Az elképzelésnek, hogy a magyar főurak lakhelyei a Duna mentén sorakozzanak a Budavári Királyi Palota alatt, jelentős támogatottsága volt, így több főrend költözött oda a boldog békeidők első egy-két évtizedében. „A mágnásoknak nem a Sándor-utcában, hanem a budai Dunaparton kellene építtetni palotáikat, hol kereskedelmi forgalom nem igen fog fejlődni s hol a kiépítést a főváros szépítése is követeli. Ugyane szempontból építkeztek gr. Andrássy Károlyné, gr. Andrássy Gyula, b. Lipthay Béla, Széchenyi és Zichy grófok” – olvashatjuk a témáról a Fővárosi Lapok egyik 1874-es cikkében.

A Lánchíd budai hídfőjétől északra elterülő Duna-parti területen ennek az elképzelésnek a jegyében épült fel Andrássy Gyula miniszterelnöknek Linzbauer István tervezte palotája, édesanyja, Andrássy Károlyné palotája (amely később Andrássy Gyula fiáé, Tivadaré lett, a helyén ma a Francia Intézet modern épülete helyezkedik el). A hídfőtől délre így épült fel Unger Emil, majd Ybl Miklós tervei alapján Lipthay Béla báró bérpalotája 1874-re.

A legnagyobb magyar idősebbik fia, Széchenyi Béla gróf (1837–1918) is úgy döntött, palotát építtet magának a tulajdonában álló Duna-parti telekre, amely az egykori Lánchíd utca és a Várkert rakpart közötti területen volt, a Lánchídtól ugyancsak délre.

De Széchenyi Béla a saját öccsének, Széchenyi Ödön grófnak a példáját is követhette, ő ugyanis már 1868 és 1870 között szállodát (a Fiume Hotelt)  emeltetett a Duna partján, közvetlenül Béla leendő palotatelke déli szomszédságában.

Széchenyi Béla gróf 1870 körül (Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)

Széchenyi Béla gróf 1879-ben (Forrás: Wikipédia)

A helyszín arisztokraták általi felkapottságát jelzi az is, hogy Andrássy miniszterelnök testvérbátyja, Andrássy Manó Gömör és Zemplén vármegyei főispán neve bekerült a híradásokba 1874-ben azzal, hogy vásárolt két régi házat, majd jó pénzért eladta az államnak. „Megvett a várkert alatt olcsón két házat s eladta drágán a várkert nagyobbítására. Szóval gschäftelt. Sajátlag e hírben nincs egyéb vád, mint az élelmességé, a mire pedig a sajtó maga is eléggé szokta buzdítani a magyar fajt, hogy ne csak az idegenajkúak gyarapodjanak, gazdagodjanak a mi rovásunkra." 

Mindamellett Manó gróf vád alá került s maga is szükségesnek tartotta nyilatkozni. „A várkert alatt – ugy mond – 1868-ban, midőn még várkert nagyobbításának terve teljességgel nem volt szóban, megvett két telket, negyvenhét ölnyi homlokzattal. Nem üzleti célból vette azonban, hanem mert palotát akart építtetni. […] Már értekezett is egy olasz mesterrel, midőn Szlávy kormányelnök szőnyegre hozta a várkert nagyobbítási tervét. E terv kivitelét a gróf nem kívánta akadályozni, lemondott saját céljáról s a beváltási bizottságra bízta két telke árának meghatározását. Ez aztán négyszög ölét háromszáz forinttal vette meg, negyven-ötven forinttal kevesebbért, mint a többi tulajdonoséit. Ez a tényállás” – írta meg a Fővárosi Lapok.

A tűzoltóság később híressé vált megszervezője, Széchenyi Ödön gróf díszmagyarban 1867-ben. A budai Duna-parton 1868-ban építtetett bérpalotát (Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)

Széchenyi Béla gróf Ybl Miklóst bízta meg az építészeti tervek kidolgozásával. Kettejük kapcsolata már korábbra nyúlt vissza, mert még édesapja rendelt Ybltől terveket Nagycenkre egy, a családi temetkezési helynek szánt új katolikus templom építéséhez. Ekkor az ifjú Béla gróf is segített Yblnek a munkában.

Ybl Miklós, korának fővárosi sztárépítésze Ernst Lafite olajfestményén 1860 körül (Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Festménygyűjtemény)

Budapest székesfőváros középítési hetes albizottmánya, amely a magánépítési engedélyek kiadására volt hivatott, illetve a Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1883 tavaszán és nyarán tárgyalta meg Széchenyi terveit és kérelmét. A gróf a kivitelezésre Wirth Ferenc építészt kérte fel.

Az építményt kilenctengelyes elrendezéssel tervezték, amely az alaprajz tekintetében – a középkori itáliai minták után – a reneszánsz egyik legfontosabb jellemzőjének számított.

Mivel a földszinten nyugat és kelet felől is volt bejárat, ezért ezek és előcsarnokaik, a három lépcsőház, néhány nagy (Duna felőli szalonsor), illetve – a földszint keleti és nyugati szekciója közötti közlekedést segítő – nagyon is kicsi alapterületű helyiségek elfoglalták e szint jelentős részét. A fennmaradt korabeli tervrajzok tanúsága szerint az első és második emelet térelrendezése közel egyformának tekinthető.

Ybl Miklós földszinti homlokzati tervrajza a Széchenyi-palotához (Forrás: Ybl Miklós Virtuális Archívum)

Az épület sarkait kváderkővel ékesítették, az első emeleti ablakkereteket timpanonnal koronázták. Amíg a magasföldszint és az első emelet övpárkányai azonosnak tekinthetők, addig a földszint magasabb és a második emelet alacsonyabb ablaksorai kaptak hasonló keretezést. A reneszánszra jellemző módon a főpárkány konzolokon nyugodva kiemelkedett a homlokzat síkjából.

Hogy Széchenyi gróf számára az építészet mennyire nem számított idegen területnek, remekül kifejezi, miszerint saját palotájának kivitelezési munkálatai idején, 1884-ben Tisza Kálmán miniszterelnök fel is kérte, hogy vállaljon szerepet az új országház építő tanácsában, melynek közel két évtizedes közreműködése mellett épült fel a mai Országház.

A kikötött hajó kéménye fölötti kilenctengelyes palota volt Széchenyi Béla tulajdona (Forrás: Budapest Főváros Levéltára/Klösz György fényképei)

A Széchenyi-palota a Lánchíd és a Várhegy közvetlen közelében emelkedett, melyek Budapest 1944–45-ös ostroma idején a szovjet tüzérség kiemelt célpontjai voltak, ráadásul a Vár került legkésőbb az ostromlók kezére, így a környezetében álló Duna parti palotasorra is hatalmas ágyútűz zúdult. Ez okozta Széchenyi Béla palotájának is a tönkretételét, melyet a világháború után lebontottak. A palotával szemközt a Várhegy tövében állt az építmény kiszolgálását segítő istálló és kocsiszín, amely nem kapott bombatalálatot, de az ezredforduló után elbontották és helyére a Duna vizét visszatükröző, üvegfalú dizájnhotelt építettek.

A Lánchíd láncának takarásában az épülő Széchenyi-palota (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Széchenyi Béla palotájának engedélyezési eljárásával párhuzamosan kapott hatósági jóváhagyást 1883-ban a szomszédos telken Zichy Rudolf – vagy amint a kortársak magyarosan nevezték – Rezső gróf (1833–1893) palotaépítési beadványa.

Zichy Rudolf az 1867-es kiegyezés után több vármegye főispánja, főrendiházi tag, aki ötvenesztendős korában döntött úgy, hogy bérpalotát emeltet a budai várhegy tövében, a Duna partján. Széchenyi Bélához hasonlóan szintén Ybl Miklóst kérte fel a tervek kidolgozására, és Az Építési Ipar című korabeli műszaki hetilap tájékoztatása alapján bizonyos, hogy Pucher József építészt bízta meg a tervek megvalósításával, az ő nevének feltüntetésével kért magánépítési engedélyt Budapest középítési hetes albizottmányától és a Fővárosi Közmunkák Tanácsától.

A két gróf egymás féltestvére volt, édesanyjuk, Seilern Crescentia grófnő első házasságából született Rudolf, a legnagyobb magyarral kötött második frigyből Béla. Talán ez állhatott a hátterében annak, hogy a két férfi egymás mellett és egy időben fogott hozzá az építkezéshez, és egyszerre nyújtották be engedélyre a kérelmüket.

A tizenöt tengelyes, középen homlokzatdíszítéssel, attikával ékesített Zichy-palota (Fotó: Fortepan/ Budapest Főváros Levéltára /Klösz György fényképei)

Bérpaloták építése e korban jó befektetésnek számított. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa megalakulása után azonnal kezdeményezte a kormánynál, hogy az elkövetkező 10 évben emelendő minden budapesti épületre adjanak 20–25 év adómentességet, illetve kérelmezték a fővárosnál is, hogy 10-15 évi mentességet nyerjenek az építtetők a pótadó megfizetése alól. Vagyis az új épületek az elkészültük után közel két évtizedig csak bevételt jelentettek tulajdonosaiknak adófizetés nélkül, akik a lakbérek meghatározásakor kigazdálkodták a beruházás költségeit és még nagy haszonra is szert tettek, mielőtt lejárt az adómentesség ideje. Hangsúlyozni kell, az itt szereplő bérpaloták lakói módos polgárok voltak, akik presztízsnek érezték, hogy ilyen palotabeli lakásokban élhetnek.

Városkép a várhegyről, a kép jobb oldali előterében a Zichy-palota bérlakásokkal rendelkező oldala (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Az 1883-as év első felében kiadott engedélyek megszerzése után azonnal kezdetét vették az építési munkálatok, melyeket a következő esztendőben be is fejeztek. Az Építési Ipar tájékoztatása szerint 145 950 forintba kerültek a kivitelezés költségei. Ezzel az 1884-ben átadott fővárosi építmények sorában Zichy gróf bérpalotája a tizennegyedik legdrágább kivitelezésű építménynek számított, az Operaház, a Keleti pályaudvar, kórház és tanítóképző, illetve néhány nagytőkés vállalkozó bérháza előzte meg a kivitelezési költségek mezején.

A Duna-parti palotasor Pestről nézve 1900-ban (Fotó: Fortepan/ Budapest Főváros Levéltára /Klösz György fényképei)

Az építmény falait a Lipthay-palota déli szomszédságában, ahhoz támaszkodva húzták fel. A körzetre vonatkozó szabályozás értelmében három emeletet kapott a tizenöt tengelyes épület. A középső hét tengelyes szakasz fölött, a főpárkányon megfigyelhető volt a tengelyekhez illeszkedő – kőkorlátos – homlokzatdísz, az úgynevezett attika. Az első emelet övpárkánya rendelkezett a legtöbb díszítéssel, és ugyancsak ennek az emeletnek az ablakait keretezték a leginkább reneszánsz hatást tükröző timpanonelemekkel.

Az egykori Zichy-palota (Fotó: Fortepan)

Szintén a reneszánsz stílust követte a konzolokkal megtámasztott főpárkány, az övpárkányokkal és ablakkeretekkel a vízszintes irány tervezői kihangsúlyozása, illetve az, hogy mindezek emeletről emeletre felfelé haladva veszítettek díszítettségükből. A régi fényképek tanúsága szerint két belső udvarral rendelkezett a bérpalota. A Dunára néző oldalon volt berendezve a grófi família lakrésze, a Várra tekintő részen alakították ki a bérlakásokat.

Ide költözött be az építtető gróf tizenhét éves leánya, Zichy Eleonóra, aki a közeli – szintén Duna-parti – palotában élő Andrássy Tivadar grófhoz ment feleségül. Gyermekük, Andrássy Katinka, Károlyi Mihály későbbi felesége azonban már aligha fordult meg e falak között, mert a nagyapja még a születése előtti évben, 1891-ben eladta a palotát. A „vörös grófnő” a visszaemlékezéseiben sem tett említést erről a családi palotáról.

A Zichy-palotában nevelkedett Eleonóra grófnő, Zichy Rudolf lánya, korának híres arisztokrata naplóírója és társasági dámája, XIX. század végi fényképe (Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)

A korabeli sajtóból tudható, hogy Zichy Rudolf nagy vagyonnal rendelkező családja tipikus főnemesi életet élt. Idősebb Vastagh György festőművésszel megfestette leányai portréját, lóversenyre, ügetőre, bálokba járt a feleségével, Péchy Janka (Jacqueline) grófnővel, ahová leányaikat, Eleonórát és húgát is magukkal vitték, palotabeli szalonjuk pedig nyitva állt főrendi rokonságuk, politikai és baráti körük számára. 

A második világháborúban a Várhegyet megcélzó szovjet ostromtüzérség 1945. január 8-án súlyosan megrongálta, déli szakaszát romba döntötte, ezért ezt a felét 1946-ban, fennmaradó részét pedig 1952-ben lebontották.

A paloták a Vörös Hadsereg ostroma után (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Romeltakarítás 1949-ben (Fotó: Fortepan/Uvaterv)

E két bérpalota a tőlük délre fekvő Széchenyi Ödön-féle palotával, illetve a tőlük északra elhelyezkedő Lipthay-palotával harmonizálva karakteres módon határozta meg a korabeli Várkert Bazár és a Lánchíd közötti folyópart látképét. Az építtető főurak a Nemzeti Múzeum mögött elterülő pesti Mágnásnegyed ellenében egy új arisztokrata folyóparti palotasor kibontakozásához járultak hozzá, amely szinkronban állt az 1870 utáni városrendezési koncepciókkal.

Az arisztokratikus kényelem és reprezentáció számára felhúzott paloták nemcsak lakhelyül szolgáltak, de újszerű beruházásnak is számítottak, hiszen ebben az esetben a vidéki nagybirtokokon gazdálkodó és vagyont szerző urak a bérlakások kiadásába – ma úgy fogalmaznánk: ingatlanbizniszbe – fektették jövedelmüket. A térválasztásban szerepet kapott, hogy közel legyenek a királyi rezidenciához, a budai Várhegyhez, illetve a két városrészt összekötő Lánchídhoz. Vagyoni helyzetük lehetővé tette, hogy a korszak egyik „építészkirályát”, Yblt bízzák meg a kiviteli tervek elkészítésével, illetve neves építési vállalkozókat (Pucher József, Wirth Ferenc) kérjenek fel az építési munkákra.

A régi városkép visszanyerése érdekében napjainkban felmerült, hogy a rommá lőtt és lebontott palotákat újra felépítsék.

Nyitókép: A Duna-parti palotasor a budai rakparton 1900-ban (Fotó: Fortepan/ Budapest Főváros Levéltára /Klösz György fényképei)