A múzeumi jégcsalád – Korcsolyapálya volt egykor a Nemzeti Múzeum belső udvarán

Több mint 130 éve, 1891. január elsején a Pesti Hirlap röviden, három sorban egy új fővárosi jégpályáról adott hírt, amelyet éppen újév napján nyitottak meg ünnepélyesen a Nemzeti Múzeum – ahogy írták – második udvarán. (Ez az udvar a déli, Múzeum utca felőli udvar volt.)

Az ezt követő tudósításokból az is kiderül a számunkra, hogy ez nem egy, a nagyközönség számára nyitott jégpálya volt, hanem a múzeumépületben lakó tisztviselők és barátaik részére hozták létre. Azonban, mint látni fogjuk, minden télen tartottak legalább egy-két olyan jótékonysági estélyt, amikor nagyobb (meghívott) közönségnek is megnyitották jégpályájukat a Nemzeti Múzeum lakói.

Volt egy ilyen alkalom 1891. január 25-én is, amelyről másnap, január 26-án a Pesti Hirlap így tudósított: „A múzeum második udvarán tudvalevőleg szintén van jégpálya, melyen igen előkelő társaság élvezi délutánonkint a jégsport sokoldalú kellemetességeit. A „jégcsalád” itt egyöntetűbb, tehát összetartóbb is, mint a többi nagyobb pályákon. Időnkint theaestélyeket is szoktak rendezni a jégen lampionok tündéri fénye, tűzijáték és zeneszó mellett. Ma is ily theaestélyről kell referálnunk, mely annyival mondható fényesebb sikerűnek a korábbiaknál, mert jótékonysággal volt összekötve.” 

Az adomány a tombolajegyekből jött össze, a kisorsolandó tombolatárgyakat pedig a részt vevő hölgyek adták össze. Ezen az esten a kor jeles színésznője, Latkóczky Ferdinándné szül. Farkas Lujza javára gyűjtöttek, aki egyébként néhány nappal ezután lépett fel utoljára a Nemzeti Színházban, ahová először 1844-ben szerződött, és ahol később, 1857-től folyamatosan játszott.

Ezen a télen még egy jótékonysági teaestélyt tartottak február közepén a múzeumi jégpályán, mely alkalommal a józsefvárosi szegény gyerekek felruházására folyt a gyűjtés. A vidám estélyről többek közt ezeket olvashatjuk a Pesti Hirlap február 16-i számában: „A drapériákkal és két ókori kőangyallal díszített pavillon, honnét máskor a mamák és garde de dameok szokták szép védenceiket s ezek udvarias vezetőit szemmel kisérni, gazdag buffet-vé volt átalakítva, hol Brencsánné Majláth Eszter urhölgy szolgálta ki a társaságot szokott előzékenységével. […] Az estély fényéhez hathatósan hozzájárultak a színes lampionok és a múzeumi kapus által ügyesen rendezett tűzijáték.”

A teaestély háziasszonyai – mint a többi alkalommal is – Pulszky Ferencné (szül. Geszner Róza), a múzeumigazgató felesége és Majláth Béláné (szül. Pongrácz Anna), a múzeumi könyvtár vezetőjének felesége voltak. Két Majláth lány, Eszter és Kamilla mindig ott volt a jégpálya körül, és segédkezett a vendéglátásban. (Eszter büfészolgálatát állandóan megjegyzik a leírások, és valószínűsítjük, hogy e télen ő nem is vett korcsolyát a lábára, hiszen első fiát várta, aki június 30-án született.)

Az 1891-es jégpályaszezon záróeseményére végül is március elején nem a múzeumi jégpályán került sor (a meleg idő meghozta ugyanis az olvadást), hanem a Pesti Vigadó első emeleti éttermében. Az erről szóló híradás, amely a Pesti Hirlap 1891. március 5-i számában jelent meg,  a múzeumi „jégcsalád” piknikjének nevezte a rendezvényt, és a következőképpen számolt be róla: „A társaság egyöntetűsége már eleve is biztosította a táncmulatságok sikerének főkellékét, a fesztelen vidámságot; az urak – mindannyi edzett korcsolyázó – fáradhatlanul táncoltak, ami nem is csoda oly szemenszedett bájos és elegáns táncosnők mellett. A négyeseket 30 pár táncolta. Különös animéval táncoltak egy lengyelkét és a szuper-csárdást, annak zenéjét Kövér Géza, ezét Képessy József szerzette erre az alkalomra.”

E tudósítás azért is fontos, mert a múzeumi jégpályákon lezajlott rendezvényekről szóló beszámolókban jellemzően mindig csak a részt vevő hölgyeket nevesítették. (Érdekes ezzel kapcsolatosan azonban, hogy a közéletben oly tevékeny Hampelné Pulszky Polyxena a szervezők és a résztvevők egyik felsorolásában sem szerepel.) Ez alkalommal azonban az összejövetelt szervező urak neveit közölték, így öt férfi megjelenik a számunkra e „jégcsaládból”: Balaton Gyula, Kapus Béla, Képessy István és József, valamint Kövér Géza.

Nem tekintjük most feladatunknak, hogy leírjuk, hogy kik is voltak ők, de egyikükről, dr. Képessy Józsefről (1863–1943) elmondjuk azért, hogy a neves ügyvéd fiatal korában komolyan atletizált a MAC színeiben (talán még ott lehetett a Stróbl Alajosnak a Toldi-szobrához modellt ülő névtelen MAC-atléták között is), később, 1897-ben pedig egyik alapítója lett a Budapesti Torna Club labdarúgó-szakosztályának, amely hazánkban az első focicsapatot kiállította (itt játszott többek közt Hajós Alfréd). A sport mellett lelkes híve volt a képzőművészetnek, de mint a fenti idézetből kiderül, zenei tehetséggel is rendelkezett.

A múzeumi jégpálya első szezonjáról a Vadász- és Verseny-lap 1891. március 9-i száma a következő összefoglalást adta: „A »Nemzeti múzeum« 2-dik udvarának mesterséges családi pályáján egymást váltották fel a tea-, tokaji- és krumplisütő-estélyek, felejthetetlen vig órákat töltöttek együtt a Pulszky, Majláth, Pongrácz, Kubinyi, Malatinszky, Blancz, Tavaszi, Légrády és Reök családok legjobb és legszebb korcsolyázónőikkel.”

Az eddigiekből is jól látható, hogy a legtöbb idézet és leírás a Pesti Hirlapból származik, hiszen a múzeumi jégpályáról ez a napilap – ekkor már az ország legolvasottabb napilapja – írt leginkább, illetve szerkesztőségébe mentek aztán az ott összegyűjtött és jótékony célokat szolgáló összegek is. Ennek minden bizonnyal az volt az oka, hogy lap főszerkesztője, Légrády Károly (1834–1903) a múzeumi jégpályára rendszeresen meghívót kaphatott, mondhatni a múzeumi – szélesebb – „jégcsaládba” tartozott (családtagjaival együtt, lásd az előző idézetet).

A kapcsolatot mások mellett megalapozta azt is, hogy lapjának segédszerkesztője volt Pulszky Károly, a múzeumigazgató fia. Pulszky Ferenc egyébként gyakorta írt a Pesti Hirlapba. (Jégpályánk egyetlen ismert rendezvénymeghívójának is Légrády a címzettje.) Akár mindkét említett Károly lehetett volna e tudósítások szerzője, de nagy valószínűséggel a lap egy másik munkatársa, Luby Sándor (1855–1905) írta ezeket, aki a Napi hírek rovatért leginkább felelt a szerkesztőségben, és aki néhány évvel később, 1897-ben „a múzeumi jégcsalád” egyik tagját, Krenner József múzeumi tárigazgató Ilona lányát vette feleségül. A vőlegény tanúja egyik jó barátja, Mikszáth Kálmán volt (aki a Pesti Hirlap újságírójaként vált ismert íróvá). Bár nem tudjuk, de elképzelhetőnek tartjuk, hogy az ekkortájt harmincas évei derekán járó költő, újságíró Krenner Ilkát a múzeumi jégpályán vagy amellett állva pillantotta meg először.

A múzeumi jégpályát a következő télen is kialakították, bár pontosan nem tudjuk, hogy mikor kezdték el használni. Biztosan már a Budapesti Hirlap 1891. december 22-i számában szerepel egy, a megnyíló korcsolyapályákról szóló kishírben. Ebből annyit tudunk meg róla, hogy éppen dolgoznak a kialakításán, és a tavalyihoz hasonlóan rendeznek majd rajta jótékony célú „korcsolya-mulatságokat”. Elképzelhető, hogy néhány napig használhatták, de aztán szinte biztos, hogy a beállt enyhe idő miatt ez lehetetlenné vált. December 29-én a Fővárosi Lapok erről éppen a korcsolyázás kapcsán a következőket írta: „A korcsolyázó-sport barátainak egyelőre nagyon rövid ideig tartott az örömük. Tegnap már csúf, ködös, esős locs-pocs idő járt s a jégpályákról már vasárnap délután »lecsöngették« a korcsolyázókat, mert a hőmérő nagyon emelkedett, a jég meglágyult. Egyelőre nincs is kilátás a korcsolyázósport folytatására.”

A tél egészen január közepéig enyhe maradt, és amikor már látszott, hogy tartósan 0  Celsius fok, azaz fagypont körül alakul a hőmérséklet, kezdték el a szükséges munkálatokat. A múzeumi jégpálya esetében egy 1892. január 16-i híradást ismerünk a Pesti Hirlapból arról, hogy „már javában dolgoznak rajta, s ha az idő kedvez, néhány nap múlva megnyitják”.

Saját jégpályájukon a múzeumi munkatársak és családtagjaik január 21-én korcsolyázhattak az újévben először, két nappal később, egy szombati napon pedig újra teaestély helyszíne lett a Nemzeti Múzeum déli udvarában kialakított jégpálya, amely mint egy újságíró fogalmazott: „…ez alkalommal színes lampionok és bengáli lángok tündéri fényében pompázott”. Talán a befogadóképességet is jelezte a vendégek 200 főnél többre becsült létszáma (persze nyilván nem mindenki volt egyszerre a pályán, és lehettek többen olyanok is, akik nem is korcsolyáztak). A korabeli tudósítások azt is feljegyezték, hogy mintegy 300 csésze teát fogyasztottak a jelenlévők a „jég sima hátán” állva vagy korcsolyázva, mégpedig úgy, hogy az est folyamán egy csésze sem tört el – derül ki a Pesti Hirlap 1892. január 24-i és az Ország-Világ január 30-i számából.

A jól sikerült estély után még egy vagy két hétig használhatták a jégpályát a múzeumi „jégcsalád” tagjai, de aztán az enyhe idő (ismét) felolvasztotta. A hirtelen véget ért szezont a múzeumi jégpálya védnökei, Pulszkyné és Majláthné adományozással kívánta lezárni, ami azt jelentette, hogy a fenntartási költségekből megtakarított 50 Ft-ot felajánlották a Tisza Kálmánné (a volt miniszterelnök felesége) védnöksége alatt működő Gyermekbarát-egyesületnek, és hasonló céllal ugyanennyit gróf Csáky Albinnénak (a kultuszminiszter feleségének), a fennmaradó összeget pedig az ún. háziszegények között osztották szét. A korcsolyázást azonban nem szerette volna feladni még a múzeumi jégközösség, úgyhogy az állatkerti jégpályán hirdettek maguknak találkát – miként a Pesti Hirlap 1892. febr. 14-i számában olvashatjuk. A tél azonban néhány nap múlva annyira visszatért, hogy a Nemzeti Múzeumban úgy döntöttek, hogy akkor ők is visszatérnek – szó szerint – saját bejáratú jégpályájukhoz.

Néhány nappal e döntés után már egy ún. „Mikádo-estélyt” rendeztek. A Pesti Hirlapban megjelent részletes beszámoló egy rögtönzött, de jól sikerült szervezésről írt, de a már említett és cikkünkben is közölt meghívó talán arról tanúskodik – ha azt 1892-re datáljuk (az előző és a következő februárba nem tudunk ilyen elnevezésű estről) –, hogy már február elsejére eltervezték az estet, de lehet éppen az időjárás kedvezőtlen alakulása miatt erről az utolsó pillanatban lemondtak. Viszont miután megint hidegre fordult az idő, megrendezhették a jól eltervezett jelmezes estélyt.

Erről a Pesti Hirlap tudósítója (Pulszky vagy Luby?) a következő, vászonra kívánkozó képet festette a lap 1892. február 20-i számában: „Nem is került nekik [ti. a szervezőknek, ahogy írja a „tündérujjaknak”] tán nagy fáradságukba, hogy a jégpályára ma az »Ezer egy éjszaka« egy bűbájos részletét varázsolják. A pálya fölött keresztülkasul vont kötélen különféle alakú és szinű lampionok sokasága pompázott, az egyik szögletben pedig folytonosan pattogtak és sziporkáztak a rakéták és szivárvány színekben lobogott a görögtűz. Fél hétórakor nagy díszmenetben vonultak be az egyforma Mikado-jelmezbe öltözött hölgyek, kik valamennyien álarcot viseltek. A jelmezek, bár szándékosan úgy voltak készítve, hogy viselőik liliomlengeségű vagy kecsesen telt idomait lehetőleg elváltoztassák, mégis igen tetszetősek voltak. »Ismerlek szép maszk!« hangzott mindenfelé a szokásos megszólítás, amiből itt persze sokkal diskrétebb párbeszédek fejlődtek ki, mint ahogy az a vigadóbeli álarcosbálokon szokás. Pajkoskodás, ártatlan malicia és leplezetlen igazmondás azonban elég volt, de mégsem elég arra, hogy az embert újra ne kívánná. Nyolc óratájban a háziasszonyok, Pulszky Ferencné és Majláth Béláné urhölgyek theára hívták a vig társaságot. Thea után a hölgyek letették álarcaikat s ekkor kitűnt, hogy valamennyien nem csak szellemesek, de szépek is. A piros szegélyű kámzsákból nyájasan mosolyogtak elő a rózsás üde arcok.” És itt jött még egy csavar, az igazi meglepetés: „Nehányan, kik leginkább megkínozták udvarlóikat, csak a mulatság vége felé vetették le álarcukat, melyek alól a bajuszok bukkantak elő.” 

A beszámoló ezúttal is kiemelte (a két védnök mellett) Posta Riza és Majláth Kamilla szervezőszerepét, és végül megemlítette, hogy a Mikádó-társaság egy részét Krenner József, a múzeumi ásványtár vezetője le fogja fényképezni. (Ez a fénykép nem került elő, a Krenner-leszármazottaknál sem találtuk.)

Azt nem tudjuk, hogy az 1891–1892-es korcsolyaszezon pontosan meddig tartott a Nemzeti Múzeum udvarán, de azt igen, hogy a következő mikor kezdődött: december 2-án, pénteken. Ez csak egy „próbamegnyitó” volt, s két nappal később tartották az ünnepélyeset – derül ki a Nemzet 1892. december 1-jei reggeli kiadásából, valamint a Pesti Hirlap 1892. december 3-i és 5-i lapszámából. Ez tehát azt jelentette, hogy az előző két évhez képest hetekkel korábban kialakították már a jégpályát. A Magyar Géniusz című lap 1893-as újévi első számában a megnyitott fővárosi jégpályák felsorolásában (városligeti, állatkerti, Orczy-kerti és az I. kerületi polgári köri) a következőket írta a múzeumi jégpályáról: „Végül megemlítendőnek tartjuk még a múzeumi pályát is, mely mindnyájuk közt a legbarátságosabb, mert szűkebb körű s így a legfesztelenebb.”

A múzeumi továbbra is jótékony jégcsaládnak bizonyult, hiszen 1893. január 10-én egy tombolaünnep alkalmával 100 Ft-ot gyűjtöttek (600 tombolajegyet adtak el), majd adtak át a Magyar Gazdasszonyok Országos Egyesülete árvaházának, a szegény gyermekeket támogatva. Az erről szóló tudósítások (Pesti Napló, 1893. január 11., Nemzet, 1893. jan. 11.) megemlítették azt is, hogy a négyesekhez 80 pár sorakozott fel, és egy sem esett el. A Nemzeti Múzeum jégpályáját üzemeltetők jótékonysági tevékenységének utolsó ismert mozzanata az volt, hogy 1893. február 8-a körül a jégpálya előállítására és fenntartására összegyűjtött pénzösszegből 100 Ft-ot adományoztak, mégpedig 50-50 Ft-ot a hírlapírók nyugdíjalapjának és a Szamaritánus-egyesületnek – számol be róla a Pesti Hirlap 1893. február 9-én.

Ezek után már nem írnak a lapok a múzeumi jégpályáról, annak eseményeiről, úgyhogy pontosan nem tudjuk, hogy mikor korcsolyáztak utoljára a Magyar Nemzeti Múzeum épületének déli udvarában. (A tél egyébként 1893 első másfél hónapjában elég zord volt, az időjárás nem egyszer mínusz  10, mínusz 20 Celsius fok között alakult.) 1893 februárjának egyik napján fejeződhetett be ez a történet a múzeum életében, de ennek valójában semmi köze nem volt az időjáráshoz.

Egy múzeumi vizsgálat hozta meg képletesen a végső „olvadást”, amely még az előző év októberében indult a Nemzeti Múzeum könyvtárában (az Országos Széchényi Könyvtárban) felmerült szabálytalanságok ügyében. Gróf Csáky Albin kultuszminiszter egy vizsgálóbizottságot is kinevezett, amely végül a könyvtárban bizonyos hibákat és hiányokat tárt fel. A legsúlyosabb ezek közül számos fontos középkori kézirat és Corvina hiánya volt, ami miatt Majláth Béla könyvtári őrt (a könyvtár első emberét) és Csontosi János segédőrt, a Kézirattár vezetőjét felfüggesztették, majd 1893. január 26-án elbocsátották (az ellopott kéziratok és kötetek 1913-ban előkerültek egy padlásról – de a meghurcolt Csontosit, akinek ígéretes pályája derékba tört, életében nem rehabilitálták).

Nem lehet e cikk feladata, hogy ezt a vizsgálatot, az ügy körülményeit részletesen bemutassuk és említeni is csak azért említjük, mert az ügy körüli vihar – amely a Parlamentig jutott – érintette a múzeumi jégpályát is. Ugyan az országgyűlési interpellációban az azt benyújtó Várady Károly nem említette, és arra az 1893. január 14-i ülésen adott miniszteri válaszban sem található (Képviselőházi Napló 1892–1897. k. 366–373.; de néhány évvel később visszautalva rá elhangzott az országgyűlés egyik ülésén Váradytól, ld. KN 1896. febr. 19. 89.), viszont az említett miniszteri döntés előtt a sajtóban, nevezetesen a Budapesti Hirlap 1893. január 17-i számában az ügy kapcsán megjelent írásban, amely tulajdonképpen egy Pulszky Ferenc elleni nyilvánvaló támadás volt, részletesen szerepelt. „A nemzeti muzeum második udvarában, ahol a nagyobb arányú római régiségek vannak fölállítva, egy kebli társaság jégpályát létesített. Az udvar egyik sarkában egy nagyon is tűzveszélyes sátor dísztelenkedik; a falak mentén magasra hányt hósánc, az udvaron át keresztül-kasul drótok vannak húzogatva lampionok számára, mert ez a jégpálya kiválóan esti, illetve éjjeli. Helyreállítása pedig ugy történik, hogy rábocsátanak az udvarra annyi vizet, a menynyit a talaj beszívhat – úgy 100-150 hektolitert – tetejébe meg annyit, hogy sima jégkéreg keletkezhessék. A kanális nyílásokat pedig, melyek arra valók, hogy a nedvességet elvezessék , bevakolják. Evvel a remek eljárással szerencsésen elérték, hogy a muzeum hajdan teljesen száraz földszinti része már benedvesült. A falon mutatkozó foltok nyilvánvalóvá teszik a rongáló hatást. Tavaszkor, amikor a hó és a jég olvad, természetesen, folytatódik a falak nagyarányú itatása. […] A páratlan botrány tulajdonképp csak este kezdődik, mikor a jégmadám az aranytáblával ékeskedő jelmondatos sátorba az őt környező »gráciákkal« együtt bevonulva megadja a jelt. A papiroslampiónok kigyulnak, a »klavirverkli« nyávogni kezd, a kiváló kegyben álló pirotechnikus-portás süstörgő rakétákat bocsát, a sátorban lobognak a spiritusz-lángok – szóval: tüz és jég, akár egy téli tündérbarlangban.”

(A cikk szerzője, aki még több részben, több számban folytatta a múzeumigazgató „bűnlajstromát” Z.-m. rövidítéssel publikálta azokat, tehát nem fedte fel kilétét, és másnak sem sikerült ez akkor. Csak jóval később: Gulyás Pál a magyar írói álneveket összegyűjtő lexikonában éppen ezen írásra hivatkozva Madarász Gyula állattári őrt jelölte meg igazgató őrként (hibásan) említve, igaz kérdőjelesen (Magyar írói álnév lexikon. Bp., 1978. 491.), mely kérdőjel mögé mi legalább kettőt még tennénk. Egyrészt van olyan forrásunk 1891 januárjából, mely a jégpályán tartott tombola támogatójaként említi a neves ornitológust, másrészt Pulszky igazgatósága alatt Madarász folyamatos megbecsültséget élvezett, és ehhez még hozzátesszük, hogy az esküvőjén az egyik tanú a múzeumigazgató volt, igaz egy évtizeddel korábban.

E fenti cikkre másnap, a Nemzet hasábjain egy tiltakozó levél jelent meg Csiky János és Záborszky István aláírásával, akik valószínűleg a tágabb múzeumi jégcsaládba tartoztak. Többek közt így fogalmaztak a lap 1893. január 18-i száma szerint: „Támadást intéz egy oly társaság ellen, melynek tagjai közt miniszteri tanácsos, táblai tanácselnök, kúriai biró, egyetemi tanár, táblabíró, országgyűlési képviselők, orvosok családtagjait találjuk és amely jégpályán többször volt szerencsénk láthatni közéletünk előkelőségeit. Mit ért a czikk az álarczos, folyosókon, pinczékben (!) nyüzsgő sokadalom alatt? Mit képzel a czikk erről a társaságról? Azt hiszi, hogy itt demi-mondeok [kétes erkölcsű, „félvilági” nők] és más kétes exisztencziáju emberek korcsolyáznak? Győződjék meg maga a czikkíró a valóságról, fáradjon el oda ½ 8-8 óra közt este s már 2-3 fiatal embert fog találni, kik gyakorolják a korcsolyázást, de nem álarczos, leleplezhetlenül nyüzsgő sokadalmat. Szóval, oly czikket nem lett volna szabad írnia, melyben, nem is saját neve alatt, sérteget egy előkelő társaságot.”

Sokan várták, hogy Pulszky Ferenc szól majd valamit az ügyben, tekintélyével fellép a vádak ellen, barátai is állítólag többen erre biztatták. De ő állítólag erre csak ezt mondta a Pesti Hirlapban 1893. január 28-án Pulszky Ferenc búja címmel megjelent cikk szerint: „Hagyjátok el, most farsang van, hadd mulassák ki magukat.” Nem tudjuk, hogy ez valóban elhangzott-e, de az tény, hogy amikor 1893 májusában Csáky miniszter ellátogatott a múzeumépületbe, és végigjárta annak gyűjteményeit és termeit, akkor már nagyon megvolt elégedve a látottakkal – derül ki a Pesti Napló 1893. május 24-i cikkéből. A „vihar” tehát elült, e múzeumi botrány azonban – a későbbiek ismeretében elmondható – végleg elsöpörte a Nemzeti Múzeum udvaráról a sokak számára kedves jégpályát.

Ennyit tudunk a Nemzeti Múzeum egykori jégpályájáról, amely 1891 és 1893 között három telet élt, és alighanem örökre megmaradt azokban, akik „a múzeumi jégcsalád” tagjai lehettek. A család egyik legbájosabb tagját, Krenner Ilonát már említettük, ő sok évtized múltán még mesélt erről a házi korcsolyapályáról unokájának, Smaroglay Piroskának, aki ma is él. 

Ki tudja még hány családban van erről egy történet, egy olyan meghívó, amelyet a múzeum őriz, esetleg más tárgyi emlék: egy fénykép, egy tombolajegy vagy éppen egy több mint 130 éves korcsolya?

Nyitókép: Korcsolyázók 1911 körül (Forrás: MNM Történeti Fényképtár)