A II. világháborút követően Közép-Európában történt etnikai kitelepítések szégyenteljes eseményei sok szenvedést jelentettek az itt élő kisebbségeknek, a határon túli magyarságnak éppúgy, mint a térség minden országában évszázadok óta élő németségnek. Ennek során a magyarországi németeket gyakorlatilag kollektív bűnösnek kiáltotta ki az ország 1945 utáni vezetése, mint a háború alatt a Harmadik Birodalom szolgálatában álló megbízhatatlan népcsoportot, amely a múlttal szakító új Magyarország számára nemkívánatos.

A fő vád a magyarországi németek szervezetének, a Volksbundnak a Harmadik Birodalmat támogató szerepe, és az SS fegyveres alakulatai magyarországi német katonáinak tevékenysége volt, amelyet kollektív háborús bűnként terjesztettek ki a magyarországi németekre.

Németországba induló vagonok a soroksári pályaudvaron 1946 májusában (Forrás: svabkitelepites.hu)

A Minisztertanács 1945. december 22-i ülésén Nagy Imre belügyminiszter terjesztette elő a svábok kitelepítéséről döntő alaprendelet tervezetét, amelyre a jelenlévő 16 miniszterből kilencen igennel, ketten nemmel szavaztak, öten pedig tartózkodtak. (Az 1958-ban az 1956-os szerepe miatt kivégzett későbbi miniszterelnök megítélését többek között a kitelepítésekben játszott szerepe is beárnyékolja.)

A kitelepítés előkészítésében és végrehajtásában is a kommunista vezetés alatt álló Belügyminisztérium szerepe volt a meghatározó. Nagy Imre 1946. január 15-én adta ki a kitelepítés végrehajtását szabályozó rendeletet. A kitelepítés lebonyolítására felállított, idősebb Antall József által vezetett Népgondozó Hivatal is a Belügyminisztériumnak volt alárendelve.

A fővárost körülívelő „sváb gyűrűt” ennek a kollektív felelősségre vonásnak az idején kiemelten kezelte a politikai vezetés. Ez egyrészt a döntéshozatal színhelyének, Budapestnek a közelségével magyarázható, másrészt azzal, hogy a Budakörnyéki és a Szentendrei járásokban élt az ország német anyanyelvű lakosságának mintegy 12 százaléka.

Ebbe olyan települések is beletartoztak, melyek akkor még önállóak voltak, de 1950-ben Budapesthez csatolták őket. Ilyenek a főváros déli részén Budafok, Budatétény, Nagytétény és Soroksár, északon pedig Pesthidegkút. (A svábok elleni támadásokban élen járó Szabad Nép 1946. február 7-ei száma szerint egyébként az akkori Budapest területéről is mintegy 22 ezer svábot szándékoztak kitelepíteni, ez a szám a történészek szerint végül „csak” 14 ezer lett.)

Pesthidegkúti részlet kőhíddal Divald Károly 1897 előtt készült felvételén (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Milyen volt ez a nagyrészt elsüllyedt sváb világ, a régi Hidegkút, Soroksár, Budafok és Tétény németségének világa?

A mai Budapest északnyugati részét, a II. kerülethez tartozó Pesthidegkutat, korábbi nevén egyszerűen Hidegkutat a török kiűzése után, 1690-ben az elpusztult helyek között írták össze. A területre Kurcz János Ignác báró, császári és királyi kamarás kezdte meg a németek betelepítését. Az első telepes családok 1697-ben érkeztek, s 1711-ben újraalapították a települést. 

A Fekete-erdő környékéről és a Rajna-vidékről érkező svábok az 1700-as évek közepére már római katolikus plébániatemplomot emeltek. A vallásosság fontosságát jelzi az 1749-ben a templom előtt állított kegyoszlop is, amelyet a helyi hagyomány szerint egy mariazelli zarándoklat emlékére emeltek. Később, 1840-ben a település jelentős részét tűzvész pusztította el.

Krátzer József pesthidegkúti vendéglője korabeli képeslapon

A régi Pesthidegkút arculata leginkább a templomkörnyéki Ófaluban lelhető fel. Pesthidegkút a főváros környéki települések egyikeként Budapest élelmezésében játszott fontos szerepet. A település jellegzetessége volt az egyesületi élet gazdagsága, vallásos és világi társulatok egyaránt szép számmal működtek itt. A német ajkúak számaránya egyébként a XX. század elejétől folyamatosan csökkent, 1900-ban még a lakosság döntő többsége német nemzetiségű volt, az 1920-as évekre márcsak alig több mint a fele, míg 1930-ban már csak az itt lakók 20 százaléka vallotta magát németnek.

1946. május 7–8-án 1321 embert telepítettek ki Pesthidegútról Németországba, főleg a Baden-Württembergben található Mosbachba és térségébe. Az 1990-es évektől mind szorosabb kapcsolat alakult ki Mosbach és Pesthidegkút között, és a II. kerületi önkormányzat 1998-ban partnervárosi szerződést kötött a német várossal.

Budapest II. kerületében, a pesthidegkút-ófalui Sarlós Boldogasszony-plébániatemplom falán, a Templom köz 1. szám alatt 1996 óta emléktábla őrzi a kitelepített németek emlékét. A szomszédos Sólymár vasútállomásának falán pedig 2016 óta domborműves emléktábla, Kovács Jenő alkotása emlékezik meg a kitelepítettekről.

Emléktábla a Pesthidegkút-ófalui Sarlós Boldogasszony-plébániatemplom falán (Fotó: Esztergom-Budapest Főegyházmegye honlapja)

A főváros XXIII. kerülete, a Budapest délkeleti részén lévő Soroksár település Hidegkúthoz hasonlóan elpusztult a török idők alatt. Az újratelepülés 1724-től indult meg, s a terület birtokosa, Grassalkovich Antal német és francia területeken toborzott telepeseket a benépesítésre. Württembergből, a Rajna-vidékről, a Saar-vidékről és Elzászból érkeztek ide telepesek. Grassalkovich mocsarakat szárított ki, hogy a mocsarak és lápok helyén termőföldeket létesítsen. A római katolikus vallásosság itt is fontos volt, 1743-tól a ferences atyák látták el a szolgálatot. A templom 1759 és 1761 között épült fel. A vallásosság kiemelkedő szerepének emléke a Segítő Mária-kápolna is, amelyet egy csodatévő kútnál emeltek. A kútból a helyi hagyomány szerint Mária Terézia is ivott magyarországi látogatásakor.

Soroksári utcakép korabeli képeslapon. A jellegzetes sváb házak sorát a Nagyboldogasszony-plébániatemplom zárja

Később, mint a pesthidegkútiak, úgy a soroksári gazdák is fontos szerepet játszottak Budapest élelmiszer-ellátásban, ez különösen a tejtermékek terén volt jelentős. A tejtermékek előállításával, azok szállításával és eladásával foglalkozó asszonyok voltak a máig emlegetett „milimárik”.

Soroksáron fontosak voltak még a kézműipari mesterségek, mint a kádár, bognár, suszter és szappanfőző, és egy viszonylag jómódú, magas szakmai tudású iparosréteg alakult ki, akik céhekbe tömörültek. Híresek voltak a soroksári malmok is, valamint a Duna jegét a korabeli jégszekrényekhez Budapesre szállító soroksári jegesemberek.

A Köber-fodrászat Soroksáron 1942-ben (Forrás: svabkitelepites.hu)

A XX. század kezdetétől a németség számarányai itt is folyamatosan csökkent, de számuk nagyságát jelzi, hogy Soroksárról 1945-ben mintegy 2500 svábot hurcoltak el „malenkij robotra” a Szovjetunióba, majd 1946-ban 5600 helyi németet telepítettek ki innen.

Ma Soroksár testvérvárosa Nürtingen, mely Mosbachhoz hasonlóan Baden-Württemberg tartományban található, Soroksárról sokakat ide telepítettek ki.

Az elhurcolt soroksári németek emlékműve a soroksári Hősök terén. Kligl Sándor: Elűzetés című alkotását 2016. május 8-án leplezték le (Fotó: kligl.hu)

Soroksáron 2016. május 8-án leplezték le az elhurcolt soroksári németek emlékművét, Kligl Sándor szobrászművész Elűzetés című alkotását. A Hősök terén álló emlékművön a szobrász az otthonát néhány holmival éppen elhagyó asszonyt és gyermekét ábrázolta.

A Csepel-sziget és a Duna túloldalán lévő XXII. kerület városrészében, Budafokon a múltban az előzőekben bemutatott településekhez képest egy másik gazdálkodási terület, a szőlőművelés és a borászat játszotta a főszerepet. Ez a terület is a török idők után népesült be németekkel. 1698-ban lett a terület Savoyai Jenő herceg birtoka, a Csepel-szigeti uradalom szőlőhegye, Promontor, a mai Budafok.

 A budafoki kálvária 1932-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 95720)

Már Savoyai halála után, 1739-ben alakult meg Promontor zsellérközség a főleg Csepelről áttelepült német szőlősgazdákból. A gyorsan fejlődő településen a szőlőkultúra mellett főleg a kőfejtéssel foglalkoztak, s ennek a két tevékenységnek köszönhetően a promontori hegyoldalban páratlan pincerendszert alakítottak ki. Sajnos a XIX. század végi filoxérajárvány a szőlőtermesztésnek véget vetett, de Budafok máig borászati centrum maradt, s itt készül a híres Törley pezsgő is.

A Budafokkal délről határos Téténybe annak földesura, Száraz György 1711 után népesített be német telepeseket. Budafokhoz hasonlóan itt is a szőlő- és borkultúra volt a meghatározó. 1873-ban Tétény nagyközségből kiválva önálló község lett Kistétény. Ekkortól használták az ófalura a Tétény helyett a Nagytétény nevet. Kistéténynek 1915-ben Budatétény lett a neve. 

A vallásosság, a katolicizmus az itt lakók életében is fontos szerepet játszott. Budafokon 1743-ra készült el a Szent Péter és Pál fogadalmi kápolna, majd mivel ezt hamar kinőtte a vallásos közösség, 1755-re a jóval nagyobb Szent Lipót-plébániatemplom, Tétényben pedig a kastéllyal egyidejűleg, 1753–1754 között épült fel a Nagyboldogasszony-plébániatemplom, 1780 körül pedig a Szent Mihály-kápolna.

A Szent Péter és Pál fogadalmi kápolna Budatétényben 1942 tavaszán (Fotó: Fortepan/Képszám: 42748)

A XX. század elejétől, a települések lakosságának növekedésével arányosan Budafok, Budatétény és Nagytétény is mindinkább elveszítette német jellegét.

A németek II. világháborút követő kitelepítésének már a második szakaszában, 1947. augusztus 25-én indult az a szerelvény, amelyik Dunabogdány, Nagymaros, Budafok, Budatétény, Nagytétény, Érd, Diósd községek németjeit szállította Németországba.

A Budafokot, Budatétényt, és Nagytétényt magába foglaló XXII. kerületnek is van németországi testvérvárosa: Bonn városával ápol gyümölcsöző kapcsolatot a kerület.

A sSváb ősök emlékkövének részlete, Nagytétény. Bakó Károly alkotása (Fotó: Wikipédia)

Budapest XXII. kerületében 2012. augusztus 25-én, a kerületben élő svábok kitelepítésének 65. évfordulóján avatták fel az Angeli út, Romhányi József utca sarkán lévő parkban a Sváb ősök emlékkövét, Bakó Károly alkotását, a budafoki kitelepített németek és Greszl Ferenc római katolikus pap emléktáblája pedig 2012. október 14. óta található meg a Savoyai-kastély hajdani gazdasági épületének falán, a Savoyai Jenő tér 10–11. szám alatt.

A kitelepítés az itt felsoroltakon kívül az akkori és mai Budapest területének más részeit is érintette, Békásmegyerről például igen sokakat, 575 családot, azaz 2281 főt telepítettek ki.

Békásmegyeri vasútállomás, 1946. május 3. (Forrás: svabkitelepites.hu)

A főváros környéki svábok 75 évvel ezelőtti kitelepítésével Budapest is szegényebb lett, azonban emléküket nem tudták eltörölni, nyomaikat ma is ott találjuk az általuk lakott városrészekben.

Nyitókép: Magyarországról kitelepített svábok vagonja (Forrás: Isten veled hazánk! – Dokumentumfilm a sváb kitelepítésről)