Az 1894-ben Battonya határában fekvő Tompapusztán született művész felnőttéletének java részét a fővárosban töltötte, innen indult életének olyan jelentős állomásaira is, mint Párizs vagy Róma. A most közreadott írás 1938-ig beszéli el részletesebben kalandos indulását és az elismerésért folytatott küzdelmét, a későbbi évekről pedig vázlatosabb összefoglalást ad. Gördülékeny, színes stílusa izgalmas kisregénnyé teszi az emlékezést, de egyúttal nagyon érdekes képet is fest a főváros múltjáról, egykori hétköznapjairól. Három fejezet is a Budapest nevet kapta: így egy klasszikus hármas kompozíció tárul elénk.

Az első kép Budapest, 1915 szeptembere. Egy virágzó metropolisz, amelyre a világháború árnyéka vetül. A Sugárúton még omnibusz jár, a királyi vár kupoláján a Szent Korona másolatán csillan meg a fény, a Mintarajziskola sgraffitós, komor eleganciájú épületében pedig folyik a képzés – de a kollégiumban már egyre nagyobb gond a szénkorlátozás, és a fiatal férfiakat újabb és újabb sorozásokra viszik. A festő magántanításból él, és tanítványa családjával az utolsó vonattal hagyja el a várost 1918 egy ködös novemberi reggelén Bécs felé. 

A második kép: 1922, Budapest. A háborúból magához térő város, ahol gombamód nyílnak a galériák és szalonok, virágoznak a folyóiratok, pezseg a kulturális élet. A politikai nézetek hevesen összecsapnak, haladók és konzervatívok vitáznak, de a képeket sokan veszik, és a művésztársaságok kávéházi világa is virágkorát éli. Zászlót bont a klebersbergi kultúrpolitika is, ennek köszönhetően Molnár-C. Pál 1929-ben az elsők közt kap római ösztöndíjat, így újra elhagyja egy időre a várost.

A harmadik kép a még mindig pezsgő kulturális életű, de sötétedő ég alatt élő Budapest, ahogy lassan halad az újabb világégés drámája felé. 1938-ban a Batthyány téri Szent Anna-templom kupolafreskóját festve már rettegve figyelik a híreket, hogy aztán két év múlva megállapítsa a régi igazságot: „a háborúban hallgatnak a múzsák”. Először a megélhetéséért, majd a puszta életéért küzd, ostromgyűrűn át menekülve vagy éppen a súlyosan megrongálódott Gellért-hegyi ház falait, tetejét foltozva. Miközben próbál ember és művész maradni, és kompromisszumok nélkül tovább alkotni a diktatúra éveiben is.

Az önéletírás rendkívül érdekes képet fest a városról, amelynek épületeit ugyan ma is megcsodálhatjuk, de egykor eleven hétköznapjaiba csak efféle írások révén pillanthatunk be. Igazi különlegessége, hogy mindezt egy sajátos perspektívából, egy színekre-hangulatokra érzékeny festő szemével teszi. Molnár-C. Pál 1981-ig tartó hosszú élete során sokféle módon örökítette meg rajzokban és képekben is a letűnt korok Budapestjét – a múzeum lelkes működtetői (a festő leszármazottjai) pedig napjainkban hétvégi sétákon, előadásokon segítenek felfedezni az érdeklődőknek a főváros mai csodáit.