Az Andrássy út megérdemelten került fel a világörökségek listájára, hiszen egy precízen megtervezett és példásan kivitelezett építési programnak köszönhetően jött létre. Két kilométer hosszan, nyílegyenesen vonul a Belvárosból a Városliget felé, miközben három részre tagolódik és fokozatosan szélesedik. Az egyes szakaszok határát az Oktogon és a Kodály körönd jelentik, melyeket eredetileg még Nyolcszög térnek és Köröndnek neveztek. Régi hangzásúak, hiszen maga a terv is az: az Országgyűlés az 1870. évi LX. törvénycikkben döntött a Sugárút megvalósításáról.
A kivitelezést a nem sokkal korábban alapított Fővárosi Közmunkák Tanácsa irányította, mely valójában egész Budapesten szabályozta az építkezéseket. Nem ez volt azonban az első ilyen testület, hiszen Pest már a XIX. század első felében növekedésnek indult, a Helytartótanácsot vezető József nádor pedig előrelátóan gondoskodott a fejlődés rendezett mederben tartásáról. Ennek érdekében hozta létre a Szépítő Bizottmányt, mely a nagy árvíz utáni évben, 1839-ben adta ki a város első építési szabályrendeletét Közönséges Építési Rendszabás Szabad Királyi Pest Városára nézve címmel.
Ebben még az szerepelt, hogy legfeljebb háromemeletes házak emelhetők, az egyes szintek magassága viszont nem lehetett 3,5 méternél alacsonyabb. A harmonikus utcaképek érdekében azért azt is előírták, hogy az épületeknek igazodniuk kell a szomszédjaik párkánymagasságához. Azt pedig a tartósság érdeke diktálta, hogy a lépcsőknek és a folyosóknak kőből kellett állniuk. A szobák méretének alsó határát a 5,7 x 4,75 méterben állapították meg, a pincéket pedig az árvíz rossz tapasztalataiból okulva már nem lehetett akármennyire a földbe süllyeszteni.
A Szépítő Bizottmányt a szabadságharc leverése utáni Bach-korszak idején, 1857-ben megszüntették, feladatait Pest Város Építő Bizottmánya vette át. Mivel a kiegyezés környékén ismét élénkülni kezdett az építési kedv, 1870 februárjában újabb szabályzattervezetet alkottak Pest városa számára tervezett új építési rendszabályok címmel. Az 1870 nyarán megalakult Fővárosi Közmunkák Tanácsa számára már törvény írta elő Budapest építési ügyeinek szabályozását, ezért 1870 októberében kiadta az Ideiglenes utasítás Buda és Pest városok középítészeti bizottmányai számára építészeti ügyekben című szabálygyűjteményt, mely nevével ellentétben végül egészen 1894-ig volt érvényben.
Európa legszigorúbb rendelkezései léptek életbe, mely rendkívül nagy figyelmet fordított a harmonikus városképre. Ezért a hosszabb utcákat minden esetben terekkel kellett tagolni, az épületek magasságát pedig az utcák szélességétől tették függővé: négyemeletes bérházat például csak legalább tizenöt méter széles útra lehetett emelni. Mivel a Sugárút legkeskenyebb szakasza is harmincnégy méteres, nem volt akadálya a négyemeletes bérpaloták építésének. Ezt azonban csak a belső szakaszán engedélyezték, a középsőre legfeljebb két-három, míg a külsőn egy vagy kétemeletes épületek kerülhettek. Azok tehát fordított arányosságban álltak az út szélességével.
A Sugárút szabályozásáról ugyanis 1872-ben külön gondoskodtak, és ebben az évben adták ki az első építési engedélyeket a Nyolcszög tér sarkaira, valamint a Nagy mező és a Gyár utca (ma Jókai tér) közötti hét telekre. Előbbi négyet Szkalnitzky Antal és Kauser János, utóbbiakat – melyek egyetlen épület hatását keltik – Unger Emil, illetve az ő halála után Ybl Miklós tervezték. A korabeli sajtóban csak Hét házhelyként emlegetett tömböt – melyet ma Haggenmacher-bérpalotának ismerünk – adták át hamarabb, és ez belső beosztásával is szeretett volna irányt mutatni: a lakások tágasak voltak, és közvetlenül a lépcsőházakból nyíltak. Ennek persze az volt a hozadéka, hogy a középső öt házban minden szinten csak egy lakás kaphatott helyet, így úgynevezett etage-házak voltak.
A két szélső épületben ugyan körfolyosós belső udvart alkalmaztak, de azokban is emeletenként csak három lakás nyílt, melyeket meg lehetett közelíteni úgy, hogy nem kellett a szomszéd ablaka előtt elhaladni. A példa sajnos nem lett ragadós, és mint tudjuk, később mégis a körgangos bérháztípus terjedt el. Az Oktogonon álló házak annak ellenére is így épültek, hogy a telek belsejében csak egy szűk, háromszög alaprajzú udvart tudtak kialakítani.
Azt is tudjuk, hogy e bérházakra a nagy belmagasság volt jellemző, általában 360 centiméter. Ez még a korábbi építési gyakorlat öröksége, amikor nyílt lánggal világítottak, és annak oxigénigénye fedezésére volt szükség a nagy légterekre. A reprezentatív bérházakban azonban a gáz-, majd a villanyvilágítás elterjedése után is megmaradtak ezek a méretek, sőt voltak ennél nagyobbak is az Andrássy úton: erre a legjobb példa a 3. szám alatti Saxlehner-palota, melynek első emelete 500 centiméteres, a második 430 centiméteres, a harmadik pedig 400 centiméteres. Megjegyzendő azonban, hogy ez a pompás cinquecento palotabérház Czigler Győző tervei szerint az egyik utolsóként, csak 1885-re épült fel.
Bár Saxlehner András a Buda-környéki keserűvízforrások palackozásából tekintélyes vagyont szerzett, az épületet mégsem csak magának szánta, a földszinti üzleteket, valamint a második és a harmadik emeleti lakásokat bérbe adta. Ez volt egyébként az Andrássy úti épületek általános beosztása is, és ehhez igazodva több lépcsőházat alakítottak ki bennük: a reprezentatív főlépcsőt a tulajdonos családja használta, a többi lakó az udvarból nyíló melléklépcsőkön közlekedett.
A lépcsőházakban és természetesen a lakásokban is már gázvilágítás működött, melynek nyersanyagát az 1855-ben alapított Légszeszgyár biztosította. A technika gyorsan népszerű lett, az 1873-as városegyesítéskor már több mint negyvenhatezer gázlámpa világított Budapesten. A gáz ugyan fűtésre is alkalmas lett volna, arra azonban továbbra is a korábban megszokott kályhákat használták. A tervrajzok tanulsága szerint viszont azokat már nem hátul tüzelték a cselédek, mert ehhez külön fűtőfolyosókat is kellett volna építeni. A kályhák a szobák sarkaiban álltak, és mögöttük a falban vezették fel a füstöt a kéményekhez. Később a távfűtés hálózatába kapcsolták a házakat, mely azonban csak a XX. században terjedt el, elsőként egyébként 1899-ben az épülő Országházban alkalmazták ezt a megoldást, melyet az 1918-ban átadott Gellért fürdőnél is követtek.
A házakban már volt vezetékes víz is, köszönhetően az 1868-ban létesített pesti ideiglenes vízműnek. Nem kellett tehát már a belső udvarba lemenni a vízért, mint ahogyan pár évtizeddel korábban még szokás volt. A komfortszint emelkedése persze kötelezettségeket is hozott magával, 1875-ben ugyanis a Főváros kötelezővé tette a vízöblítéses WC-k használatát, amely azután az 1886-ban kiadott újabb építésügyi rendeletbe, Az építésügyet a fővárosban szabályozó utasításba is bekerült.
A Sugárút bérházait tehát a szigorú építési szabályok betartása mellett is a legmodernebb technikával szerelték fel. Kiemelt figyelem irányult rájuk, hiszen maga Andrássy Gyula miniszterelnök ösztönözte legerőteljesebben a megvalósítását. Méltón emlékeztek meg az ügy iránti elköteleződéséről, mikor 1886-ban – még életében – róla nevezték el az utat.
A nyitóképen: A Sugárút az Oktogonnál a Városliget felé nézve (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.06.020)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció