Mansfeld Péter rózsadombi srác volt. No, nem úgy, ahogy ezt a fogalmat ma használni szokás: az ötvenes években ez még nagyon mást jelentett. Budának ez a része ekkoriban gyéren lakott, zegzugos hely volt, egy része beépítetlen, elhagyott szőlőhegy. Afféle grund, csak budai módra. Ráadásul Mansfeld gyerekkorában átviharzott itt a történelem, eltűntek a zsidó háztulajdonosok, majd a középosztálybeliek is, villáikba – legalábbis a nem romosakba – pedig az új rendszer kegyeltjei és erőszakszervezetei rendezkedtek be. Így lett a barlangokkal, gyümölcsösökkel vegyes lakónegyedből káderdűlő.

Mansfeldék, akik igazi munkáscsalád voltak, a Borbolya utcában laktak egy másfél szobás lakásban. Apjának az államosításig a Fő utcában volt fodrászüzlete, ott dolgozott édesanyja is, aki aztán az '50-es években, válásuk után, egyedül nevelte három gyermekét. A srácok, Péter és négy évvel fiatalabb öccse, László az Apostol utca elhagyott telkén fociztak délutánonként – olykor Kun Béla és Piros László leszármazottaival. (Sőt, még hegyi futballbajnokságot is szerveztek.) A forradalom szinte a „szemük előtt”, a közeli Margit hídon, a Bem téren kapott lángra, és az is természetes volt, hogy a Széna térre mentek le az októberi forrongó napokban. Péter 15 évesen már kisebb feladatokat is kapott a felkelőket vezető híres Szabó bácsitól, elsősorban gépkocsivezető és – jó helyismerete okán is – afféle küldönc volt a különböző helyszínek közt, és november 4. után pedig fegyvereket is szedett össze, rejtett el.

(Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Az '56-os forradalom leverése után Manfeld Péter a MOM gyárban tanult és dolgozott, de továbbra is a Borbolya utcában lakva itt szervezte bandáját a környékbeli srácokból. Hogy csak pénzt akartak-e szerezni, vagy politikai ellenállást is szerveztek, mai napig történészi vita tárgya, de az biztos, hogy a lopott autókat könnyen el tudták rejteni itt a hegyen. Visszaemlékezések szerint amikor megszökött a rendőrségről, akkor egy szénakazalban éjszakázott néhány napig – ezek szerint ilyen még volt itt –, és öccse hordta ki neki az ételt a József-hegyi kilátóhoz. Később, már 1958-ban, amikor börtönbe került, egy helyszínelés alkalmával szintén a környéken szökött meg a kísérői elől: a terve az volt, hogy egy barlangban, gombapincében vagy a Villányi út környéki, Gellért-hegyi „vadonban” húzza meg magát. 

De aztán elfogták újra, elítélték, és néhány nappal 18 éves születésnapja után felakasztották. Büntetésének visszavonhatatlansága ordító igazságtalanságával hat ma is. A 2004-ben civil kezdeményezésre felállított szobor (Menasági Péter alkotása) erre a kettétört ifjúságra utal: egy szép férfiaktot látunk, akit a súlyos kövek körbezárnak, agyonnyomnak. Környezetét, a 2008 óta az ő nevét is viselő parkot a 60. évfordulóra tette rendbe az önkormányzat. Szobra ott áll, ahol gyerekként ezerszer is megfordult a Medve utcai iskolába menet, és ahol évszázadokig egy kápolna állt, amelyet 1951-ben bontottak el (mint háborús romot). Egy kis tábla arról is értesít minket, hogy a területet egy ideig Világifjúsági parknak is hívták – most pedig e csodás városi panorámájú helyen egy ifjúra emlékezhetünk, aki nem tudott megalkudni az őt körülvevő világgal.