Föld alatt építkezni mindig kockázatos, főleg egy olyan zsúfolt városban, mint Budapest. A fővárosi metró kivitelezésekor is számos nem várt nehézséggel kellett megküzdeniük az építőknek. A Duna alatt a talaj nem okozott gondot, holott ott tartottak a leginkább a vízbetöréstől, másutt viszont bekövetkezet a baj. Az alagútépítőknek 55 évvel ezelőtt egy súlyos fennakadást okozó vízbetöréssel kellett megküzdeniük a Blaha Lujza tér közelében, az Uránia mozi magasságában.

A metrót ekkor már évek óta építették. A munkák 1950-ben indultak, gyorsított ütemben folytak 1953-ig, amikor is az ország egyre rosszabb gazdasági helyzete miatt az építkezés leállt. A beruházás, hiába volt kiemelt építkezés, jelentős csúszásban volt, az alagutaknak csak a 40 százaléka volt kész, ennek egyik oka az volt, hogy igen kezdetleges módszerekkel kezdték el építeni őket. Csak később érkeztek meg azok a szovjet alagútéptő berendezések, fúrópajzsok, amelyekkel a munkát gyorsabb ütemben lehetett végezni. A leállítás után az addig elkészült alagútrészeken csak állagmegóvást, kisebb munkákat végeztek, például az 1967-es vízbetörés érintett szakaszán 1960-ban építettek egy kisebb kísérleti alagútszakaszt.

Az elkészült metró 1970-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 212474) 

Az Astoria és Baross tér között nagyon változatos talajviszonyokkal találkoztak az építők, aminek az az oka, hogy a területet a Duna töltötte fel, ezért az építkezés érdekes fosszíliákat is a felszínre hozott.

A XVIII. században itt még egy félig-meddig elmocsarasodott Duna-ág volt, ennek a vonalát követi nagyjából a mai Nagykörút, és ezt keresztezte a föld alatt a metró kettős alagútja. A föld alatt ez a terület nem épp ideális az alagútépítésre, hiszen folyós homokban kellett a munkásoknak dolgozniuk. Az 1953–1963 közötti kényszerszünet alatt, a már említett kísérleti alagutat épp annak a kiderítésére építették, hogy elhagyható-e az addigi keszonos, túlnyomásos módszer, helyette kémiai eljárással szilárdították volna meg a talajt. A kísérlet nem sikerült, sőt olyan homok- és vízbetörés történt, hogy attól féltek, hogy a Rókus Kórház egyszerűen beszakad az alagútba. Szerencsére ilyesmi nem történt. 

A munka az Astoriánál, 1963-ban (Fotó: Fortepan/Uvaterv) 

A munka 1963-ban indult újra, normálisabb tempóban. Ezt az is mutatja, hogy az eredeti elképzelés szerint a metrónak már 1955-re, azaz öt év alatt el kellett volna készülnie, de az 1963-as újrakezdés után az első szakasz, a Deák tér és az Örs vezér tere között csak 1970-re lett kész. Igaz közben változtak a tervek, a vonal ugyanis eredetileg csak a Népstadionig ment volna, és nem lett volna megállója az Astoriánál. A meghosszabbított vonalon számos más változtatást is elhatároztak, változott az állomások felszíni kialakítása, és ekkor kerültek be az elképzelésekbe az aluljárók is. 

Az építkezés újraindulása után – igaz, részben a várható talajsüllyedésre hivatkozva – lerombolták a Nemzeti Színházat, és  1967-re szinte teljesen elkészült az Astoria és a Keleti pályaudvar közötti alagútszakasz.

A Keleti felől épített járatokat már 1966-ban összenyitották a Blaha Lujza tér felől vájt alagutakkal, amelyeket túlnyomásos, keszonos módszerrel építettek. Ez a módszer, amelyet mélyépítésnél a XIX. század közepétől használtak, azt jelentette, hogy a munkateret légmentesen lezárták, és ott a légnyomást olyan nagyra emelték, hogy az a betörő vizet kiszorította. Ez igen hatékony, de az emberi szervezetet nagyon megterhelő módszer, ha nem tartják be a biztonsági előírásokat, például a magas nyomású terület elhagyásakor, akkor a munkások ideiglenes vagy tartós bénulást szenvedhetnek, vagy meg is halhatnak. Miután az alagút elkészült, természetesen már nem volt szükség a magas nyomás fenntartására, ezért 1966-ban, miután az addig túlnyomásos részt összenyitották a Keleti felől érkező alagutakkal, már normál légnyomás uralkodott a teljes járatban.

Ezért is törhetett be a víz és a homok 1967. január 10-én este egy 40 centiméteres résen az alagútba, az Uránia mozi magasságában. Hogy pontosan mi történt, azt Samók Pál művezető mondta el a Népszabadságnak 1967. január 12-én:

„Az Astoria és a Blaha Lujza tér között december végén készült el az egymástól 23 méter távolságra húzódó két vonalalagút. Ezeket több helyütt keskeny folyosók kötik össze. Kedd este az egyik ilyen, korábban elkészült folyosót kellett hozzácsatolni a pályaalagúthoz. Eközben az alagút falát tartó tübbingnek (vagyis öntöttvas falazóelemnek) egyik részét ki kellett szerelnünk. Alighogy kivettük a tartócsavarokat és elmozdítottuk helyéről a tübbinget, egy 40 centiméteres résen hatalmas erővel zúdult be a víz és a homok. Az első percben megpróbáltuk visszapréselni helyére a vasállványzatot, de a másfél tonnás nyomással nem bírtunk.”

A probléma teljes kiterjedése nem látszott azonnal, ezért a Rákóczi út forgalmát is leállították, nehogy beszakadjon az útpálya, majd geodéziai mérések után a forgalmat másnap, szerdán délután 4 órakor indították el újra. A felszínen óránként mértek, nemcsak a Rákóczi út, hanem a környező házak állapotát. Azt tapasztalták, hogy a felszínen négy milliméteres süllyedés tapasztalható, ami valójában nem volt veszélyes.

Alagútépítés 1970-ben (Fotó: Forepan/Képszám: 212512)

Lent, a föld alatt pedig megpróbálták elzárni a betörést. Elsőként nagy fakalodát ácsoltak, ebbe vezették a kiömlő homokot, amely így a rés közelében gyűlt föl. Összesen ötvenen dolgoztak a föld alatt, olyan munkásokat is behívtak, akik a közelben laktak, de nem akkor lett volna a műszakjuk. A víz ereje közben gyengült, már homokot nem mosott be az alagútba. A betörő víz mennyisége igen tekintélyes volt, január 12-én még óránként 6 köbméternyi folyt be az alagútba.

A budapesti közvéleményt azért döbbentette meg az eset, mert egy már elvileg kifúrt alagútban történt a baleset, ezért az illetékesek siettek megnyugtatni mindenkit, hogy ugyan az alagút maga elkészült, de nincs teljesen kész, hiszen a szigetelés még nem épült meg, a kész metróalagútban majd nem kell félni hasonló balesettől. 

A nagy tömeg két alagútszakasz összenyitását várja (Fotó: Fortepan/Képszám: 212488)

A föld alatt közben új falakat emeltek azért, hogy az érintett alagútszakaszban ismét magas nyomás alatt dolgozhassanak, azaz az építésnél bevált keszonos módszerrek kívánták a hibát kijavítani. A nyomás alá helyezett alagútszakaszban a résbe nagy nyomással betont injektáltak, ezzel nemcsak a víz útját zárták el, hanem a keletkező üreget is betömték. A teljes vízbetörést csak egy hét alatt tudták megfékezni, összesen 20 tonna cementtel. A munkák így folytatódhattak.

Nyitókép: A nagy tömeg két alagútszakasz összenyitását várja (Fotó: Fortepan/Képszám: 212488)