Az igazán nagy művek onnan ismerhetők fel, hogy nem avulnak el: mondanivalójuk évtizedek, évszázadok után is éppen annyira érvényes, mint születésükkor. Ilyen a Himnusz is. Amikor Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én letisztázta a költemény szövegét, éppen a „nemzeti ébredés” időszakát éltük, a reformkor kezdetét. Ekkor lett országból nemzet, ehhez pedig a számvetés is hozzátartozott: mi az értékes számunkra, mi köt össze bennünket? Mitől vagyunk nemzet? Ezekre a kérdésekre a történelem – amelyről Cicero óta tudjuk, hogy az élet tanítómestere – segít válaszolni. 

Kölcsey Ferenc kevésbé ismert portréi közé tartozik Kliegl József 1834-ben készített festménye a költőről (Forrás: MNM)

A Himnusz (eredeti írásmóddal Hymnus) gyönyörűen keretbe foglalja a magyarság történelmét a honfoglalástól („Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére”) egészen az akkori közelmúlt szenvedéseiig, mintegy megelőlegezve a magyar szabadságért vívott XIX. és XX. századi harcok tragédiáit is: („S ah, szabadság nem virúl / A holtnak véréből, / Kínzó rabság könnye hull / Árvánk hő szeméből!”). 

A Himnusz eredeti kézirata (Forrás: oszk.hu)

Kölcsey Ferenc 1838-as halálakor a mű még nem számított nemzeti himnusznak, és hiába készült el 1823-ban, nyomtatásban csak 1829-ben jelent meg Kisfaludy Károly Aurora című almanachjában, majd 1832-ben, a Kölcsey-munkákat tartalmazó első kötetben. Megzenésítésére 1844-ben került sor, ekkor nyerte el az erre kiírt pályázatot Erkel Ferenc, a művet pedig még abban az évben be is mutatták a pesti Nemzeti Színházban. Noha a Himnuszt már az 1840-es évek derekától énekelték (kezdetben még felváltva, illetve együtt a Szózattal), hivatalosan csak az 1989-es alkotmány emelte nemzeti jelképeink közé. 

A Himnusz (korabeli írásmóddal: Hymnus) először a Kisfaludy Károly-féle Aurora almanachban jelent meg nyomtatásban 1829-ben

Kölcsey művének azt az alcímet adta: „A magyar nép zivataros századaiból”, végigvéve a sok szenvedést, amit a magyarságnak át kellett vészelnie, s arra kérve a Jóistent, áldja, szánja meg a magyart, hiszen megbűnhődtük már a múltat s jövendőt. A Himnuszban éppen az a drámai, hogy ezt a kérést most, 2023-ban éppúgy megfogalmazhatnánk, mint elődeink tették. A Magyarság című lap például az 1923. január 23-i, keddi számában a Százéves a Himnusz című írásában úgy fogalmaz: 

„[Kölcsey] Századok visszatérő emlékezetét érezte, a keserű centenáriumokat, aláírván a címnek: a magyar nép zivataros századjaiból. A magyar nép százados zivatarai újultak meg mai sorsunkban újra, és a százéves Himnusz nehézkes gördülésű strófái a mai időben újra idejükre találtak.”

Nem nehéz kitalálni, mire utalt a szerző: a Trianonban szétszaggatott, a forradalmakat és a Tanácsköztársaság nyomát még magán hordozó ország épphogy elkezdte újjászervezni önmagát. Ahogy az előbb idézett cikk az első világháborúról írja, „megremeg kezünkben a még iménti háború idegsokkja”, majd a Himnusz soraira utalva úgy folytatja: 

„Érezzük, hogy meg kell újítanunk újra a mi Istenünkkel való szövetségünknek fölajánlását. Egyik serpenyőbe bele kell raknunk, s becsületesen le kell mérnünk újra, amit a gondviseléstől megbízatásba kaptunk. Kunság mezőjének ért kalászát, Tokaj szőlővesszejét, az ellenségeinken nyert győzedelmeket, és a másik serpenyőbe újra töredelmesen le kell mérnünk bűneinket, a százesztendős hálátlanságokat, sorsunk meg nem becsülését, rendeltetéseink cserbenhagyását, az idegen falakra plántált s a cserben hagyott zászlóinkat, az idegen zászlórongyokat, a gyávaságot, beteg gyűlölködést és mindazokat a bűnöket, amelyekért Isten újra elsujtá villámait dörgő jellegében.”

A magyar történelem Himnuszban szereplő eseményei elevenednek meg a Képviselői Irodaházban január 20-án felavatott domborművön, Smidt Róbert alkotásán (Fotó: MTISzigetváry Zsolt)

A Himnusz születésének 100. évfordulójáról 1923 januárjában sok más lap is megemlékezett, ám a hivatalos állami ünnepséget június 9-én, szombaton tartották Mátészalkán. A január inkább Petőfi Sándor születésének centenáriumáról szólt, a júniusi ünnepségről azonban részletesen beszámolt a korabeli sajtó. 

A júniusi eseményről alapos beszámolót közölt a Budapesti Hírlap 1923. június 10-i száma is. A cikkből kiderül, hogy a „csonka Szatmár vármegye székhelyén”, Mátészalkán rendezett eseményen részt vett Magyarország kormányzója, Horthy Miklós, és képviseltette magát a nemzetgyűlés, a kormány, a Magyar Tudományos Akadémia, valamint az irodalmi és társadalmi egyesületek is. A megye díszközgyűlését a polgári iskola tornatermében rendezték meg, ez szolgált az ünnepség keretéül. Mint írják, „a virággal és zászlókkal díszített termet szorongásig megtöltötték a vármegye magyar díszbe öltözött előkelőségei és a hölgyközönsége”. 

Az ünnepi ülést Péchy László főispán nyitotta meg, „megemlékezve Kölcseyről, aki mindenekelőtt igaz hazafi volt, igaz haza- és fajszeretetről tanúskodnak költeményei. Nemzeti nagy szerencsétlenségünkben ihlessen meg bennünket Kölcsey forró hazaszeretete és ércvesszővel véssük szívünkbe tanításait”.

Hosszú beszédet tartott gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter is, aki Kölcsey politikai pályának méltatása mellett így fogalmazott:

„Kölcsey ünnepről-ünnepre mindinkább történelmi távlatba kerül s így még tisztábban látjuk, a mi egyéniségében és művében az örök. Költészetének egy része, szépirodalmi, kritikai és esztétikai munkái ma már csak irodalomtörténeti jelentőséggel bírnak. De az minden kétség fölött áll, hogy hagyott nekünk egy örök dalt és egy örök tettet. Örök dala: a Himnusz, amelyet – amíg magyar ember élni fog – a lelki emelkedés pillanataiban énekelni fog nemzete”. 

A miniszter a Himnuszt „a reformkor hatalmas nyitányának” nevezte, hozzátéve, az még jóval több is ennél, hiszen tökéletes összhangba olvad össze benne a vallásos és a nemzeti érzés, „s a költemény úgy beleszövődik az ezredéves nemzeti múlt nagyszerű eseményeibe, hogy talán az egész világirodalomban nincs nemzeti himnusz, amely az illető nép sajátos lelkét úgy visszatükrözné, mint Kölcsey Himnuszának annyira áhítatos, annyira méltóságteljes és oly igazán magyar sorai.” Klebelsberg szerint a Himnuszának ereje abban rejlik, hogy más országok himnuszaitól eltérően (név szerint említve a francia Marseillaise-t és a németek Wacht am Rheinjét), ez a nemzeti élet és a nemzeti múlt egészét felöleli, nem csak egy-egy epizódot.

A tudósításból kiderül, hogy az ünnepség után a kormányzó külön kihallgatáson fogadta a Kölcsey család tagjait: Kölcsey Sándort, Kölcsey Gábort, Kölcsey Ákost, Kölcsey Istvánt, Kölcsey Gézát és ifj. Kölcsey Bélát, akiknek nevében Kölcsey Sándor üdvözölte a kormányzót. 

A Pesti Napló 1923. június 10-i számának címlapja a Himnuszról szóló vezércikkel (Forrás: arcanum.hu)

A korabeli újságok tudósításai (az irodalmi lapokat kivéve) többnyire csak a mátészalkai ünnepség leírására és a politikusi beszédekre fókuszáltak, ugyanakkor a Pesti Napló 1923. június 10-i számának címlapján, vezércikkben írt a Himnuszról. A százéves Himnusz című írásban Kölcsey művének történetét is jóval alaposabban felidézik, mint a lapok többsége:

„Változatos, de gyönyörű története van Kölcsey százéves költeményének. Hallottuk fölzendülni egyszerre százezrek ajakáról, mikor huszonkilenc évvel ezelőtt Kossuth Lajost kísértük utolsó útjára. Hallottuk elzárt, elsötétített szobánkban, mikor lelkünk nem bírta már a szovjetdiktatúra gőgös és buta zsarnokságát. Fájdalom, hallottuk azóta a Himnuszt egy szomorú vasárnap délelőtt is, mikor egy romboló, barbár tömeg védtelen nyomdát, kultúrműhelyt támadott meg előre kimódolt terv szerint. És hallottuk a szentséges hangokat éppen nem szent célzattal éretlen, fölbérelt vagy föluszított sihederektől, akik komoly politikai gyűléseket megszokott trágár nótáik helyett éppen a Himnusszal zavartak meg.” 

A Nyugat 1923. február 16-án megjelent, az évi 4. számában Krúdy Gyula A Himnusz bölcsőjénél című, jellegzetesen anekdotázós írásában emlékezik meg az évfordulóról. Krúdy így fogalmaz a Himnuszról:

„Magyarok imádsága lett, mert épen úgy ágaskodik soraiban a nemzet napkeletről hozott büszkesége, mint a Duna-Tisza közén vállalt keresztényi alázatossága leborul. A költő Kölcsey írhatott irodalmilag értékesebb verseket, de a magyar rétorok legelseje nem adhatott ki lelkéből hatalmasabb nemzeti hangot.” „Ébren volt már mindenki az országban és Kölcsey Himnusza nyitott fülekre talál.”

A Himnusz megírása után a magyaroknak még kettő jutott a zivataros századokból, így az évfordulók idején sem nehéz az elmúlt 200 év eseményei között  nemzeti tragédiákat találni. És Himnuszunk pontosan ugyanannyira aktuális ma is, mint száz és kétszáz évvel ezelőtt, most is úgy érezzük, nemcsak a múltat, de a jövőt is megbűnhődtük már. Ma is azt kérhetjük tehát Istentől: áldja meg a magyarokat jó kedvvel, bőséggel, és hozzon ránk víg esztendőt!  

Nyitókép: A Himnusz eredeti kézirata és Kölcsey Ferenc portréja