Münnich Aladár 1890-ben született Szepesiglón. Édesapja, Münnich Aurél ügyvéd hosszú időn keresztül Szepes vármegye országgyűlési képviselőjeként politizált. A fiatal Aladár a grafika és az építészet mellett a sport iránt is rajongott. 16 évesen, a Budapesti Fasori Evangélikus Gimnázium tanulójaként országos vívóversenyeken ért el sikereket, a híres Italo Santelli mester tanítványaként. Berlini és müncheni építészeti tanulmányok után Angliában dolgozott Fred Rowentree vállalatánál, majd hazatérve Korb Flóris építészirodájában dolgozott.

Édesapja, Münnich Aurél fényképe a Magyar Géniusz 1892. december 12-i számában

Az I. világháború háború kitörésekor tüzérhadnagyként vonult be csapattestéhez, ahol megszakítás nélkül 1918 novemberéig szolgált. Felderítő tisztként állandóan a tűzvonalban volt. Részt vett a lembergi és a limanovai csatában, harcolt Bukovinában, Volhíniában, Erdélyben, a Piavénél, Assiagónál.    

1920-ban saját építészirodát nyitott. 1923-ban Baján új vármegyeházát tervezett, Györgyi Dénessel együtt dolgozott a debreceni Déri Múzeum épületén (1923–1929), ugyanitt 1931-ben a Postapalota épületét álmodta papírra. Az ország számos városában épült Münnich-terv alapján közintézmény és magánház, de a legfontosabb feladatok mégis Budapesthez kötötték.

A Margit-szigeti Galamblövő Klubház (1929) vagy a Hungária Evezősklub dunai sportházának festői külseje bizonyította jártasságát a historizáló stíluselemek alkalmazásában. Munkáiban reneszánsz loggiák, neobarokk homlokzatok és neogótikus íves ablakok vegyültek a modern stílusokkal. Az 1930-as években a letisztultabb formák irányába mozdult el, az architektúra ritmusát a homlokzatból kiugró síkok és a zárt erkélyek biztosították.  

A Galamblövő Egyesület pavilonja és Münnich Aladár portréja a Színházi Élet 1925. 21. számában

A pavilon fotója a Magyar Építőművészet 1929. 9–10. számában

         

  A Hungária Evezősegylet sportháza a Magyar Építőművészet 1929. 9–10. számában

A Pesti Napló Képes Melléklete 1928. december 2-i számában megjelent fénykép

A Nemzeti Lovarda bérházsora a Szentkirályi utca 27–29. alatt (Magyar Építőművészet 1929. 9–10.)

A Futura Szövetkezet bérpalotája a Vörösmarty tér és a Dorottya utca sarkán (Magyar Építőművészet 1938. 1–3.)

Ebben az évtizedben városrendezés és a városi közlekedés fejlesztésének kérdései erősen foglalkoztatták. A budapesti Városháza és a Belváros újjáteremtésével kapcsolatban például többször jelentetett meg vitaindító értekezést szaklapokban. 1933-tól az Országos Középítési Tanács, 1936-tól a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tagjaként városépítészeti pályázatok előkészítésében és bírálatában is részt vett. 1942-ben kormányfőtanácsosi címet kapott.

Az 1930-as években tervezett ipari csarnoképületeinek köszönhette, hogy munkássága nemzetközi visszhangot keltett szakmájában. Már a miskolci vásárcsarnok és a Péti Nitrogén Művek több üzemépülete is bizonyította, hogy Münnich a legkorszerűbb technikák használatával jelentős alapterületű ipari komplexumok tervezésére képes.  

Két budapesti munkájával azután angol, német és amerikai építészeti lapok is foglalkoztak. A modern, egylégterű Sertésvásárcsarnok 1932-ben nyílt meg a Gubacsi úton, az akkor már három évtizede működő Sertésvágóhíd területén. A háromhajós építmény vasbetonból készült monolitikus, egyedi vázszerkezetű. Az épület összesen 7000 négyzetméter területet fed le, a főhajó 25 méter széles, 13 méter magas és 130 méter hosszú. A csarnok 5000 sertés elhelyezésére volt alkalmas, s benne az időjárás viszontagságaitól mentesen, kényelmesen bonyolódhatott le a vásár.

Ugyanebben az évben készült el a közelben az élelmiszerelosztás új, korszerű központja. A csepeli Duna-ág és Soroksár között, a mai Rákóczi hídtól délre található Nagyvásártelep fő csarnoka az ország legnagyobb fedett létesítményének számított. Építése azért vált szükségessé, mert a szintén IX. kerületi Központi Vásárcsarnok a XX. század elejére túlterheltté vált. Megoldást csak az jelentett, ha olyan vásártelepet építenek, mely kiszolgálja a fejlődő nagyváros igényeit. Központi része, a nagycsarnok 247 méter hosszú és 42 méter széles volt. Belmagassága 17 méter, a pince belmagassága pedig 4 méter volt.

A 10 ezer négyzetmétert is meghaladó épületben közel négyszáz kereskedő dolgozhatott egyszerre. A csarnok mellett épült fel a tisztviselők irodáinak helyet adó téglaépület, melyben posta- és bankfiók, valamint étterem is működött. A telepen több mint 200 vagon rakodására alkalmas vasúti részleg és két kikötő biztosította a folyamatos áruszállítást. Korszerű építészeti megoldásainak is köszönhette a Sertésvásárcsarnok és a Nagyvásártelep, hogy a rendszerváltozásig, sőt az 1990-es évek közepéig biztosítani tudta a munkafeltételeket.

A Sertésvásárcsarnok főhomlokzata (Városok Lapja, 1932. február 1.)

A Sertésvásárcsarnok főhajója a karámokkal (Városok Lapja, 1932. február 1.)

A Nagyvásártelep, balra az irodaház, mellette a csarnok (Tér és Forma, 1933. 1.)

A nagycsarnok belseje (Tér és Forma, 1933. 1.)

Münnich Aladár magánemberként is gyakran szerepelt a korabeli újságok oldalain. Számos alkalommal vett részt adománygyűjtő akciókban, feleségével amatőr színházi produkciókban szerepelt, de 1924-ben saját alapítványt is létrehozott, amely az evangélikus gimnáziumi tanulók számára nyújtott ösztöndíjat zenei képzésük elősegítése érdekében.

A világháború után még lelkesen részt vett a főváros újratervezéséről szóló elképzelések előkészítésében és kimunkálásában. 1945-ben Budapest vezetése ötletpályázatot hirdetett a főváros fejlesztésére. Münnich Aladár első díjat nyert „Négysarkú város – Nagy-Budapest újjáépítése” című városfejlesztési programjavaslatával. Úgy vélte, Budapestet nem helyreállítani, hanem újjáépíteni kell. A nagyszabású elképzelés Nagy-Budapestet mint egységet fogta fel, és tizenegy közigazgatási kerületre osztotta.

A centrálisan fejlődő főváros régi városközpontja a Belváros tehermentesítésére a város négy sarkán (Négysarkú város) a Nyugati téren, az Üllői út, Ferenc körút kereszteződésénél, Kelenföldön és a Magyar jakobinusok terénél tervezett új központokat. A közlekedést, főleg a beérkező gyorsvasutak átszállóhelyeit ide képzelte. Hasonló rendszerrel kívánta kialakítani a hét peremvárosi központot is. Sok, addig beépítetlen területre parkokat, zöld felületeket képzelt el. A tömegközlekedés terén a kötöttpályás utak fejlesztését látta célszerűnek.

Így nézett volna ki a Nagykörút az Üllői útnál Münnich Aladár 1945-ös tervanyagában (Budapest Folyóirat, 1946. 2.)

A korát meghaladó elképzelés nem valósult meg, sőt Münnich Aladár a későbbiekben már nem hallathatta hangját a városfejlesztéssel kapcsolatban. 1947-ben elhagyta az országot, és Kanadába emigrált. 1954-ben ő tervezte a montreali magyar református közösség templomát. Egészen 1975-ben bekövetkezett haláláig aktív társadalmi életet élt, irodalmi kört irányított, és magyar nyelvű lapokban is publikált. Sosem felejtette el, honnan indult, ne felejtsük el mi sem, milyen fontos életművet hagyott maga után.

Nyitókép: A Galamblövő Egyesület pavilonja a Magyar Építőművészet 1929. 9–10. számában