A 175 éve született Wekerle Sándor háromszor volt Magyarország miniszterelnöke, de csak az első két ciklus idején, 1892–1895, valamint 1906–1910 között tudott olyan döntéseket hozni, amelyek a főváros fejlődését szolgálták. Az 1917–1918 között betöltött kormányzati tisztsége idején Budapest nagyarányú fejlesztésére már gondolni sem lehetett.
Wekerle miniszterelnökké történő kinevezését nem sokkal megelőzően, 1892-ben – amikor Wekerle még pénzügyminiszterként tevékenykedett – egy fontos jogi változás történt a város életében, ami Budapest elnevezésére vonatkozott. Ferenc József magyar királlyá koronázásának 25 éves jubileumának alkalmából engedélyezte, hogy Bécsnek a „Reichshaupt und Residenzstadt” címét ezentúl Budapest is használhatja, amivel Magyarország fővárosa jogilag is egyenrangúvá vált a császárváros Béccsel. Ebből a német kifejezés lefordításából („fő- és székváros”) alakult ki és terjedt el gyorsan, a közismert és patinásan hangzó „székesfőváros” elnevezés.
Ugyanebben az évben, már Wekerle Sándor miniszterelnökségének idején, tovább folytatódott a budai Vár kiépítése, melynek építésvezetését Ybl 1891-es halála után Hauszmann Alajos vette át. Wekerle hazánk és a főváros érdekében fontosnak tartotta a reprezentatív építkezést, melyre Hauszmann a következőképpen emlékezett vissza: „Időközben Wekerle Sándor lett miniszterelnök, aki nagy barátja volt az építkezésnek, és a palotának a magyar király méltóságának megfelelő építését az ország érdekében tartotta.”
Egy évvel később, 1893 végére született meg egy másik fontos dokumentum: Budapest építési szabályzata, mely 1894. január 1-jétől lépett hatályba, felváltva a korábbi ideiglenesen bevezetett szabályzatokat. Az elkészült szabályzat úttörő munkának számított, mivel a fővárosban folyó építkezéseknek adott egy szabályos, rendszerszintű keretet, s először alkalmazta a város területén belül az övezeti beosztást. Húsz évig volt érvényben, s a következő ilyen jellegű munka 1914-ben látott napvilágot.
Az építési szabályzat hatályba lépésének évében, 1894-ben született meg az a törvény (1894. évi XX. tc.), mellyel a Budapest területén található laktanyákat az állam a katonai kormányzat kezeléséből átvette és megváltotta, lehetővé téve ezzel többek között a lipótvárosi Újépület (Neugebäude) későbbi lebontását, és a helyén a mai Szabadság tér térszerkezetének a kialakulását és reprezentatív épületeinek a felépülését.
A budapesti építkezések felgyorsulását Wekerle Sándor kormányzása idején a közelgő millenniumi ünnepségek is sürgetővé tették, hiszen az ünnepségek révén maga a város is megmutatkozott az idelátogató turisták és külföldi vendégek előtt. A kormányzat először – főleg pénzügyi meggondolásból – csak a Magyarország anyagi és szellemi fejlődését bemutató, nagyszabású kiállítás megrendezését tervezte, később azonban a parlament javaslatára az ünnepségeket más városfejlesztő beruházásokkal is összekötötték.
Ezek közé tartozott többek között az Országház, a Műcsarnok, két leendő Duna-híd, valamint iskolák és emlékművek felállítása. Wekerle Sándor 1893–1894 fordulóján nyújtotta be azt a parlamenti előterjesztést, melyben Eötvös Károly korábbi javaslata nyomán a magyar állam megalakítását jelképező szobrok elkészítését indítványozta. A szobrok elhelyezését Wekerle a Városerdőnek az Andrássy út vége és a tó közötti részén gondolta elhelyezni. A tervek elkészítésére Schickedanz Albert műépítészt és Zala György szobrászt kérte fel a miniszterelnök. A Millenniumi emlékműnek 1902-ben kellett volna elkészülnie, amit azonban nem tudtak teljesíteni, így végül csak 1929. május 26-án sikerült azt ünnepélyes keretek között felavatni.
Az 1896-os millenniumi ünnepség a Dunát átívelő, Pestet és Budát összekötő két új híd elkészítésére is jó alkalmat teremtett, amit az 1893. évi XIV. tc. írt elő. Az egyik hidat a Belváros és a Tabán között tervezték felállítani, a Rudas fürdő előtti tér és az Eskü téri római katolikus plébániatemplom (mai Belvárosi-plébániatemplom) közötti Duna-szakaszon, míg a másikat a Kiskörút – Vámház körút vonalánál a budai Sáros fürdő (mai Gellért Szálló) irányába. Ez utóbbi, a Ferenc József híd – annak ellenére, hogy mindkettőt egyszerre kellett volna megépíteni – 1896-ra elkészült, s a Millennium évében október 4-én Ferenc József személyesen adta át a forgalomnak.
A másik, Belvárosba tervezett híd, az Eskü téri vagy későbbi nevén Erzsébet híd felépítése viszont jelentős csúszást szenvedett. Főleg azért, mert a híd megépítése nagymérvű városátalakítást vont maga után Pesten, hogy a Kerepesi (ma Rákóczi) útról a kiszélesített Hatvani (ma Kossuth Lajos) utcán keresztül a forgalmat felvigyék a hídra. Ehhez többféle elképzelés és tervezet is készült, ami sokszor vitákat generált, s ezért az építkezések megkezdését késleltette.
A két hídra 1894-ben írtak ki nemzetközi tervpályázatot, de az építkezési munkálatok az Eskü téri hídnál az előbb említett okoknál fogva csak 1898 tavaszán kezdődtek, s közel hat év múlva, 1903. október 10-én adták át a forgalomnak. Mivel a két part között itt volt a legrövidebb a távolság a Dunán, meg lehetett oldani, hogy egynyílású hidat építsenek, mely a világon egyedülálló módon 290 méter hosszú szakaszt hidalt át, s 1926-ig a világ legnagyobb egynyílású lánchídjának számított. A Florianapolisi (Brazília) lánchíd 340 méteres középső nyílása 1926-ban ugyan túlszárnyalta a hazai Erzsébet hidat, de esztétikailag alulmaradt a miénknél, mely továbbra is Európa legnagyobb és a világ egyik legszebb lánchídja maradt 1945-ig.
A századforduló idejére a város lakosságszáma jelentős mértékben megnőtt. De nemcsak növekedett a lakosság száma, hanem az összetétele is megváltozott. A fővárosban folyó építkezéseknek és iparfejlődésnek köszönhetően nagy arányban megnőtt a munkásság létszáma, akiknek a lakhatásáról és lakáskörülményeik javításáról gondoskodni kellett. Wekerle Sándor polgári családból származott, Magyarország első polgári származású miniszterelnöke volt, aki saját egyéniségéből is adódóan tisztelte és becsülte a szorgalmat, a kitartó, becsületes munkát. Emellett szociálisan érzékeny embernek számított, aki a segítségét sohasem váltotta aprópénzre, alamizsnálkodásra.
Felismerve a fővárosi társadalmon belüli változásokat, igyekezett a munkásság helyzetén és életkörülményein javítani. Wekerle nemcsak miniszterelnök, de pénzügyminiszter is volt egyben, ami egy kedvező konstellációt jelentett ahhoz, hogy külföldi, elsősorban az angliai kertvárosi mozgalom példája nyomán olyan ideális lakhatási viszonyokat teremtsen több ezer munkás és tisztviselő számára, ami más hasonló jellegű építkezésekhez is mintául szolgálhat. Az 1908. évi XXIX. törvénycikkel teremtette meg a kormány azokat a feltételeket, amelyekkel elsősorban az állami vállalatokban és üzemekben foglalkoztatott munkásoknak és alkalmazottaknak igényesen kialakított és megtervezett bérlakásokat tudott építtetni.
A bérlakásépítési program 10 000 lakás felépítését tervezte Kőbánya-Óhegy területén, valamint a főváros határában lévő, de se a fővároshoz, se Kispesthez nem tartozó, egykor a Sárkány család kezén lévő birtokán, akiknek az örököseitől az állam megvásárolta a területet. A telep azonban csak ez utóbbi területen létesült, a kőbányai építkezés az első világháború miatt elmaradt.
A lakóház építkezések 1909 tavaszán kezdődtek és 1927-ig tartottak. A telep elrendezésére és házaira pályázatot írtak ki, melyek közül a Hauszmann Alajos vezette bíráló bizottság véleménye alapján Fleisch Róbert és Pálóczi Antal pályamunkája váltotta ki a legnagyobb elismerést. Az ő terveik felhasználásával Győri Ottmár, a pénzügyminisztériumon belül az építkezések irányítására létrehozott osztály vezető építésze és főmérnöke tervezte meg a lakónegyed csillagszerű telepszerkezetét: középen a főtérrel, valamint a belőle kifutó sugárutakkal és a telepi körúttal.
1925 végéig összesen 1007 ház épült 4412 lakással, melyek között földszintesek és emeletesek egyaránt voltak. Emellett épültek iskolák, óvodák és más, a mindennapi életet és a telep biztonságát szolgáló középületek: posta, rendőrkapitányság, lovasrendőr-laktanya, gondnokság, pékség. De terveztek ezen felül még népfürdőt, kórházat, vágóhidat, ipariskolát, villamosforgalmat és kocsiszint, munkáskaszinót is a telepre, de ezek már nem valósultak meg.
A főtér kialakítására 1912-ben külön pályázatot írtak ki, melyet az erdélyi népművészetet és történelmi építészeti emlékek motívumait felhasználó Kós Károly építész nyert meg, akinek a mintát hozzá a kolozsvári és a nagyszebeni főtér szolgáltatta. A telep egy igazi csoda volt a főváros határában, mely az Angliából induló kertvárosi mozgalom egyetlen hazai példája lett, annak ellenére, hogy felépülését követendő példának szánták, s hasonló építkezéseket próbáltak meg vele ösztönözni.
Az utókor nagyra értékelte Wekerle Sándor különböző városfejlesztési intézkedéseit. 1894-ben Budapest díszpolgárává választották, a két világháború között utcákat, teret neveztek el róla, az általa kezdeményezett munkás- és tisztviselőtelep pedig hamar felvette a dualizmus kiemelkedő miniszterelnökének és pénzügyminiszterének a nevét, s máig őrzi emlékét. 2008-ban, születésének 160. évfordulója alkalmából, a Wekerletelep központjában a mai Kós Károly téren (az egykori főtéren) szobrot is állította neki.
Nyitókép: A budai Vár Budapest egyesítésének idején (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció