A mester

Görgényi István mestere, Rudnay Gyula korának jelentős és elismert művésze volt, főiskolai tanár, akinek festészetében nagyobb szerepet játszott a Munkácsy Mihály népi realista világát tovább vivő „Alföldi iskola” festőinek művészete. Abban sem mindig következetesen, mert a múltat, a kuruc kor álmait idéző festő képzelete komoran játszott a történelminek ható jelenetekkel és szereplőivel történelmi hűség nélkül. Rudnay nem csatlakozott az 1920-as évek végén felvirágzó posztnagybányai művészet vidám színességéhez, sem az avantgárd, sem a konstruktivista és szürrealista világhoz, ha úgy tetszik provinciális maradt, de hiteles és őszinte, festői erőt mutató világot teremtve.

A tanítvány

Egy szakmát – és a festészetnek is van olyan része, ami megtanulható, tehát szakmai –, amit egy mester megtaníthat, azt Rudnay megtanította. Átadni viszont csak annak lehet, aki rendelkezik a lelki befogadás képességével.

Görgényi István 1917-ben Bánhidán születetett festőművész, aki csillés, bányász, főiskolai hallgató, majd bányász és később rajztanár volt. Az igazságot a földön kereste, és olyan művészi ideáljai lettek, akikre a tapasztalat és a megélt élmények nagy hatással voltak. Ilyen volt mestere, Rudnay Gyula, akinek a festői világa végig kiindulópontként szolgált számára, és Francisco Goya spanyol festő, akitől A háború borzalmai című grafikai sorozatot és a „fekete festményeit” biztosan ismerte. Erről tanúskodik a két egymással küzdő férfi ábrázolása, amely Görgényinél az Ember és Ördög harca címet kapta, valamint a Kivégzés című képe.

A képi elbeszélés

Goya átélte a spanyolok és a megszálló franciák küzdelmét, és meglepő hitelességgel számol be a látott borzalmakról. Sorozatot alkotott, ahol az egyes jeleneteket egymás mellé állítva egy elborzasztó és kegyetlen világ képe bontakozik ki. Az ilyen művek szükségképpen didaktikusak, az eseményeket láttatják. Nem szimbólumokban vagy metaforákban beszélik el a megéltet, hanem megmutatják az eseményeket. Goya szerencsés volt, mert amikor a sorozatával elkészült, vagy megfestette az 1808. május másodika és az 1808. május harmadika című képét, a megszállóknak már nyoma sem volt.

Görgényi István 1956-os képei megörökítik a forradalom eseményeit. Erőteljes és drámai festői erővel jelenítik meg a nemzeti zászlóval felvonulókat, ahol a zászlón a koronás címer van. A nemzetőrök, a vöröskeresztes mentőautó, a tank előtt levő kicsi és meztelen emberek mind a forradalom lendületét és heroikus küzdelmeit ábrázolják. A tank előtt 2 című festményén a lánctalp alatt eltiport ember és a földön fekvő nemzeti zászló fölött a harckocsin ott a diadalmas ötágú vörös csillag. A menekülők, akik mindenüket hátrahagyva távoznak az életüket fenyegető megtorlás elől, kivégzések, amelyek mindennapos események voltak a forradalom leverése után, és az akasztottak, mind ott vannak a vásznain megfestve.

Ezek a képek – elbeszélve az eseményeket – a történelmünk egy időszakának hiteles leképezései. Ami jól érzékelhető, hogy a művész elemi erejű késztetést érzett a felháborodástól és az együttérzéstől vezérelve, hogy ecsettel és festékkel megörökítse mindezeket, még a pillanat hevében, 1956 végén és 1957 elején.

(Fotó: Ludmann Mihály)

A szimbólumteremtő

A nemzet szabadságtörekvésének elfojtása azonban nem hagyta festői fantáziáját nyugodni. A Keresztvivő című képe 1962-ben, a Céllövészet 1965-ben készült. Ezeken a képeken áttételesen jelenik meg a magyar szabadság. A madarak, amelyek kedvelt motívumai voltak, mindig a szabadság eszméjét hordozták, gondoljunk a madárrá váló emberre az Ikarosz-történetben vagy akár Picasso galambjára!

Görgényi István piros, fehér és zöld madarai is repülnek, de puskás emberek veszik őket célba. A vörös madarak pedig egy emberre támadnak és marcangolják, mint a keselyű Prométheusz máját. A halál figurája, mint a középkori Haláltánc-sorozatokon, többször megjelenik. Egy 1968-as vásznán szántó alakként a piros-fehér-zöld földet ekézi, és ahol felszántotta, ott a vöröslő földön sírkeresztek nőnek ki.

Az ismeretlen művek

Nietzsche-Zarathustra mondta: „És midőn mindenkihez szólék, nem szólék senkihez”, mert azt látta, hogy hiába a szó, ha nem érti meg senki. Görgényi István festészete is mindenkihez szól, mert amit megjelenített, az kiáltás volt, őszinte és felháborodott, de nem hallhatta meg szavát senki, mert a képeit elrejtette. Egy részüket átfestette semleges és semmitmondó témájú vásznakat teremtve belőlük, ami fájdalmas hallgatást jelentett. Így halt meg 1973-ban, nem tudván, hogy eljön-e az a kor, amikor a művei megértő közönséghez szólhatnak. Festményeit Rigó Erik 2005-ben megvásárolta az unokától, aki nem akarta a hagyatékot feldarabolni, ezért az egész anyagot egyben adta el. A restauráláskor megdöbbenve fedezték fel, hogy mintegy negyven festményen a tájképek és csendéletek alatt az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeit megörökítő képek rejtőznek. Most már az eredeti műveket nézhetjük meg, amelyekről eltávolították a fedőréteget, és így Görgényi István képei szabadon szólhatnak mindenkihez.

Az először 2006 őszén Tatabányán bemutatott képeket és a festő más műveit, többek között kitűnő portréit is láthatjuk a Klebelsberg Kultúrkúria 2017. október 18-án megnyílt tárlatán. Köszönet érte a festőnek, a mecénásnak és a szervezőknek.

A kiállítás november 20-ig tekinthető meg, naponta 10–18 óráig. Budapest II. kerület, Templom utca 2–10.  

Nyitókép: (Fotó: Ludmann Mihály)