A hatóság azért döntött így, mert a híd pályája egyre rosszabb állapotba került, a fakockával borított útpályán nem sokkal a felújítás befejezése után hullámok jelentek meg, és a helyzet évről évre romlott. A háború miatt természetesen se pénz, se egyéb erőforrás nem volt a javításra.
A helyzet 1919-re már gyakorlatilag tarthatatlanná vált, ezért döntött úgy a hatóság 1919 nyarán, hogy a nehezebb járművek elől elzárja a hidat. Annak ellenére, hogy a fogatolt és a motoros teherjárművek nem hajthattak fel a hídra, a helyzet tovább romlott, annyira, hogy 1919 őszére már szinte járhatatlanná vált a híd. Az Új Nemzedék 1919. október 1-én már ezt írta:
„Tudvalévően a Lánchidat a háború kitörésekor építették át. Azóta a híd útburkolatát nem javíthatták. Tekintve azt az óriási forgalmat, amely a Lánchídon lebonyolódik, nem lehet csodálni, hogy a híd útburkolata teljesen leromlott. Anyag, amellyel a burkolatot újjáépíteni lehetne, nincsen, és ma az a helyzet, hogy a hídon való kocsiközlekedés hovatovább teljesen lehetetlenné válik. Az illetékes hatóságok a dolgok ilyetén állása mellett azzal a lehetőséggel számolnak, hogy a Lánchidat a kocsiközlekedés elöl el kell majd zárni, ellenben a gyalogközlekedés továbbra is akadálytalan marad. Ha a lezárás bekövetkezik, akkor a Lánchídról lekerülő és még felhasználható fakockákkal a Margit-híd kocsiútját fogják kijavítani.”
A helyzet végül odáig fajult, hogy 1919. október 20-án már minden jármű előtt le kellett zárni az útpályát. A Pénzügyminisztériumban 1919 decemberében értekezletet tartottak, mit lehet tenni. A háború előtt nem lett volna gond, hiszen volt alapanyag és pénz is, de a Trianon utáni szegény országban a fakocka, amivel a hidat burkolták, egyszerűen beszerezhetetlen volt, ezért is számoltak azzal, hogy a Lánchídról felszedett fakockával majd a Margit híd leromlott útpályáját javítják ki. (A fakocka burkolat felülete ugyanis folyamatosan kopott, és a háború előtt rendszeresen cserélték is, de ez a háború alatt és utána kivitelezhetetlen volt.) Végül az a döntés született, hogy a Lánchíd burkolatát kijavítják, és jobb híján kiskocka kővel burkolják, az csak alig 7-8 százalékkal nehezebb, mint a fakocka.
Azt, hogy mi történt, ekkor már tudták, mert a híd már 1917-ben annyira rossz állapotban volt, hogy a Pénzügyminisztérium vizsgálatot kezdeményezett a kivitelező, a Rütgers Guido-féle cég ellen, ugyanis e vállalkozás végezte az 1913–1915 közötti átépítésnél az útpálya építését. Nem volt számukra ismeretlen a terep, hiszen ekkor már 30 éve tartotta e cég karban a régi híd pályáját, tehát nem egy hozzá nem értő vállalkozó építette meg háborús körülmények között úgy-ahogy a pályát.
A háború alatt a javításra ugyan nem volt mód, de a vizsgálatokra igen, erre Zielinski Szilárdot, a neves mérnököt kérték fel, aki mélyrehatóan tanulmányozta a kérdést, és végére járt a dolgoknak. Az ok valójában a spórolásban keresendő, nem is a pénzen próbáltak takarékoskodni a híd átépítésekor, hanem a tömegen. Az új szerkezetű hídon ugyanis a pályával párhuzamosan futó tartókat, az U alakú, úgynevezett Zorés-vasakat nem szorosan egymás mellé, hanem kicsit szellősen rakták, és a közeliket eternitlapokkal töltötték ki. Erre jött egy bitumenes beton, majd rá a fakocka. Az még nem lett volna akkora baj, hogy szellősen rakták le ezeket a hosszanti tartókat, de az már igen, hogy elhagyták a bitumenes réteg fölül a lécborítást. A melegben a fakockákból – amelyek a gyors rothadás ellen olajjal voltak átitatva – az olaj szépen kivált, és mivel a fakocka alatt nem volt lécborítás, az olaj leszivárgott, és feloldotta a bitument, amely anyag az eltört eternitlapok résein alul kifolyt a hídból. A hidat végül kijavították, és az új kiskockakő burkolattal 1920. április 15-én adták át a forgalomnak.
Nyitókép: Az 1915-ben felújított Lánchíd útpályája már gyorsan, 1916-ban romlani kezdett (Fotó: Fortepan/Képszám: 59062)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció