A Magyar Nemzeti Múzeum alapítását – a Nemzeti Könyvtárral együtt – gróf Széchényi Ferenc 1802-es nagylelkű adománya tette lehetővé. Önálló épületet viszont csak évtizedekkel később, 1847-ben kapott, melyet Pollack Mihály tervezett klasszicista stílusban. Elkészülte után külsőleg már nem változott jelentősen, belső tereit viszont többször is átalakították. Ezt a funkció is megkövetelte, az 1860-as évektől ugyanis az Országgyűlés Főrendiháza használta, amely a díszteremben ülésezett. Emiatt az eredetileg teljesen körülfutó folyosókat elfalazással szakították meg, és a főlépcsőházat is csak a képviselők használhatták. A múzeum személyzete a gázlámpákkal megvilágított szűk, hátsó lépcsőkre kényszerült. A XIX. század második felének historizáló ízlése szerint a falakat is gazdagon díszítették képzőművészeti alkotásokkal, illetve színes ablaküvegeket is szereltek be.

A Magyar Nemzeti Múzeum az 1880-as években (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.06.048)

Noha 1902-ben a Főrendiház az újonnan felépült Országházba költözött, a múzeum gyűjteményének rohamos gyarapodása és az említett átalakítások azt eredményezték, hogy a belső tér rendkívül sötét lett. Az első világháború után a kormányzat kiemelt figyelmet fordított a kultúrára, így döntést hozott a Nemzeti Múzeumban kialakult tarthatatlan viszonyok felszámolására is. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter hangsúlyozta, hogy a rekonstrukció során a modern múzeumi igényeket kell elsősorban szem előtt tartani. Hóman Bálint igazgató azt szerette volna elérni, hogy a székházban csak a könyvtár és a műtörténeti gyűjtemények maradjanak, a más jellegű műtárgyakat – például az ásványokat, melyek ekkor még ehhez az intézményhez tartoztak – külső épületekbe szállítsák át.

Hóman Bálint volt a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója a helyreállítás idején (Forrás: wikipedia.org)

A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Lechner Jenőt bízta meg a helyreállítási tervek készítésével, ő ugyanis már évtizedekkel korábban is komolyan kutatta a hazai klasszicista építészetet, és 1917-ben a Nemzeti Múzeum épületéről is írt egy alapos tanulmányt. A tervezés során az alapkoncepció tehát a belső terek átláthatóbbá, világosabbá tétele volt. Első lépésként a Főrendiház kedvéért elfalazott folyosókat nyitotta meg, majd a hátsó lépcsőháznál korábban létrehozott mosdókat is megszüntette, így a körülfutó folyosókat a közönség újra teljes egészében használhatta. A hátsó homlokzatokon néhány apró – az épület stílusához illő – félköríves ablakot is nyitott, hogy még több fény jusson az épületbe. Ügyelt arra is, hogy minden emeletsoron egységes térkompozíció jöjjön létre, az épület eredeti szellemével összhangban.

A múzeum díszlépcsőháza az 1890-es években (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.149)

A díszlépcsőház a helyreállítás után (Forrás: Lechner Jenő: A Magyar Nemzeti Múzeum épülete 1836–1926)

Azonban nem csak szerkezeti átalakításokat végzett Lechner: az egyes helyiségekben lévő stílusidegen berendezéseket eltávolították, a reprezentatív termek (kupolatér, kiállítóterek) díszítőfestését is lekaparták. Egyedül a díszterem festését hagyták meg, arra vonatkozóan ugyanis rendelkezésre állt egy 1848-ban készült litográfia, mely bizonyította, hogy Pollack korában is így nézett ki.

Egykorú metszet az 1848-as országgyűlésről, amely a múzeum dísztermében ülésezett (Forrás: Lechner Jenő: A Magyar Nemzeti Múzeum épülete 1836–1926)

Színeket viszont nem mutatott, ezért Lechner mégis hozzányúlt, és karzatok fölötti párkányfríz barna alaptónusát kékre festette át. Mivel a többi reprezentatív helyiség festése erősen eltért a dísztermétől, Lechner feltételezte, hogy azok későbbiek, ezért – és mert stílusuk nem illeszkedett az épülethez – döntött a megsemmisítésük mellett. Csak később derült ki, hogy azok is az 1840-es években készültek, méghozzá a fiatal Ybl Miklós tervei nyomán. A főlépcsőház reneszánsz ízlésű színes üvegablakai viszont valóban későbbi átalakítás eredményei voltak, ezért azok helyébe klasszicista ablakokat építettek, ami a világosabbá tételt is szolgálta, ezután a színes ablakok se fogták fel a beáramló fényt.

A díszterem mint a Főrendiház ülésterme a XIX. század végén (Forrás: Lechner Jenő: A Magyar Nemzeti Múzeum épülete 1836–1926)

A díszterem az 1926-os helyreállítást követően (Forrás: Lechner Jenő: A Magyar Nemzeti Múzeum épülete 1836–1926)

Ezenkívül új csillárokat, falikarokat, kandelábereket, szélfogó ajtókat és korlátokat szereltek be. Lechner ezeket empire stílusban tervezte, akantuszlevelekkel és lótuszvirágokkal díszítette. Az asztalosmunkáknál a sárga, illetve világosbarna színt kombinálta a feketével: az előcsarnoki szélfogó – amely a főbejáratnál akadályozta meg a szél betörését – egyébként teljesen modern szerkezetű volt, stílusában mégis olyan, mintha eredetileg is bent állt volna az épületben. Az előadóterembe szánt elnöki asztalt világosbarna cseresznyefából tervezte, melyet fekete törzsű féloszlopok díszítenek. Lechner Jenő remek stílusérzékkel tervezte meg az iparművészeti berendezéseket, még a kandallórácshoz is maga készítette a tervet.

A díszlépcsőház kandelábere napjainkban (Fotó: Bodó Péter/pestbuda.hu)

Hóman Bálint vágya a természettudományi gyűjtemények elszállításáról nem teljesült maradéktalanul, de a belső terek így is sokkal átláthatóbbá váltak: a földszinten alakítottak ki az irodákat, az első emeletet a könyvtár foglalta el, a második emeleten az állattárat és ásványgyűjteményt, majd pedig az őskortól a népvándorláskorig tartó időszak tárgyait és a magyar kultúrtörténeti gyűjteményt helyezték el. Ezáltal végre összefüggően tudták bemutatni az ország kincseit.

A helyreállítás eredményeként empire stílusú csillárok kerültek a múzeumba (Fotó: Bodó Péter/pestbuda.hu)

A modernizálás kedvéért Lechner az épület külsején is foganatosított néhány apró változtatást: eltávolította a főlépcső aljánál haladó vaskorlátot, valamint az oszlopok mögötti külső előcsarnokban a függő ívlámpák helyett rejtett világítást telepített a mennyezetre. A belső előcsarnokban pedig nagy elődök előtti tisztelgésként a két vaskos pillérébe egy-egy fülkét vájtak, melyekben József nádor és Pollack Mihály szobrait helyezték el, mindkettő Rafael Monti alkotása. Lechner tervbe vette a Múzeumkert körút felőli kerítésének elbontását is, hogy ezáltal az épület a körút szerves részévé váljon, ez azonban máig sem valósult meg.

A múzeum megvilágítását is modernizálták (Forrás: Lechner Jenő: A Magyar Nemzeti Múzeum épülete 1836-1926)

E jelentős helyreállítási, bővítési munka eredményét 1926. november 22-én adták át ünnepélyes keretek között. Az eseményt összekötötték Ferenc József halálának tízéves évfordulójára való emlékezéssel és a múzeum gyűjteménye az uralkodó halotti maszkjával is bővült. Viszont már a következő évben újabb átalakítási, pontosabban bővítési munkák kezdődtek: egy harmadik, kívülről láthatatlan szintet képeztek ki benne, melynek kivitelezését 1927 augusztusában kezdték, és 1930-ra készült el. A rendkívül magas második emeletbe építettek egy vasbeton födémet, és hogy ablakokat ne kelljen nyitni az épület homlokzatán, az újonnan kialakított szint felülvilágítókról kapta a fényt. A középső összekötő traktus kivételével tehát az épület összes szárnya új szintet kapott, melyhez három lépcső vezetett fel: egy a hátsó traktusban, kettő pedig a kupolatér mellett nyílik.

A metszetrajzokon látható, hová került a rejtett harmadik emelet (Forrás: Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma)

Ez az ötletes belső bővítés nagy elismerést hozott Lechner Jenőnek, még a Louvre igazgatója is megcsodálta az új tereket, amikor Budapesten járt. Hasonló megoldást akart ő is alkalmazni az általa vezetett múzeumban. De a helyreállítás is nagy siker lett, ráterelte a kormányzat figyelmét a reformkori klasszicista stílusra. Ebben egy olyan művészeti irányzatot láttak meg, amely a két világháború közötti nehéz időkben reményt adhatott a nemzetnek: emlékeztette az embereket a XIX. század első felének felívelő korszakára, melyet követendő példának tekintettek.

A nyitóképen: A Magyar Nemzeti Múzeum 1879 körül (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.053)