A Magyar Nemzeti Múzeumon belül 1872-ben jött létre a Néprajzi Osztály, mely a későbbi Néprajzi Múzeum alapjául szolgált. A Nemzeti Múzeum épülete már a XIX. század végére szűknek bizonyult a gyűjtemények folyamatos gyarapodása miatt, ezért 1892-ben a Várkert Bazárba szállították a néprajzi anyagot, ahol azonban a nem megfelelő körülmények miatt csak egy évet töltött. A következő otthona egy Csillag utcai bérház volt, 1906-ban pedig a Városligetbe, a volt Iparcsarnok épületébe szállították. Ez a helyszín sem volt igazán ideális, ezért a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1923-ban pályázatot írt ki egy új, saját épület tervezésére.

Az Iparcsarnok az ezredéves kiállításra épült a Városligetben, 1906-tól átmenetileg itt talált otthonra a néprajzi gyűjtemény (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.08.148)

A felhívott építészek Györgyi Dénes, K. Császár Ferenc, Almási Balogh Lóránt, Lechner Jenő, Kotsis Iván, Kiss László, Medgyaszay István, Fritz Oszkár, Árkay Aladár, Hikisch Rezső, valamint Jánszky Béla – Toroczkay Wigand Ede párosa voltak. A korabeli építészek krémje mutathatta be tehát elképzeléseit, és ennek megfelelően minőségi tervek is születtek. Nem volt azonban könnyű dolguk, mert az épület számára egy magas házakkal körbevett telket szemelt ki a minisztérium: a lipótvárosi Klotild (ma Stollár Béla), Honvéd, Balaton és Falk Miksa utcák határolták. Az ilyen körülmények általában nem kedveznek a festői hatás elérésének, ami pedig egy reprezentatív múzeumépületnél fontos lenne.

A tervpályázatban egy lipótvárosi telket szabtak meg helyszínként (Forrás: hungaricana.hu)

Az 1923. szeptember 28-án megtartott bírálóbizottsági ülésen a döntéshozók Kiss László, Kotsis Iván, Medgyaszay István és Lechner Jenő terveit egyenlő arányban díjazta, de kivitelre alkalmasnak egyik pályamunkát sem tartotta. Ezt követően az alkotásokat kiállították a Magyar Mérnök és Építész-Egylet székházában, ami alapján a napilapok megírták véleményüket is: a legeredetibbnek Lechner Jenőét tartották, ami egyúttal egy érdekes példáját képviselte a turanizmus jelenségének.

Lechner Jenőt – lévén Lechner Ödön unokaöccse – szintén fokozottan foglalkozta a magyar építészeti formanyelv kérdése, viszont más módszerekkel akarta megvalósítani azt. Még a XX. század első éveiben került kapcsolatba a felvidéki pártázatos reneszánsz építészettel, amelynek tanulmányozása közben felfedezte, hogy a közel-keleti népek is előszeretettel alkalmazták ezt az építkezési módot. Többek között ebből kiindulva csatlakozott azon elméletet vallók köréhez, akik szerint Belső-Ázsiában egykor létezett egy hatalmas birodalom: Turán. Azt gondolta, hogy az ázsiai népek nagy részéhez hasonlóan mi magyarok is onnan származunk, a Néprajzi Múzeum pályatervén pedig ezt is ki akarta fejezni az építészet nyelvén.

Lechner Jenő, a legeredetibb pályaterv alkotója (Forrás: Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma)

Lechner Jenő egykori egyetemi évfolyamtársával, Warga Lászlóval közösen dolgozott a munkán, és egy téglalap alaprajzú épületet terveztek, amit két eltérő méretű belső udvar tagol, így az épületegyüttes aszimmetrikus lett. Központja a déli szárny jobboldali harmadában elhelyezkedő négyzet alaprajzú tömb, melynek sarkaihoz egy-egy kör alapú lépcsőház csatlakozik. Itt nyílik a főbejárat, ahonnan egy oszlopokkal tagolt aulába jutunk. A központi tömbből balra és jobbra is egy-egy szárny nyúlik, melyek sarkain félköríves kiszögellések – úgynevezett rizalitok – lépnek előre.

A pályaterv alaprajza (Forrás: Magyar Építőművészet. 1924. 1-3. szám)

Az épület tömegrendszere is aszimmetrikus, illetve eléggé mozgalmas: a központi tömböt egy kiugróan magas boglyakupola koronázza – szénaboglyák formái ihlették –, a tömb sarkain álló lépcsőházak azonban lapos tetősek. A főbejáratot egy tornácos előcsarnok rejti magában, melynek nyílásai trapéz záródásúak, korlátjának mellvédjét pedig körökből képzett rács töri át. Ez a megoldás találóan utalt az épület funkciójára is, mivel a verandák a magyar népi építészet kedvelt fogásai voltak. A tervezők talán a finn nemzeti romantika hatására döntöttek a trapéz nyílások mellett. Érdekes még a jobb oldali traktusból előrelépő rizalit tetején kialakított pergolás terasz is.

A pályaterv távlati képe (Forrás: Magyar Építőművészet. 1924. 1-3. szám)

Az épületet azonban a változatos pártázat teszi igazán egyedivé: mind a központi tömb, mind a csatlakozó traktusok sarkaira nagy méretű pártákat terveztek, az oldalakat pedig lépcsőzetes elrendezésű pártázat zárja. Ugyanilyen lépcsőzetes pártázatban végződik a központi tömb oromzata is. A csúcsíves formaképzés is igen erőteljesen jelenik meg: nagyon hegyes csúcsívben végződik a főbejárat és az ablakok többsége is. A csúcsív magasba törésére jól rímel a homlokzatok keskeny, függőleges szakaszokra tagolása és a csúcsos boglyakupola is.

A sajtóban megjelent kritikák szerint azért is Lechnerék terve volt a legjobb, mert egyszerre igazodott a környező épületekhez (nagy tömegekből építkezett), valamint a pártázatos megjelenésével festői hatást is elért. Tekintve, hogy az épületnek a keleti eredetű magyar nép művészetét kellett magába foglalnia, így az épület szinte maga is beillett a kiállított tárgyak sorába. A pályázatot elbíráló bizottság azonban megjegyezte, hogy a kupola tervezett felépítése nem felel meg a mi klimatikus viszonyainknak. A meglehetősen kritikus újságokban pedig úgy is fogalmaztak róla:

Lechner Jenő és Warga László terve ha nem is teljesítményében, de legalább intenciójában megközelíti azt az elgondolást, amelyből egy néprajzi múzeum megkomponálható. [...] A pártás sarkok sokszori ismétlése, az egész középrizalit túl mozgalmassága jobban meseillusztrációra vagy színpadi díszletre emlékeztet, mint valóban kőből és vasból megépítendő épületre.

A bírálóbizottság üléséről készült jegyzőkönyv a másik három díjazott tervről szóló értékelést is rögzítette.

Kiss László pályaterve (Forrás: Magyar Építőművészet, 1924. 1-3. szám)

Kiss László pályamunkájáról az alábbi sorokat fogalmazták meg:

Az épület architektúrája előkelő és ünnepies. A muzeális rendeltetést a klasszikus formanyelv felhasználásával kifejezi, a múzeum speciálisan magyar néprajzi vonatkozásait azonban nem tükrözi vissza.

Kotsis Iván pályaterve (Forrás: Magyar Építőművészet, 1924. 1-3. szám)

Kotsis Iván munkáját így ítélték meg:

Az épület architektúrája derült, modern felfogása, empiros ízlésű […]. Kifogás alá esik azonban a magas manzárdtetők alkalmazása, amely használati szempontból teljesen indokolatlan és költséges. A választott stílusban ezek a tetők azonban mellőzhetetlenek.

Medgyaszay István pályaterve (Forrás: Magyar Építőművészet, 1924. 1-3. szám)

Medgyaszay István pályatervéről pedig a következők szerint nyilatkoztak:

Az épület architektonikus kiképzésében tudatosan a legegyszerűbb eszközökkel él. Keresetlen, az alaprajz tömegformáinak felépítéséből szervesen fejlődő módon alakítja ki az architektúráját, nyugodt falsíkokkal. […] A választott architektúra egyszerűsége mellett is eredeti, egyéni és művészi hatású.

Az épület végül költségvetési okokból nem valósult meg, a néprajzi gyűjtemény ennek ellenére 1924–1925 során elköltözött a Városligetből: a Kőrössy Albert Kálmán tervezte tisztviselőtelepi főgimnáziumba (közkeletű nevén Tündérpalotába) szállították, amely 1975-ig szolgált otthonául. Ekkor a Magyar Királyi Kúria egykori épületébe költöztették, amely az utolsó kényszermegoldás lett, hiszen idén végre megépült a saját, igazi otthona.

A nyitóképen: Lechner Jenő és Warga László pályaterve a Néprajzi Múzeumhoz (Forrás: Magyar Építőművészet, 1924. 1-3. szám)