Erzsébet körút, Rákóczi út (akkori Kerepesi út), Fiumei út (akkori Köztemető út). Márkus József főpolgármester a lakosságot falragaszokkal hívta fel a házak feldíszítésére, hogy méltó fogadtatásban kísérjék az utolsó útjára a festőt.
A temetést megelőző napon, május 8-án kedd reggel 9 órakor nyitották meg a Műcsarnokban a ravatalt a nyilvánosság számára. Hatalmas tömegek érkeztek leróni a kegyeletüket. A Műcsarnok című lap szerint „valóságos zarándoklás indult meg Munkácsy ravatalához. A városligeti Műcsarnok a gyászpompájával szinte meglepte a közönséget, mely reggel nyolc órakor már nagy tömegekben vonult ki, hogy lerója a kegyelet adóját a nagy Mester emlékének.” Délután is sokan érkeztek, még az időjárási viszontagságok ellenére is, becslések szerint legalább húszezren fordultak meg a Műcsarnokban.
A szertartás napján, május 9-én szerdán reggel 8-kor nyitották meg a Műcsarnok kapuit. A kultuszminisztérium iskolaszüneti napot is elrendelt, így a délelőtt folyamán szinte spontán módon az iskolások csoportjai érkeztek.
„Nem volt kötelező az iskolák megjelenése, de azt el lehet mondanunk, alig maradt el egyetlen tanintézet a nemzeti gyászról, mert a tantestületek vezetői belátták a nagy példa fölmutatásának jellemképző hatását s meg akarták mutatni, mennyire meg tudja becsülni a nemzet nagy halottját. Reggel 8 órától kezdve délig szakadatlan sorban vonultak föl az iskolák az Andrássy-úton és Királyutcán a Műcsarnok elé, hogy sorrendben bocsáttassanak be a gyászcsarnokba. Az elemi iskolák apró növendékeitől kezdve, föl a tanárképző és tanítónőképző intézetekig, ezer és ezernyi ifjúság haladt tanáraik, tanítóik, igazgatóik és tanítónőik vezérlete alatt” – olvashatjuk a Műcsarnok folyóirat említett lapszámában.
A fővárosi és az ország minden részéről, sőt külföldről is érkező gyászolók már déltől özönlöttek az utcára. 2 órára teljesen megtelt az Andrássy út és a Dózsa György út (az akkori Aréna út) kereszteződésén álló hatalmas tér. A különféle küldöttségek, akárcsak a beláthatatlan mennyiségű koszorú és gyásztávirat, hiteles képet adnak a teljes magyar társadalomról, felekezeti rétegzettség szerint is.
Jelen volt többek között a Nemzeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum, az Országos Képtár (az Esterházy-képtárból alakult, amelynek állami vételét Munkácsy is szorgalmazta), a Párizsi Magyar Egylet (elnöki tisztségét sokáig Munkácsy látta el Párizsban), a Lipótvárosi Kaszinó, az V. Kerületi Munkás-Kaszinó, az Asztalos Ipartestület, a Budapesti Szobafestők, Mázolók, Fényezők, Cég és Címfestők, az Aranyozók Ipartestülete, I. Budapesti Kis- és Közép-kereskedők Társulata, az Újpesti Közművelődési Kör, a Báró Hirsch Mór Egylet küldöttsége, az egyházak részéről a Központi Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskola, a Református Theologiai Akadémia, a Budapesti Protestáns Iparképző Egyesület, a Zion Egylet.
A temetésen a családtagok mellett a ravaztal mögött Széll Kálmán miniszterelnökkel az élen a kormánytagok, a politikai, művészeti, katonai és főrendi elit, az egyházak, az okatási intézmények és egyesületek képviselői jelentek meg.
A szertartás
A búcsúztatás a Műcsarnokban fél 4-kor kezdődött. A festőt – vallásának megfelelően – katolikus gyászszertartással búcsúztatta a művészetpártoló Dessewffy Sándor csanádi püspök, a Felsőmagyarországi Múzeumi Egylet elnöke, a makói Hollósy Kornélia Színház építésének támogatója.
„Az egyházi szertartásnál a kórust a terézvárosi plébániának az Opera tagjaival megerősített énekkara fúvó hangszerek kísérete mellett énekelte. A püspök beszentelte a koporsót s térdre hullva, érces, tiszta hangon mondta el a Miatyánk-ot és az Üdvözlégy-et. A papi aszisztencia és a közönség nagy része halkan mondta a főpap után az imát. Végül a főpap beszentelte és megáldotta a holttestet, ezzel az egyházi szertartás végétért és megkezdődött a hivatalos búcsúztatás. Eközben künn a Műcsarnok előtt a budai dalárda elénekelte Munkácsy Mihály kedvenc dalát, a „Mi füstölög ott a síkon...“ címűt, melynek hangjai könnyeket csaltak a megindult tömeg szemébe” – számoltak be a korabeli lapok a szomorú eseményről.
A szertartást követően Wlasics Gyula kultuszminiszter, a Képzőművészeti Társulat nevében Berzeviczy Albert és a Magyar Képzőművészek Egyesülete nevében Jendrássik Jenő mondott beszédet.
Wlasics kultuszminiszter így méltatta Munkácsyt: „A „Siralomház”-tói az Isten-ember trilógiáig mennyi erkölcsi erőt, beltartalmat adtál nemzetednek! Géniuszod világra szóló dicsőségében rejlik az erkölcsi hatalom, mellyel hazádat nagyobbá tetted. ... Íme, itt az elévülhetlen erkölcsi hatalom, mellyel az új Magyarország megalkotásához művészi Géniuszod hozzájárult.”
Két gyászinduló hangzott el a díszemelvény mögött láthatatlanul elhelyezett Filharmóniai Társaság Zenekara előadásában: Richard Wagner Ring-tetralógiájának Az istenek alkonya zenedrámájából és Erkel Ferenc Hunyadi László operájából. Érdekes módon egyik komponistával sem került közelebbi kapcsolatba Munkácsy. Az általa megfestett Mozart: Requiem sokkal közelebb állt a zenei ízléséhez, de a szűk baráti köréhez tartozó Liszt Ferenc (az ő portréja az egyik legismertebb műve), Gounod vagy Massenet művei is sokkal személyesebb tartalmat közvetítettek volna.
A menet a már említett útvonalon, az Andrássy úttól a Nagykörút érintésével, feldíszített házak között haladt a nemzeti sírkertbe. Mint a Műcsarnok folyóirat beszámolójában olvashatjuk:
„A koporsó előtt Tahi Antal festő vitte a sárgára festett egyszerű fakeresztet, utána Karlovszky Bertalan festő egy kis selyempárnán a Mester kitüntetéseit és rendjeleit: Budapest székesfőváros, Munkács városa díszpolgári oklevelét összegöngyölve, a „pro litteris et artibus“ rendjelét, a Szent István-rend kiskeresztjét, a vaskorona-rend harmadosztályú jelvényét, a Ferencz József-rend lovagkeresztjét, a francia Becsületrend nagy szalagját, a svéd Csillag-rend és a bajor Szent Mihály-rend commendeuri jelvényét, Fadrusz János szobrász pedig a művész elárvult palettáját.”
Karlovszky Bertalan Párizsban tanult Munkácsytól: virágcsendéletüket a mester jelentős korrigálásának köszönhetően közösen festett alkotásként jegyzi a művészettörténet.
A temetői búcsú
A nemzeti sírkertben a terézvárosi plébániatemplom énekkarával kezdődött a végső búcsúztató a Műcsarnok folyóirat beszámolója szerint:
„Komor gyászdalt énekelt a templomi kar és Munkácsyné térdre borult a koporsó előtt. Imába kezdett, de zokogásba fúlt az imája. Dessewffy püspök végezte a szertartást, a halottak imáját Stieber Vince apátplébános mondta el. Ezután a Miatyánkot az egész közönség halkan elrebegte.”
Telepy Károly festő beszédét követően a Ganz-gyári Daloskör Egressy Béni: Mért oly borús gyászdalának előadásával rótta le tiszteletét a társadalom elesett rétegei iránt figyelmet tanúsító festő előtt. Munkácsy életművében a fiatalkori Ásító inastól a kései Sztrájkig ível a szociális tematika.
Több lap is részletesen beszámolt a festőfejedelem sírba helyezéséről: „Ahogy pedig elhangzottak a gyászének utolsó akkordjai, levették a nemzeti színű trikolórt a koporsóról. Az érckoporsóra ráborult az özvegy, hogy utolsó istenhozzádot mondjon a nagy halottnak, aztán a temetőszolgák leeresztették a koporsót a sírba, amelyben egy tölgyfaláda volt. A koporsóra gyöngyvirágot és ibolyát szórtak, ráhelyezték Munkácsyné, a Magyar Képzőművészek Egyesülete és a Képzőművészeti Társulat koszorúját, aztán elhantolták a drága halottat. Mindenki dobott egy-egy hantot a sírba.”
Az egyszerű fakereszten ez a felirat állt: „Itt nyugszik MUNKÁCSY MIHÁLY, élt 56 évet, meghalt 1900. május 1-én”. A sírhely végső kialakítására 1911-ben került sor, a Telcs Ede által készített Munkácsy-síremlék felavatásával.
A fővárosi színházak emlékezése Munkácsyra
Munkácsy temetésének napján, 1900. május 9-én a fővárosban a színházak is ünnepi műsort szenteltek a művész emlékére. A Vígszínházban a Krisztus Pilátus előtt élőképe elevenedett meg a teátrum igazgatója, Ditrói Mór avatott rendezésében. A Blaha Lujza téren lévő Népszínházban (1908-ban ebben az épületben vette át a helyét az 1965-ben felrobbantott Nemzeti Színház) Barna Izsó: Gyászhangok c. kompozícióját követően Lipcsey Ádám: Vándorlegény hazatérése című, erre az alkalomra írt költeményét adta elő Szirmai Imre. A színpadon Strobl Alajos Munkácsy-mellszobra adta a hátteret. A Hevesi Sándor téri Magyar Színházban (az 1966 és 2000 közötti Nemzeti Színház) Makai Emil (a József Attila gyámjaként és sógoraként ismert Makai Ödön unokaöccse) alkalomi költeményét a főrendező színművész, Vidor Dezső szavalta el.
Nyitókép: A gyászmenet elindulása a Műcsarnoktól (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1900. május 13.)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció