„A világ legnagyobb méretű márványszobra befejezetlenül áll pesti kőfaragóműhelyek udvarán” – adta hírül a Világ 1925. november 11-i száma. A szóban forgó márványszobor Horvay János Országház elé tervezett Kossuth-emlékművének monumentális kompozíciója volt. Horvaynak a Kossuth-szoborpályázaton 1908-ban elért sikere és az emlékmű elkészítésére való megbízása után ugyanis a munkálatok, elsősorban az I. világháború és az utána következő zűrzavaros évek miatt, rendkívüli módon elhúzódtak.

Horvay János eredeti szobortervének hátoldali képe a Vasárnapi Ujság 1908. április 12-i számából. Lent középen az öreg honvéd alakja, amely végül nem lett része a kompozíciónak

Az emlékmű anyagául a szobrászművész a ruskicai márványt választotta, Horvay ezzel az anyaggal minden valószínűség szerint szívesen dolgozott, hiszen más szobrai megvalósításánál, például a városmajori Beethoven-szobornál is ezt használta. A Világ 1925-ös riportja az anyagválasztásra is kitér: „Az egész ruszkicai márványból készül. Ez azért jobb, mint a carrarai, mert fagyállóbb. Jobban ellenáll az idő minden viharának, keményebb a gránitnál is, sérthetetlen és sok emberöltőt él túl.”

Az emlékműről lemaradt honvédalak

Az események ezután felgyorsultak. Az elkészült emlékművet 1927. november 6-án felavatták az Országház épülete előtt.

Egy érdekes kép a Tolnai Világlapja 1926. április 14-i számából: szobordíszletpróba a Kossuth-szoborcsoport felállítása előtt

Azonban hiányzott róla egy, a kompozíció eredeti tervein szereplő alak, amelyről a Világ fent említett riportjában még így vallott az alkotója:

„Itt van ez az öreg honvédszobor. A szoborcsoportozat aljára, nem a talpazatra, hanem egyvonalban a talpazattal, képzeltem ezt az öreg honvédet, mert ahogyan a szabadságharc egész lelki folyamatát megpróbáltam egybesűríteni a mellékalakokban, a férjétől búcsúzó feleségtől a haldokló honvédig, úgy az egészet nem tudtam elképzelni más befejezéssel, mint úgy, hogy mindezek aljába odahelyezem Kossuth Lajos korának és a szabadságharcnak még egyetlen élő tanúját, egyetlen élő szimbólumát: az itt maradt öreg negyvennyolcas honvédet. Az öreg Klemm bácsi, a Honvédmenház lakója ült modellt a honvéd alakjának elkészítésénél. Nagy stilizált kőszékbe mélyedve ült az öreg honvéd, a régi negyvennyolcas atillában és réveteg szemével elbámult a múltba, az ifjúságába, a tűzbe, amely emberek összeroskadásával, halálával el nem alhatik, amíg a szabadság gondolata a szívekben dobban. Az öreg Klemm bácsi hetekig ült modellt és mikor készen volt a gipszszobra, odatámolygott hozzá reszkető lábaival és zokogva átölelte a saját szobrát. Életének még csak egy vágya volt, hogy márványba vésetten lássa önmagát, de ezt már nem élhette meg. Meghalt, mielőtt az emlékmű glorifikálhatta volna az ő névtelen hősiességét.”

A Soroksári úti Honvédmenház lakói az épület előtt (Fotó: Képes Folyóirat, a Vasárnapi Ujság füzetekben. 26. kötet,1899)

Klemm bácsi, az öreg honvéd szobrának modellje tehát egyike volt a Soroksári úti Honvédmenház lakóinak. Az 1871–1872 során Lechner Ödön tervei szerint emelt, közadakozásból létesült épület a Soroksári út 114. cím alatt állott, és a Pesti Napló 1914. július 10-ei száma szerint akkoriban nyolcvanhét egykori negyvennyolcas honvéd lakta.

Az öreg negyvennyolcas honvéd egyébként még az 1920-as években is élő alakja volt az országnak. Ahogy egyre kevesebben lettek, egyre nagyobb csodálat és megbecsülés vette körül az utolsó, 90-es éveikben járó, vagy már a százesztendős kort is átlépő aggastyánokat. Ezért is meglepő, hogy a megvalósult Kossuth téri emlékművön végül mégsem kapott helyet a szoboralak, amelyről az alkotó, maga Horvay János elfogódottan és érzelmesen mesélt.

Horvaynak már az első, 1903-ban kiírt, majd érvénytelennek nyilvánított Kossuth-szoborpályázatra beadott tervén is szerepelt az alak első változata: „piramisszerű oszlopon áll a főalak. Körülötte a csoportok sorakoznak, különféle jeleneteket ábrázolva. A búcsúzó honvéd, a piramis bemélyedésében egy nyugvó öreg honvéd, stb. mind Kossuth történelmi alakjával vannak összhangzásban” – írta a Szamovolszky Ödönnel közösen beadott pályamunkáról a Vasárnapi Ujság 1905. május 14-i száma.

Klemm bácsi vagy Görgei Artúr?

Kicsit hitetlenkedve állhatunk egy másik, közkeletű vélekedés előtt, amely a szoboralaknak a végső változatban való mellőzése okát abban látja, hogy az állítólag valójában Görgei Artúr alakját jelképezte. Ráadásul az öreg honvéd szobrának fényképét közlő Magyar Iparművészet folyóirat 1917-es évfolyamának 5–6. száma a következő képaláírás szerepel: „Görgey szobra, a Kossuth-emlék hátsó oldalán”.

A szobor képe a Magyar Iparművészet folyóirat 1917-es évfolyamának 5–6. számából

A Világnak adott, fentebb említett nyilatkozatában Horvay igen részletesen beszélt a Kossuth-emlékmű szobrairól, és az öreg honvéd aprólékosan bemutatott alakjával szemben Görgeit, a híres történelmi személyiséget egy szóval sem említette. Sőt abba, ahogyan maga Horvay beszélt a szoborcsoport programjáról, nem is igazán illett volna bele Görgei alakja. Ennek tudatában, és az 1950-ben eltávolított, ma hosszú évtizedek óta újra a Kossuth téren álló szoborkompozíció hátsó frontjának tragikus, de mégis mozgalmas szoborcsoportját szemlélve inkább az a vélemény fogalmazódhat meg bennünk, hogy Horvay végül művészi szempontok miatt változtatta meg az eredeti koncepcióját.

Az Öreg honvéd vándorúton

Szobrunk sorsa érdekes módon még egy ponton összefonódott Görgeiével. Görgei Artúr lovas szobrát 1935. május 22. lepleztek le a budai Vár Prímás-bástyáján. Már ez előtt két évvel Horvay Öreg honvédjének önálló szoborként való felállításáról is döntött a főváros, helyét pedig szintén ennek a bástyának a közelében jelölték ki.

Az Öreg honvéd szobor fényképe a Friss Ujság 1933. november 9-i számából

A főváros Közművelődési Ügyosztálya Szakbizottságának ülése ugyanis 1933. évi november hó 2-án így határozott: „A készülőben levő szobrok közül [...] Horvai János »Öreg honvéd« márványszobra a Lovas-út melletti új parkban [fog elhelyezést nyerni], közvetlenül a Prímásbástya alatt úgy, hogy a szobormű már témájánál fogva is megfelelő helyre kerül.” Végül nem sokáig állhatott itt, a Lovas úton a szobor, hiszen a Buda 1686-os visszavívásának 250. évfordulójára rendezett nagyszabású emlékünnepségek keretében más, az 1686-os eseményhez kötődő tematikájú emlékművek állítása miatt az Öreg honvéd áthelyezéséről döntöttek.

Mementó a régi tabáni temetőben

A szobor, mint azt a Pesti Hírlap, 1941. december 6-i száma írja, a régi Tabáni temetőbe került, a szabadságharc névtelen hőseinek sírja elé.

A Buda ostrománál 1849. május 21-én hősi halált halt honvédek tömegsírjának sírköve a régi Tabáni temetőben. Fénykép a Pesti Hírlap 1939. április 9-i számában

Érdekesség, hogy az 1937-es, számos köztéri szobrot feltüntető Budapest közigazgatási térképsorozata az épületek szintszámával és az újabb utcanevekkel sem a régi helyén, a Lovas úton, sem itt, a Tabáni temetőben nem jelöli a szobrot.

Budapest közigazgatási térképsorozata az épületek szintszámával és az újabb utcanevekkel (1937) A térkép részlete: a Lovas út és a környéke

Budapest közigazgatási térképsorozata az épületek szintszámával és az újabb utcanevekkel (1937). A térkép részlete: a régi Tabáni temető környéke

A régi Tabáni temetőt, Budának ezt az ősi sírkertjét épp ezekben az években számolták fel. A honvédek sírját exhumálták, és az egykori Németvölgyi temető területén hoztak létre díszsírkertet számukra, a ma Gesztenyéskert néven ismert parkban.

A szobor talapzatára az egykori honvédsírra utaló felirat került (Forrás: Köztérkép. A néhai Lenkey Márton diaképe, Lossonczy Miklós tulajdonában)

A szobor azonban ott maradt az eredeti sírhely fölött, mementó lett, és talapzatát hamarosan felirattal is ellátták:

„Itt nyugodtak a budai ostromnál 1849. május 21-én hősihalált halt honvédek.”

Ez az Öreg honvéd szobrának története. Sajnos azonban, annyi más szobrunkhoz hasonlóan ez a szép emlékmű sem maradt ránk. 1944–1945 fordulóján – egy újabb ostrom során – esett a harcok áldozatául.

Helyén ma parkot, illetve sportpályákat találunk.

Nyitókép: Horvay János Öreg honvéd című szobra a régi Tabáni temetőben (Forrás: Magyarság Képes Melléklete, 1937. október 10.)