A Duna mellett lakó pestiek és budaiak 1839 szeptemberében különös hangot hallottak. Ütemes puffanásokat, amelyek a Duna felől jöttek. A hang a cölöpverő gépé volt, amely elkezdte a Lánchíd alapozásához szükséges cölöpök leverését. Igaz, ez még csak két próbacölöp volt, de ez egy hatalmas, többéves munka kezdetét jelentette.
Egy híd építésénél az alapozás megfelelő volta elengedhetetlen, hiszen az tartja az egész szerkezetet. A Lánchíd esetében négy nagyobb alaptestet kellett építeni, a hídfőket és a pilléreket. Nemcsak az jelentette a nehézséget, hogy a teherhordó talajréteg – azaz ameddig le kellett ásni, hogy olyan talajt találjanak, amelyre egy ekkora tömegű szerkezetet rá lehet építeni – igencsak mélyen volt, hanem az, hogy ezek az alapok tulajdonképpen a vízben álltak.
A pilonok esetében nyilvánvaló, hogy a vízben vannak, hisz azok a Duna közepén találhatók, de a hídfők? Valóban, ma a hídfők a parton állnak, de az 1830-as években azok még a Duna medrébe nyúltak bele. Ezért a hídfőknél az alap 5,1, a budai pillérnél 12,6, a pestinél 7,3 méterre nyúlnak le, a Duna 0 vízszintje alá. (Azaz, ha a Duna vízszintje mondjuk 5 méteren áll, akkor a budai pillér alapja a víz színétől számítva majd 18 méterre található.)
Hogy építették ezeket az alapokat? Valójában akkor már eléggé régen, évszázadok óta használt módszerrel. Az alap körül három sorban facölöpöket vertek le, egymáshoz jó szorosan. A három sor között 1,5-1,5 méteres rést hagytak, és ezt vízzáró agyaggal töltötték fel. Ez a vastag, fa-agyag-fa-agyag-fa gát már vízzáró volt, a körbezárt területről ki lehetett szivattyúzni a vizet, és el lehetett kezdeni az alap kiásását.
Ez leírva nagyon egyszerűnet tűnik, de ez azt jelentette, hogy több ezer, tízezer cölöpöt kellett leverni egymás mellé, egyenként pontosan meghatározott mélységbe. Ráadásul ezek a cölöpök nem voltak kicsik, hisz az átmérőjük 38x38 centiméter volt, hosszuk 20–24 méter között változott, a végükre, hogy könnyebb legyen leverni, vashegyet erősítettek. A próbacölöpök leveréséről a Regélő című lap ezt írta 1839. november 3-i számában:
„Múltkor emlitettük már, hogy angol mérnökök az óhajtott állóhid ügyében némi előkészületekkel foglalatoskodtak. Ezek közül akkoriban kitünöbb volt két pilótának (czölöp) próbául beveretése Pesten a’ Duna partja közelében a’ kéznél volt és szokás szerinti czölöpverővel. Ez azért történt, hogy az illető urak minél inkább kitanulhassák azon erőt, mellyel bírnia kell majd a’ czölöpverésre különösen készítendő és szembetűnő gyorssággal munkálandó uj gépelynek. A’ nevezett két czölöp most is a’ Dunában áll.”
A rendszeres cölöpverés 1839 telén nem kezdődött még el, az 1840 júniusában indult meg, és csak a cölöpök leverése két évig tartott. Ahhoz, hogy ezeket a hatalmas facölöpöket leverjék, nagy erő kellett, ezt egy cölöpverőgép biztosította, amely 6,7 méteres magasságból ejtette rá a közel 1,7 tonnás verőkost a cölöp tetejére. Egy cölöp leveréséhez 400 ütésre volt átlagosan szükség. A feladatra angol szakemberek érkeztek – köztük a híd építésvezetője, Adam Clark –, akik az akkor elérhető legmagasabb szakértelemmel rendelkeztek.
Valójában itt mutatkozott meg e hídépítés különlegessége. A Lánchíd ugyanis egy érdekes technikatörténeti pillanatban készült, sok olyan megoldással, amely a függőhidak, de mondhatjuk, hogy a vashidak kezdeti, korai időszakára, az útkeresésre, a kísérletezésre volt jellemző. Az egyik ilyen a facölöpös alapozás alkalmazása is, hiszen ezt évszázadok óta használták, jól bevált, de időigényes, és így drága módszer. A Lánchídnál, amely méretében és más egyes megoldásaiban már a későbbi, modernebb, nagyobb hidakkal összevethető, még nem állt rendelkezésre sehol a világon más megoldás, és ez valójában a híd nagyon sok más elemére is igaz.
Ha csak az alapozásnál tartunk, egy-másfél évtizeddel később ugyanezeket az alapokat egy sokkal gyorsabb, hatékonyabb módszerrel lehetett volna megépíteni, amit Magyarországon 1857-ben alkalmaztak elsőként, nevezetesen a keszonalapozással. Ekkor egy alulról nyitott vaskeszont (ez olyan, mint egy hatalmas vasdoboz) engednek le a folyó fenekére, sűrített levegővel kinyomják a vizet, és e keszon alatt építették meg az alapot. Azonban ez a módszer 1839–1842 között, amikor a Lánchíd alapjai épültek, még nem állt rendelkezésre.
Az akkori építők kiváló munkáját nem mutatja jobban semmi annál, mint hogy a Lánchíd két mederpillére azóta is az akkor készült alapozáson áll (a hídfőknél az alapokat egy külső beton burkolattal 1913–1914-ben megerősítették).
Nyitókép: A Lánchíd W. H. Bartlett rajzán, R. Wallis acélmetszetén (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció