Az 1960-as évek végén Budapest fejlesztésének egyik kényes pontja volt Józsefváros átépítése. Budapest belvárosi részét két okból is át kívánták alakítani.

Az egyik cél a lakásínég enyhítése volt, azaz minél több új lakást szerettek volna építeni. A szakemberek úgy számoltak, hogy 1970-ben Budapesten 110 ezer lakás hiányzik, és figyelembe véve a lakosságszám növekedést, úgy vélték, hogy további 120 ezer lakást kell építeni. A lebontandó rossz minőségű lakások számát, amelyek helyett szintén újat kell építeni, 150 ezerre tették.

Azaz közel 400 ezer lakás felépítésére volt igény. Ennek egy részét oldották volna csak meg az új külvárosi lakótelepekkel, más részüket a belvárosi, rossz állományú lakások szanálásával és új épületek építésével tervezték elérni.

A Buváti szakemberei által készített terv az új Józsefvárosra (Fotó: Budapest folyóirat, 1970. december, dr. Szüts István: Lakásépítés)

A másik cél pedig a sűrűn lakott belváros fellazítása volt úgy, hogy a külsőbb részeken alakulnának ki regionális központok. A Budapest folyóirat 1970. áprilisi számában, dr. Berti Béla írásában, amely A budapesti városrekonstrukció címmel jelent meg, ezt olvashatjuk:

„A soron következő feladatok közé tartozik az, hogy ebbe a fővárosi második gyűrűbe, az ún. peremvárosrészekbe, azok szívóhatást kifejtő központjába és a köréjük tervezett lakástelepítési területekbe költözzék a már korszerűtlen, zsúfolt belső városrészek – az Erzsébetváros és Terézváros, a Józsefváros és Ferencváros – lakossága.”

Józsefváros esetében ez a kettős szorítás 1970 végére abban a városrehabilitációs döntésben érlelődött meg, amelyet a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága 1970. december 23-án tárgyalt meg. E szerint Józsefvárosban 3400 lakás bontásáról határoztak, amelyek helyett 1975-ig 2500 új otthon felépítését célozták meg.

A kerület egészéről azt állapították meg, hogy 10 ezer lakás nem újítható fel, ezek helyett jobban megéri újakat építeni. A tervekben mindemellett új üzletek, úttörőház, két bölcsőde létrehozásával és 350 új óvodai férőhellyel is számoltak.

A szanálási területen a lakások nagy része földszintes volt, 60 százalékuk szoba-konyhás, és sok esetben 6-10 lakáshoz tartozott egy vécé.

Bontási terület a mai Losonci tér területén 1970-ben (Fotó: Fortepan/képszám: 130707) 

A városrehabilitációs terveket a Buváti készítette el, ezekről a Budapest folyóirat 1970. októberi számában számoltak be. Ebből kiderül, hogy a teljes rehabilitáció alatt Józsefvárosban összesen több mint 6000 lakást kívántak lebontani, míg 7000-et építeni. A beépítést elsősorban az Illés utca – Práter utca – Szigony utca – Baross utca által határolt területeken tervezték. Az új épületeket paneles technológiával kívánták felépíteni, ám a területen ez sokszor nehézségekbe ütközött. Ahogy a Budapest folyóirat 1970. októberi számában, A Józsefváros jövője című írásban fogalmaztak:

„Például szanálnak egy kétemeletes házat. A jobbról balról szomszédos épületek aránylag lakhatók. Az egy pici foghíjon kellene újat, korszerűt építeni. Ez gazdaságtalan a kivitelezőnek, nem tudja alkalmazni a gépesített technológiát, és nem tud házgyári elemekből építeni. Pedig a helyszűke miatt, és hogy a szanált területen minél több lakást tudjanak építeni, hogy az építés valamivel olcsóbb s gazdaságos legyen: magas házakat kell építeni.”

Emiatt a szakemberek úgy számoltak, hogy sokkal több épületet kell lebontani, mint amit műszakilag szükséges lenne, mert csak az így nyert nagyobb területen lehet nagyüzemi technológiával házat építeni. Ez azzal is járt, hogy akkori számítások szerint egy lakást 500 ezer forintért lehetett felépíteni, míg az akkori a budapesti átlag 350 ezer forint volt.

Visszásságot okozott, hogy a paneles építés miatt egész tömböket építettek át, akár jó állapotú, többszobás lakásokat is elbontottak, és a helyére új panelház épült (ahová esetlegesen a régi-új lakó polgári lakásba tervezett bútorai alig fértek be), míg másutt maradtak az omladozó szoba-konyhás szükséglakások.

A lakók pedig aggódtak, ahogy arról a korabeli cikkek is beszámoltak. Az ott élők folyamatosan érdeklődtek a kerületi tanácsnál, hogy melyik házzal mi lesz, érdemes-e például kifesteniük a lakást vagy új bútort venni. Ráadásul 1970-ben kisebb botrány is kitört egy új építésű józsefvárosi ház, illetve annak építési minősége miatt.

A Tömő utcában ugyanis 1970 májusában adták át a 192 lakásos toronyházat, ami egy korábbi, 1963-as rendezési terv alapján épült.

A ház egyike volt annak az öt épületnek, amelyet a Tömő utca – Szigony utca – Práter utca – Illés utca által határolt területre 1964-ben tervezett meg a Fővárosi Beruházó Vállalat. Annak ellenére, hogy a következő évben már megvolt az építési engedély, a terveket később át kellett dolgozni. A két toronyház alapozását végül 1967–1968-ban kezdték el, 1969 elején csak az egyik építésének álltak neki, amelynek 1970. január elejére kellett volna elkészülnie, ám 5 hónappal később, májusra lett csak kész.

A Tömő utcai toronyház 1972-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 130709)

A botrányt az váltotta ki, hogy a 16 emeletes, 192 lakásos toronyházhoz 1970 júniusában 67 oldalas, közel egymillió forintnyi hibajegyzék készült, ami még a korabeli szocialista építkezések ismeretében is túlzásnak volt mondható.

Az 1960-as években elfogadott terv egyébként még nagyszabásúbb volt, 10 év alatt 5800 lakás bontását és 8200 új, elsősorban hagyományos technológiával készülő lakás építését tervezték, de ebben szerepelt öt, ipari technikával éptett toronyház is. A tervezett öt házból végül 3 épült meg.

Az 1970-es években további panelházak épültek Józsefvárosban, de a városrehabilitáció végül a rendszerváltás utánra húzódott, és már egész más szemlélettel valósult meg az elmúlt évtizedben.

Nyitókép: A Szigony utca a Jázmin utca felől 1970-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 150477)