Sok olyan mesterség tűnt el a XX. században, amelyek azelőtt az alapvető emberi szükségletek kielégítésében vettek részt. Ezek közül az egyik legfontosabb a vízárusok munkája volt. Ők jó ideig Buda és Pest utcáinak üde színfoltjai voltak. Bár a városban voltak kutak, de azok vize többnyire salétromos, vasas volt, így a Duna vizét kétkerekű, szamaras szekérrel szállítva házról házra jártak.

Amikor nem volt járvány, természetesen a kutak vizét is sokan itták, de a mosáshoz vagy főzéshez legtöbbször a Duna lágyabb vizét használták. A vízhordók többnyire tótok vagy svábok voltak, akik a német Donauwasser – magyarul Duna-víz – szinte felismerhetetlenségig eltorzított kiejtésével, „Tónavósz” kiáltozással járták az utcákat. Eleinte gyalogosan, puttonyokban, majd szamárháton, később lovas kocsikkal szállították az értékes portékát.

Vízhordók a budai hegyekben, az 1900-as évek eleje (Forrás: Hungaricana – OSZK)

Az 1850-es évekből körülbelül 20-25 ilyen vízárusról tudunk, de az 1870-es évekre számuk már megközelítette a 100 főt is. A víz árát a folyótól vagy kúttól megtett távolság, illetve a villák vagy bérházak emelete határozta meg. Ezt a Vasárnapi Ujság 1865. január 29-i számában is olvashatjuk, ahol ezt írták:

„A dunavizes már kora hajnalban kezdi nehéz napi munkáját. A téli fagy beálltával foglalkozása igen keserves, midőn a jégbe lyukat vágnia s terhével a meredek s csúszós parton fölkúsznia kell. Rendesen feleséget s egy segédet tart, ki előre megy s a rendeléseket átveszi, hogy az utána döczögő járműből kevés vártatással szállítsa át a vizes portékát. […] Míg a két férfiú a puttonyokat rendeltetésük helyére viszi, az asszony az alatt a taligát őrzi. A puttony ára az emelet magasságával vagy a Dunához való távolsággal áll arányban. Minden emelet egy krajczár különbség s így a váczi vagy országúton túleső utcza hasonlón növeli a puttony árát.”


Vízhordó és csacsija a Zugligetben, 1900-as évek eleje (Fotó: Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény)

Az említett 1865-ös cikk azt is kiemeli, hogy mennyire figyeltek az árusok arra, hogy ne keresztezzék egymás területeit, amit felosztottak egymás között. Olyan is előfordult, hogy valaki Duna-vizes területet kapott hozományul, ami mai szemmel egészen furcsán hangzik.

„A dunavizesek derék testület, melynek tagjai atyafiságosan osztják föl egymás között a város különféle részeit; egyik soha sem csap át a másik kerületébe; igy történt a minapában, hogy egy vízhordó férjhez ment leányának a bel- és Terézváros egy részét adá hozományul; hozomány, milyennel milliomosok sem dicsekedhetnek. Vannak dunavizesek, kiknek Isten nagyra vitte dolgát; ezek például két lóval dolgoznak már. Persze, hogy mindkettő vak s nem igen jó húsban van. De szem- és testbeli tehetségek épen elég arra, hogy sokszor 20 tele puttonyt is megindítsanak, a teher úgyis folytonosan fogy. Ismerünk különben olyat is, ki egymaga húzza a taligát s cipeli föl puttonyait az emeletekbe."

Korabeli grafika egy vízárus kordéról, 1880-as évek


A „dunavizes” szekere a XIX. század második felében (Forrás: Magyarország és a Nagyvilág, 1871. február 12.)

Természetesen nemcsak a Dunából hordták az árusok a vizet, hanem a jobb vizű kutakból, forrásokból is. A Hegyvidék (a mai XII. kerület) például igen gazdag volt forrásokban – Városkút, Béla király kút, Disznófő forrás – így itt inkább a környékbeli kutakból hordták a friss vizet az árusok, az olcsóbb, nyers Dunavizet pedig leginkább csak a tisztálkodáshoz vagy állatok itatásához vásárolták.

Vízhordók a Svábhegyen az 1860-as években (Forrás: Budapesti Történeti Múzeum)

Az egykori Németvölgyi úton állt régen a Szürke Csacsi vendéglő, ami nevét is onnan kapta, hogy itt pihentek meg a Duna-vizet áruló sváb fuvarosok, s tőlük vették a hegyi vízszállítók a vizet, megtöltve a szamaraik két oldalán lógó puttonyokat. A források friss ivóvízét a vízhordó emberek a nyaralókba szállították, és ha kellett, ezt előre egyeztették a házvezetőnővel vagy a cselédekkel.

A Világ című folyóirat így emlékezik vissza 1911. május 6-án ezekre az időkre: „Száz esztendővel, vagy még kevesebbel ezelőtt a jó tífuszos, kolerás Duna vizét itták a pestiek. A Svábhegyről kis csacsik puttonyokban hordták a forrásvizet, és akinek telt miből, vehetett pénzért egészséges ivóvizet. A közüzemű vízvezeték kellett hozzá, hogy a szegény ember is tiszta vízhez juthasson.”


Puttonyos csacsik a Városkútnál a XIX. század közepén (Forrás: Ágai Adolf: Utazás Pestről-Budapestre, 1843-1907)

A vízárusok gyarapodása sem tudta azonban megoldani a városokban egyre gyakrabban előforduló járványok terjedését, így az 1866-os kolerajárvány után a Fővárosi Közgyűlés hosszas tárgyalások után döntött az egységes vízhálózat kiépüléséről, ami az 1860-as és 1870-es években Pesten, majd az 1880-as években Budán is kiépült. A vízvezetékek hatalmas mértékben növelték a városiasodás folyamatát, a fejlődést és a benépesülést.

Azonban a vízvezeték-hálózat kiépülése után is nagy kincs volt a friss forrásvíz, amit csak beosztással és mértékkel lehetett fogyasztani. A módosabbaknál a különleges ételekhez, italokhoz, teához mindig a hűvös pincében félrerakott kannában lévő friss forrásvizet használták még a vezetékek bevezetése után is. Jól mutatja a víz hatalmas értékét az is, hogy Ferenc József a budai Várba még az 1890-es években is a 250 kilométerre lévő Schönbrunnból szállíttatta maga után a vizet.


Vízszállító lovas szekér 1905-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 101878)

A vízvezeték megjelenésével a forrásokat és a vízárusokat még mindig sokan előszeretettel használták. Az árusok által szállított Duna-víz és a források vize leginkább akkor szorult ki, amikor a XIX. század második felében sorra törtek ki a tífusz- és kolerajárványok, amelyeket elsősorban a szennyvízcsatorna hiánya és a fúrt kutak vize okozott. A Budapesti Hírlap is megemlíti 1893. november 11-i számában, hogy Erzsébet a kolerajárvány miatt nem ivott a svábhegyi kutakból. „A királyné a Svábhegy vizét issza, az idén azonban – hogy kolera volt a fővárosban – a gödöllői kert vizét szállították a felséges asszony számára” – olvashatjuk a lapban.

A Városkút a Svábhegyen az 1890-es években (Forrás: Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény)

A vízvezetékek elterjedésével a közegészségügy egyre jobb lett, és már nemcsak a módosabbak és tehetősebbek, hanem az egyszerű városlakók is rendes egészséges ivóvízhez juthattak. A vízárusok még az 1900-as évek elején a város szélén fel-feltűntek, de az 1910-es évekre szinte teljesen eltűnt ez az érdekes szakma Buda és Pest utcáiról. Később, amikor vízhiány volt, még sokszor visszasírták őket.

A Magyarország 1917. augusztus 5-i számában olvashatjuk: „A 1890-es évek közepére végre kiépült a káposztásmegyeri nagy vízmű. Most már csak nem szorulunk többé a Duna-vizes emberre, a bécsi »Hochquellwasser« sem ér fel a mienkkel — mondogattuk büszke önteltséggel, s íme, ma hiába csavargatjuk a csapokat, még pióca sem hull belőlük. [ …] bizony megörülnénk neki, ha a Hatvani utcán egyszerre csak felhangzanék a »Dóna vész« kiáltás.”

Nyitókép: A Városkút az 1880-as években korabeli képeslapon (Forrás: Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény)