A török szultánok magyarországi vagy esetlegesen budai látogatása a XVI–XVIII. században általában nem jelentett jót (bár a XVII. századi háborúk alatt, ha jött is magyar területre török uralkodó, Budára már nem látogatott el), háborút, foglalásokat jelentett. A legismertebb ilyen látogatás – ami hivatalosan nem hódításnak indult – 1541-ben történt, amikor is a török szultán diplomáciai látogatása alatt a kíséretében lévő, „városnézésre" induló török katonák elfoglalták a várost.

Azonban 326 évvel később egy másik szultánt Buda és Pest lakossága ünnepelve fogadott. Abdul-Aziz szultán ugyanis 1867-ben Nyugat-Európába látogatott, elsősorban Londonba és Párizsba, ahonnan nem a tengeren, hanem a kontinenst átszelve utazott haza, Bécset és Pest-Budát is útba ejtve.

Abdul-Aziz szultán a Magyarország és a Nagyvilág című lap 1867. évi 31. számában 

Törökország ebben az időben változóban volt, történtek kísérletek a polgári átalakulásra, de Miklós orosz cár nem minden alap nélkül nevezte a még mindig hatalmas birodalmat „Európa beteg emberének”. Sok nagyhatalom ácsingózott a török fennhatóság alatt álló területekre vagy legalább egyes területek felett jelentősebb gazdasági befolyásra, hiszen ekkor még a birodalom része volt például Bulgária, Bosznia vagy a teljes Közel-Kelet.

A szultán európai körútja merőben diplomáciai volt, kapcsolatokat, szövetségeket épített a török uralkodó az európai fővárosokban. Azonban az út sikere kétséges volt, ugyanis a szultán költekezőhajlama miatt az utazás alatti kiadásai kissé megrendítették a török költségvetést. Érdekes azonban, hogy a korabeli hazai lapok a szultánt mértékletes embernek mutatták be, persze a politikai PR már akkor sem volt ismeretlen.

Az Első Duna-Gőzhajózási Társaság (DDSG ) gőzöse,  a Széchenyi, amely a szultánt szállította (Kép: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, TFGY 6186) 

Mindezek persze a kiegyezésen és Ferenc József koronázásán alig túllévő pest-budaiakat nemigen zavarták, az uralkodói látogatás Magyarország és a leendő Budapest fővárosi rangjának elismerését jelentette a szemükben, ráadásul a magyar közvélemény nem feledte, hogy a szabadságharc bukása után a törökök menedéket nyújtottak a menekülőknek. A magyar főváros készült a látogatásra, és természetesen a lapok fel is emlegették a történelmi párhuzamokat. A Politikai Ujdonságok így írt 1867. július 31-én:

„A szultán látni fogja a várost és az országot, melyet egykor több mint felerészben birt, de melyet másfél száz évig meg nem hódíthatott, sőt épen ez lett azon hely, mely az ozmánok hatalmának sírját megásta. A szultán a Duna két partján virágzó két várost fog látni.”

A szultán Bécsből hajón, mégpedig a feldíszített Széchenyi gőzösön érkezett 1867. július 31-én este 9 óra után, amit két másik – a Rudolph és a Mátyás király gőzös kísért. A hajót hatalmas tömeg fogadta, már délután öt órakor gyűlni kezdett a nép a Duna-parton és a Lánchídon. A Nefelejcs című lap szerint a hídon annyi ember volt, hogy a hídpálya láthatóan meghajolt. A szultán elé Pestről az Elisabeth (egyes tudóstások szerint a Karl Ludwig) gőzössel indult egy küldöttség, amely Vácnál találkozott a Széchenyi gőzössel, és onnan kísérte Pestre. A Nefelecs 1867. augusztus 4-i száma így számolt be az érkezésről:

„Az Elisabeth árboczára fölvonák a fehércsillagos és félholdas piros lobogót, mind a két hajó kitört, és jobbra engedé a flotillát elhaladni. A második hajón volt a zultán, s kék félholdas óriási piros lobogó lengett a hajó árboczán. Lelkesült éljen kiáltásokkal fogadá a tömeg a padisaht az egész part hosszában, mely még zajosabbá lön, midőn a padisah a fedélzetre jött, s fehér kendővel üdvözlő fáradatlanul a tömeget. 9 órakor érkezett »Széchenyi« a lánczhidon alól fekvő budai kikötőbe. A jelenet pompás volt. Csillagos ég alatt, a hullámzó sötét folyam hosszú tükre ezernyi ragyogó világgal; a parti házak mindkét oldalon majdnem mind kivilágitva, s fönn a Gellérthegyen a 72 ágyulövés döreje, melyet sokszorosan viszhangoztattak a hegyek; a zene, mely a török néphymnust hangoztató, s a valóban lelkesült fogadtatás, a tömeg részéről.”

A hajót másnap délelőtt hagyta el, ekkor a Várba hajtatott, ahová a városi és a kormányzati előkelőségek kísérték, miközben a nép éljenezte a szultánt, és a kivonult zenekar a Hunyadi-indulót játszotta. Arra nem tértek ki a tudósítások, hogy volt-e valami oka, hogy az egyik kísérő hajó a Mátyás király volt, míg a Várba vonuláskor a Hunyadi-induló szólt.

A Gül Baba türbe (XIX. század végi állapotában), ahová végül nem látogatott el a szultán (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Ott, a palotában fogadta a kormány, a bíróságok, Pest vármegye, a két város, Buda és Pest, az Akadémia és az egyetem küldötteit. A küldötteket a szultán nevében Fuad pasa köszöntötte franciául. Az egész fogadás mindösszesen negyedórát tartott, majd egy villásreggeli után délután Wenkheim Béla belügyminiszter kíséretében sétakocsikázás volt a program, a több mint 30 kocsiból álló menet – a lakosság éljenzésétől kísérve – Pestre hajtatott, és körbekocsikázott a fővárosban, ezt követően 4 óra körül visszatért a hajójára, és el is indult Törökország felé. A távozó hajót a Gellért-hegyről ágyúlövésekkel búcsúztatták.

A programnak volt egy érdekes pontja. Az előzetesen kiadott menetrend szerint a szultán felkereste volna Gül Baba budai sírját, hiszen az egy mohamedán zarándokhely. A fővárosi lapok, készülve a gyors megjelenésre, előre megíratták a lélekemelő tudósítást a meghatódott és imádkozó szultánról, sőt azok – ha már ki voltak fizetve – meg is jelentek az újságokban, csakhogy egyes beszámolók szerint a türbe meglátogatását időhiány miatt az utolsó pillanatban törölték. 

Nyitókép: Pest-Buda az 1860-as években