Pesten a „közvilágítást” kiépítését 1789-ben II. József rendeletben szabályozta: az olajlámpásokat 20 ölenként kellett felszerelni, a felállítás költségeit pedig a Váci kapun túli házhelyek eladásából kellett fedeznie a városnak. A működtetési költségekre pedig kivetették a világítási és a boradót. Ekkoriban egy lámpás felállítása nem volt olcsó, 7 forint 40 krajcárba került. Ráadásul a működtetése folyamatos felügyeletet kívánt, hiszen pótolni kellett az olajat és a kanócot, valamint mindegyik lámpát külön meg kellett gyújtani, majd el kellett oltani.

Gázlámpa a belvárosban a XIX. század végén, Klösz György felvételén (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.06.054)

A XVIII. században az olaj mellett egy új anyag is megjelent, amelyet világításra lehetett használni: a légszesz, azaz a városi gáz. Ez nem ugyanaz, mint a manapság főzésre és fűtésre használt földgáz, hanem egy jellemzően kőszénből előállított, éghető gáz volt. A légszeszt a bátor kísérletezők termek, gyárak vagy akár lakások világítására használták, majd nem sokkal később már az utcai lámpákban is megjelent, elsőként 1807-ben Londonban.

Az utcai gázvilágítás hazai úttörője akár Széchenyi István is lehetett volna, ugyanis a magyar gróf 1815-ös angliai útjáról nem tért haza üres kézzel. Egy gázfejlesztő készülék modelljét csempészte ki, sőt meg is tanulta a berendezés üzemeltetését, hogy nagycenki kastélyát kivilágítsa. A csempészést itt szó szerint kellett érteni, ugyanis az akkori angol törvények szerint az ilyen gépek kivitele tilos volt. Ha Széchenyit elkapták volna, akár halálbüntetéssel is sújthatták volna. 

Az Egyetem téren egy fali gázlámpa a XIX. század végén, Klösz György felvételén (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

Közben Pesten is volt már valaki, aki gázfejlesztő masinát késztett. Nevezetesen Tehel Lajos óbudai illetőségű orvos. A széles érdeklődési körrel rendelkező Tehel sok mindennel foglalkozott: tudományos céllal mászta meg a Tátra csúcsait, római kori érmeket adományozott a Nemzeti Múzeumnak, ahol egyébként 1810-től az ásványgyűjtemény őre is volt.

E tudós doktor 1816-ban gázt fejlesztett, amelynek segítségével 1816. június 5-én fel is ragyogott az első utcai gázlámpa Pesten. Egészen pontosan a Nemzeti Múzeum akkori épületének homlokzatán, ami az Egyetem téren volt akkor, hiszen a múzeumnak akkor még a régi egyetemi épület adott otthont.  Az új világítási eszköz nagy sikert aratott, a következő napokban sokan megnézték, sőt június 20-án József nádor és hitvese is megtekintette.

Tehel kísérletéről a Tudományos Gyűjtemény 1817. évi első száma így írt:

„Pest Sz.K. Városában T. Tehel Lajos Doktor, a' Nemzeti Museum' érdemes tagja, csináltt levegő (Gas) által próbát tett az útszáknak éjjeli megvilágosítására; nagy szerencsével.”

Sajnos, az úttörő kísérlet, amelyet Tehel is úgy mutatott be a nagyközönségnek, mint a jövő fejlődésének útja, nem folytatódott azonnal. Ennek egyik oka az alkotó, Tehel Lajos 1816 novemberi halála is lehetett.

A pesti gázvilágítás épülete, azaz a Légszeszgyár korabeli rajzon (Forrás: Vasárnapi Újság, 1856.) 

Azonban a szellem már kikerült a palackból. Pesten egyre több helyen magánkezdeményezésre gyulladtak fel közterületi gázlángok, 1827-ben Kappel Frigyes bankár a mai Október 6., akkori nevén Bálvány utcai házát, és az előtte lévő szakaszt világította meg gázzal. Ezt a gyakorlatot más gazdagabb polgárok is követték.

A Lánchíd egykori gázlámpája (Fotó: A Lánchíd alakváltozásai című kiállítás, Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, Ganz Ábrahám Gyűjtemény)  

Azonban nem volt mindenki elragadtatva az új világítástól. A Pesti Magyar Színházban például, ahol 1838-tól alkalmazták, a korabeli közönség úgy vélte, hogy inkább bűzös, mint fényes. Jókai Mór úgy fogalmazott: „áporodott szaga volt ennek a gáznak”. 

Voltak kezdeményezések arra is, hogy a gázvilágítást bevezessék a közterületen. A terveket Pesten 1844-ben mutatták be a városatyáknak, de azok egyelőre nem támogatták. Kiszámolták ugyanis, hogy a tervezett utcai gázvilágítás háromszorosába került volna, mint a meglévő olajlámpás rendszer fenntartása. A drága üzemeltetés pedig elriasztotta a városatyákat, holott a jobb közvilágításra nagy volt az igény. A próba hírére ezt írta a Nemzeti Ujság 1844. szeptember 10-én:

„Halljuk, hogy Pest városa légszesz világítást szándékozik alkalmaztatni s próbatétre azon dicsőséges utczák választvák, mellyekben a gödrökből a jámbor utasra halál vagy legalább lábtörés vigyorog. Mi ennek csak örvendhetünk, mert néhol esti 8 óra tájban olly szomorúan haldokolnak az olajtalan lámpák, mintha nemzeti víg állapotunkat siratnák.”

Bemutató a különböző kovácsoltvas gázlámpákból egy ház udvarán az 1890-es években (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

A „nagyüzemi” utcai gázvilágításra egészen 1856-ig kellett várni Pesten. A Triesti Általános Osztrák Gáztársulat 1850-ben kapott kizárólagos jogot Pest városában egy gázgyár és a pesti utcai gázlámpák felállítására. A gázgyárat 1855-ben az akkori Lóvásár, a mai II. János Pál pápa téren építették meg, emlékét őrzi a tér melletti Légszesz és Gázláng utca. Az első közterületi világításra felállított gázlámpák a Kerepesi (mai Rákóczi) úton gyulladtak ki 1856 végén. Összesen 838 lámpát szereltek fel a közterületeken.

A Légszeszgyár a Köztemető út és Légszesz utca kereszteződésénél 1900 körül (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

Ettől kezdve a hálózat egyre bővült, 1859-ben a Lánchídon építették ki a gázvilágítást, addig a hidat olajlámpákkal világították meg, több-kevesebb sikerrel. Az 1850-es években kiépült rendszer gazdaságosabb volt, mint az olajvilágítás, erre jó példa maga a Lánchíd, ugyanis a Lánchídtársulat kimutatása szerint az olajvilágítás 2246, a gáz ellenben csak 1615 forintba került évente.

A díszes gázlámpák mai utódai a budai Várban (Fotó: Both Balázs/PestBuda.hu) 

Budára 1862-ben vezették át (a Lánchídon) a csöveket, és ekkor már itt is felragyoghattak a gázlámpák. A világító eszközöket a központi gázgyár csövein keresztül látták el gázzal, de helyben kellett meggyújtani a lángot. Ezt a munkát a lámpagyújtogatók végezték el. Szorgalmasan járták az esti utcákat, és hosszú botjuk segítségével élesztették fel a lángot minden egyes lámpában, amelyből nem is volt kevés, hiszen a város egyesítésekor, 1873-ban Pesten 1669, míg Budán 501 gázlámpa világított az utcákon.

A gázfény terjedésének a villanyvilágítás vetett véget, de 1930-ban még 16 000 gázlámpa volt Budapesten, és 141 lámpagyújtogató indult el esténként, hogy meggyújtsa azokat. (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

Nyitókép: Lámpagyújtó a Hunyadi János utcában 1936-ban (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)