Nincs szobra a Hősök terén, pedig a legkiemelkedőbb magyar uralkodók közé tartozott III. Béla király, aki a mai Buda alapítójának, IV. Bélának volt a nagyapja. Uralkodása (1172. március 4-től 1196. április 23-ig) az Árpád-kori Magyar Királyság egyik legvirágzóbb időszakát jelentette, sikereit leginkább ügyes diplomáciával, valamint az ország gazdasági és kulturális felvirágoztatásával érte el. Noha Esztergomból kormányozta az országot, a korabeli krónikák megerősítik, hogy III. Béla 1189-ben, 835 évvel ezelőtt két alkalommal is járt Óbudán (amelyet akkor még Budának, illetve Budavárának hívtak).
A legfontosabb XII–XIII. századi források egyike Lübecki Arnold bencés rendi apát munkája, a Chronica Slavorum, a másik egy Ansbertus névvel illetett klérikus műve, a „Frigyes császár hadjáratának története” (latinul Historia de expeditione Friderici imperatoris). A magyar király első óbudai tartózkodása részben kapcsolódott a harmadik keresztes hadjárathoz: miután 1187-ben a muzulmánok elfoglalták Jeruzsálemet a keresztényektől, több európai uralkodó keresztes fogadalmat tett a szent város felszabadítására. Közöttük volt I. Frigyes német-római császár (ragadványneve „Barbarossa”, azaz „Rőtszakállú” Frigyes), aki szárazföldi úton, így Magyarországon keresztül kívánt eljutni a Szentföldre.
III. Béla engedélyezte a keresztesek átvonulását, de ki akarta használni az eseményben rejlő diplomáciai lehetőségeket, ezért meghívta a császárt az akkori fővárosba, Esztergomba, majd utána Óbudára és a Csepel-szigetre is. A keresztesek között volt egy Richárd nevű londoni kanonok, aki így jellemezte a magyar királyt:
„Ezt a férfiút a természet sokféle adománnyal halmozta el: termete magas, arca nemes, s ha más egyébbel nem is rendelkezne, pusztán uralkodói tekintetének előkelősége alapján a legméltóbbnak lehetne tartani a királyságra. Krisztus seregét vendégszeretően fogadta.”
A két uralkodó Lübecki Arnold szerint négy, Ansbertus szerint két napig tartózkodott a mai főváros területén. A pontos dátumokat egyik krónika sem jegyezte fel, miképpen azt sem, hogy ebből mennyi időt töltött Óbudán és mennyit Csepelen. Béla kíséretében Frigyes és a keresztesek 1189. június 8-án hagyták el Esztergomot, majd nem sokkal június 24 előtt keltek át a Dráván, és érték el a Szerémséget – e két dátum között kellett lennie az óbudai és a csepeli tartózkodásoknak.
A legtöbb történészi szakirodalom Óbudával azonosítja a korabeli krónikákban szereplő „Attila városa” megnevezést: Óbudát németül Etzelburgnak nevezték a XII–XIII. század fordulóján, az „Etzel” szó pedig Attila király német nevéből eredeztethető. Lübecki Arnold krónikájában az alábbi mondat olvasható közvetlenül az 1189-es esztergomi események tárgyalása után:
„A király aztán elvitte a császár urat az Attila városának nevezett helyre, ahol a császár négy napon át vadászattal töltötte idejét.”
Ugyanezt a vadászatot említi Ansbertus krónikája is, de helyszínül nem Óbudát, hanem a Csepel-szigetet emeli ki:
„[…] a király […] a Duna által övezett, jó méretű barátságos vadászó szigetén a császárt két álló napra marasztalta […]”
Bár a Csepel-szigetnek már a kora Árpád-korban is voltak szállásterületei (például a mai szabadkikötő környékén, vagyis a mai főváros közigazgatási területén belül), de a vadászat pontos helyét nem lehet tudni. Ezzel szemben az óbudai tartózkodás helyszíne könnyebben behatárolható, noha az Áprád-kori Óbuda pontos helyéről máig viták folynak: az egyik lehetséges központot (számos ásatás, valamint történészi szakirodalom alapján) a mai Flórián tér és a Duna közötti terület jelentette, magába foglalva a Fő teret és a Szentlélek teret is. A keresztesek 1189 júniusában Esztergom felől, többnyire északnyugati irányból érkeztek Óbudára. A legújabb történészi becslések szerint I. Frigyes serege körülbelül 12-15 ezer főt számlálhatott, hozzájuk társult mintegy 2 ezer fő magyar keresztes is (élükön Géza herceggel, III. Béla éppen szabadon engedett, korábban trónkövetelő öccsével), akik a németek előtt haladva mutatták az utat.
A krónikák leírták, hogy Frigyes császár komoly fegyelmet tartott az emberei között, és nem akarta, hogy bárki visszaéljen a magyar király vendégszeretetével, továbbá az átvonulás (Óbudán és az egész országon) a legnagyobb nyugalomban és biztonságban történt. A németek csupán azért érezték becsapva magukat, mert pénzüket nagy veszteségekkel magyar dénárokra kellett átváltaniuk. Ansbertus így fogalmazott:
„A magyarok csak a dénárok vagy az ezüst átváltásával károsítottak meg bennünket, ugyanis két kölni [dénárért] csak öt magyart, két friesachért négy magyar, egy regensburgiért vagy egy kremsiért csak egy magyart adtak, ami pedig alig ér fel egy veronaival.”
Pénzváltásra Óbudán is lehetőség volt, hiszen a település már ekkor is fontos kereskedelmi gócpontnak számított. Alig néhány évtizeddel korábban Al-Idríszi arab földrajztudós 1154-es művében Óbudát (ahogyan ő nevezte: Budavárát) már a legjelentősebb magyarországi települések közé sorolta. A város középkori piactere a mai Zichy utca, Lajos utca és Goldberger Leó utca találkozásánál volt, igen közel a korabeli dunai révátkelőhöz és kikötőhöz. Sajnos ezen a helyen egyetlen Árpád-kori épület sem maradt fenn (ma mindössze egyetlen késő középkori eredetű ház látható).
Az Árpád-kori Óbuda központján belül voltak azok az ókori falak vagy falromok, amelyek egykor a helyi légiótábor védelmét szolgálták. Egyes történészek szerint a középkori Óbuda magja is e falakon belül alakulhatott ki, melynek keleti kapuja (porta praetoria) igen közel állt a mai III. kerület Fő teréhez. Napjainkra ennek a kapunak mindössze néhány apró darabja maradt meg, köztük a boltíves kapubejárat egy része.
Amikor III. Béla és a keresztesek déli irányba elhagyták Óbudát, a vonulás érinthette az egykori katonai amfiteátrumot és annak környékét: a II. században épített létesítmény gladiátorharcok, állatviadalok és katonai bemutatók helyszíne volt, fénykorában 12-13 ezer nézőt is be tudott fogadni. Vastag falai miatt a kora középkorban erődítménynek használták. A fal külső oldala helyenként 3 méter magasan a mai napig megmaradt.
III. Béla a kereszteseket az ország déli határáig kísérte. A magyar király második óbudai tartózkodása ugyancsak 1189-ből ismert, Ansbertus és Lübecki Arnold egyaránt említi: amikor Frigyes császár seregével már Drinápolynál járt, ismét Bélához küldte követét, Eberhardot, aki végül Óbudán találta a magyar királyt és udvarát 1189 karácsonyán. A követ tolmácsolta Frigyes panaszát, miszerint Béla veje, a bizánci császár (II. Izsák/Iszaakiosz) hol burkoltan, hol nyíltan akadályozta a keresztesek haladását a Szentföld felé. E diplomáciai találkozónál is az Etzelburg, vagyis „Attila városa” megnevezéseket használta mindkét krónikás.
Sajnos csupán feltételezések vannak arról, hogy pontosan hol lehetett a XII. századi királyi szálláshely Óbudán (a mai Kálvin köznél feltárt egykori király-királynéi várat csak a következő évszázad elején kezdték el építeni, amikor III. Béla már nem élt), és az sem eldöntött kérdés, hogy e szálláshely egy önálló épületet jelentett-e, vagy pedig a város egyik jelentősebb intézménye adhatott neki otthont. Az egyik feltételezés szerint (Spekner Enikő történész tanulmányai alapján) az óbudai káptalan, más néven óbudai prépostság akár szolgálhatott szálláshelyként, mivel ez volt a kor egyik, ha nem legnagyobb létesítménye a városban. Romjait a Fő tér közelében tárták fel az 1970-es és 80-as évek folyamán, köztük a hozzá tartozó Szent Péter prépostsági templom maradványait is. Az előkerült építészeti emlékek, román kori kőfaragványok közül többet ma a Budapesti Történeti Múzeumban láthatunk.
Az óbudai káptalan testülete látta el a helyi hitközösségi feladatokat, segítette a főpapok munkáját, de a társadalom életében is fontos szerepet játszott, például iskolájukban világi és egyházi személyek egyaránt tanulhattak. Élén a prépost állt, tagjai a kanonokok voltak. Az óbudai káptalan alapítási ideje vitatott: a Képes krónika Szent Istvánnak tulajdonítja 1015-ből, más források szerint Orseolo Péterhez köthető. Egykori helyét a hozzá tartozó templom romjaiból lehet következtetni, amelyet Óbuda Fő terén tártak fel. Az 1984-es ásatások szerint a Szent Péter prépostsági templom megközelítőleg 70 méter hosszú és 25 méter széles lehetett. Építését valamikor Szent László uralkodása környékén fejezhették be. Mintegy másfél évszázadig állt teljes pompájában, majd a tatárjárás során (1241–42), ha nem is pusztult el teljesen, de olyan károkat szenvedett, hogy nem építették újjá (helyette a gótikus Szűz Mária-templomot emelték a XIV. század első felében, ami ugyancsak elpusztult később, romjai szintén a Fő tér alatt, a Szent Péter-templom maradványai mellett találhatók).
Több fennmaradt dokumentum is igazolja az óbudai prépostság kiemelt helyzetét: már Szent László király halászati joggal adományozta meg, amely a megyeri révtől a Nagy-Szigetig (vagyis a Szentendrei-sziget déli csücskétől a Csepel-szigetig) terjedt ki. Egy 1148-es oklevél szerint III. Béla édesapja, II. Géza király további jogokkal ruházta fel a káptalant: a Dunán felfelé bort és sót szállító, lefelé egyéb árukat hozó hajók után járó vámjövedelmeket is beszedethette nemcsak az óbudai, de a budafelhévizi és a pesti kikötőkben is.
III. Béla idején vált általánossá a kötelező hivatali írásbeliség, vagyis minden király vagy királyi megbízott intézkedését írásba kellett foglalni, és azokat pecséttel ellátni. Egyre nagyobb szükség volt az úgynevezett hiteleshelyekre, ahol az okleveleket kiadták, és szükség esetén másolták (szerepkörük hasonlított a mai közjegyzői irodákéhoz). Idővel több prépostság végezhetett hiteleshelyi tevékenységet, közöttük volt az óbudai káptalan is.
III. Béla a Királyi Kancellária élére egyszer bizonyosan egy óbudai prépostot is kinevezett: egy Adorján nevű személy szerepel királyi nótáriusként több 1185-ben és 1186-ban keltezett oklevélben. Miután 1187-ben erdélyi püspökké választották, lemondott az óbudai préposti és királyi jegyzői tisztségéről is. Érdekesség, hogy ugyancsak III. Béla királyi jegyzője volt az a „P. Mester” is, akit a köznyelvben Anonymusként ismerünk, és akinek a Gesta Hungarorum című történeti művet köszönhetjük. Egyes feltételezések szerint ő is az óbudai káptalan egy későbbi prépostja lehetett.
Az óbudai káptalan a török hódításig töretlenül működött. Mai utódja a III. kerületi Lajos utcában található Óbudai Szent Péter és Pál Főplébánia, amelynek épületén egy emléktábla hirdeti a szervezet mintegy ezeréves múltját.
A XII. század végi Óbuda jelentősége megmutatkozik abban, hogy III. Béla egy éven belül kétszer is járt a városban, itt is vendégül látta a német-római császárt, és egy helyi prépostot is kinevezett királyi jegyzővé – mindezek igazolják, hogy a tatárjárást (1241–42) és az „új” Buda alapítását (1243) megelőző évtizedekben egy kiemelt település állt ezen a helyen.
Bár a III. Béla kori épületekből jóformán semmi nem maradt meg a főváros területén, ma Budapesten több képzőművészeti alkotás is őrzi a király emlékét. A legkorábbi a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményét erősíti: a király számos ciszterci apátságot alapított az országban, köztük a szentgotthárdit is 1183-ban. Ennek állít emléket Stephan Dorffmaister 1795 és 1796 között készült festménye. A képen Béla XVIII. századi nemesi öltözékben, egy diadalívkapu előtt fogadja a francia szerzeteseket. A háttérben nemcsak az apátság, de Pest és Buda XVIII. századi látképe is szerepel (kiegészítve néhány középkori részlettel).
A második alkotás a Szent István-termet díszíti a Budavári Palotában: amikor a XIX–XX. század fordulóján Hauszmann Alajos irányításával kibővítették, és kívül-belül megújították a palotát, felmerült több történelmi témájú díszterem megépítése is. Ezek egyike az 1900-ra elkészült Szent István-terem lett, ahol Árpád-házi királyok és szentek képei díszítették a falakat. A képek Roskovics Ignác festményei alapján, úgynevezett pirogránitból készültek Zsolnay Vilmos pécsi kerámiagyárában. A képek között szerepelt III. Béla alakja is. A második világháború elpusztította a termet, mígnem 2019 és 2021 között a lehető leghitelesebben újraalkották, így III. Béla és az Árpád-dinasztia még kilenc tagja is újra megtekinthető (Roskovics eredeti festményei ma az Országházban láthatók).
Az 1904-re elkészült Országház Dunára tekintő homlokzatán is találkozhatunk III. Béla alakjával: a leghíresebb magyar épület tervezője, Steindl Imre megkövetelte, hogy az épület homlokzatára kerülő szobrok mind méretükben, stílusukban és beállításukban is egységesek legyenek. E feltételeknek köszönhetően tűnik úgy, mintha mindegyik szobrot ugyanaz a művész készítette volna, holott valójában 23 szobrász alkotásairól van szó. III. Béla alakját a szombathelyi születésű Tóth István szobrász készítette.
A Budai Várnegyedben lévő Országos Levéltár épületében is találkozhatunk olyan falképekkel, amelyek a magyar történelem egy-egy kiemelt jelenetét ábrázolják. Ezeket Dudits Andor festőművész készítette 1925 és 1929 között, akinek személyesen kellett egyeztetnie Klebersberg Kunó kultuszminiszterrel a képek témáiról. Egy 1181-ből fennmaradt oklevél alapján III. Bélához társították (és máig sokan társítják) a kötelező hivatali írásbeliség bevezetését Magyarországon. Ennek emléket állítva született az egyik falkép, amely a levéltár I. emeletének folyosóján látható.
III. Béla jelenleg az egyetlen középkori uralkodónk, akinek földi maradványait nemcsak megkímélte a történelem, de az utókor is sikerrel azonosítani tudta. Az első feleségével, Châtillon Annával közös sírját 1848-ban találták meg a székesfehérvári ásatások során. A király és a királyné csontjai 1862-ben kerültek először a Mátyás-templomba, de (egy későbbi épületfelújítás miatt) végső nyugalomra csak 1898-ban leltek ott – ekkor került sor a királyi pár újratemetésére.
III. Bélát nem véletlenül tartják a legkiemelkedőbb Árpád-házi királyok egyikének: nemcsak az írásbeliség gyakorlatát szilárdította meg, de a királyi kincstár bevételeit is, amellyel Európa öt leggazdagabb uralkodójának egyike volt (a német-római és bizánci császárok után, az angol és francia királyok mellett). Támogatta a ciszterci rendet, ami nagyban elősegítette, hogy Magyarországon elterjedjen a gótikus építészet. Visszahódította Bizánctól Dalmáciát és a Szerémséget, egy időre Halicsra is kiterjesztette uralmát. Az ő 24 éves uralkodása alatt idegen hatalom nem támadt rá az országra (leszámítva Velence sikertelen kísérleteit a tengerparti Zára elfoglalására), és biztosította a belső békét is. Ő érte el, hogy az egyház szentté avassa I. László királyt 1192-ben. Valószínűleg ugyanekkor tett keresztes fogadalmat ő is, de 1196-os halála miatt csupán fia, a későbbi II. András király tudta azt teljesíteni. Ugyancsak III. Bélának köszönhetjük a kettőskereszt-ábrázolás megjelenését, amely a mai napig állami címerünk része.
Az Óbudát kétszer is megjáró, a halála után mintegy 700 évvel Budapesten újratemetett III. Béla király teljesítményét unokája, a mai Budát alapító IV. Béla is elismerte, aki okleveleiben híres és boldog emlékű elődjeként méltatta nagyapját, valamint a „Nagy” jelzővel (Magnus Bela Rex) illette. E ragadványnévvel az utókor is egyre gyakrabban tiszteli meg.
Nyitókép: Részlet a Magyar Nemzeti Levéltár épületében található falképről, mely III. Béla királyt is ábrázolja (Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció