„Kedves Clark!
Néhány napja Buda nagy része és Pest kétharmada szó szerint elpusztult. Sok élet odaveszett. Magam és családom, mi valamennyien biztonságosan megmenekültünk, mivel a ház, melyben lakunk, szilárdan áll. A vizet a Csepel szigetén kialakult jégtorlasz tartóztatta föl, 4 láb, 7 hüvelyk, 11 vonással magasabbra emelkedett, mint 1775-ben” – írta a 180 évvel ezelőtti tragédiáról Széchenyi István William Tierney Clarknak.

Azt, hogy baj lesz, a hatóságok már egy ideje gyanították, hiszen voltak jelek. Szintén Clarknak, még január 7-én írta Széchenyi: „A Duna e hó 6-a óta be van fagyva, a víz ebben az évszakban emberemlékezet óta ily magas nem volt. Följebb szökött a Casino előtti rakpartnál is, azután hirtelen megállt. A Duna jege most magasabban van a folyam partjánál. Buda nagy része víz alatt fekszik.”

A hatóságok készültek is az árra. Homokból és trágyából ideiglenes gátakat emeltek, amelyek magassága elérte az addigi legnagyobb, 1775-ös ár szintjét, sőt csónakokat is elhelyeztek az utcákon. Az ár erejére jellemző, hogy a csónakokat az árvíz egyszerűen elsodorta, mert azok nem voltak kikötve.

Az ár a pesti házak 53,6%-át (több, mint 2200 ház) elpusztította, és mintegy 15 millió forintos kárt okozott az ingó és ingatlan vagyonban. Ennyi pénzből közel három Lánchidat lehetett volna építeni. Jelentős károkat szenvedett a Nemzeti Múzeum, ekkor költözés miatt épp ládákban elhelyezett gyűjteménye is. A halálos áldozatok száma ehhez mérten nem volt sok, 153 fő, ami a gyorsan meginduló mentésnek volt köszönhető.

Ha a város készült az árvízre, akkor miért történt tragédia? A hatóságok nem gondoltak arra, hogy a Duna vízszintje meghaladhatja az 1775-öst, holott Vásárhelyi Pál cikksorozatban hívta fel a figyelmet arra, hogy ez bekövetkezhet. 

Az árvíz szintjét jelző tábla a Nemzeti Múzeum kerítésén (Fotó: Wikipédia)

Széchenyi a rá jellemző éleslátással foglalta össze, miért is volt annyira pusztító az ár. A folyó ebben az évben nagyon korán befagyott, és ráadásul mindez magas vízállásnál történt, hiszen a gróf is azt írta az angol mérnöknek, hogy a víz magasabban van a partoknál. Természetesen nem a mostani rakpartokra kell gondolni, hiszen ekkor a Duna partjai kiépítetlenek voltak, és sokkal alacsonyabban feküdtek. 

A másik ok pedig az volt, hogy a márciusban meginduló zajlás a jégtáblákat összetolta. Ugyanez történt Pest felett Kisoroszinál és Pest alatt a Csepel-sziget csúcsánál, ahol a Duna akkor a mainál több mint kétszer szélesebb volt. Lágymányosnál, ahol ma a vasúti híd és a Rákóczi híd van, a szélessége elérte az egy kilométert, és ennek megfelelően jóval sekélyebb is volt. 

Március 13-án végül a Kisoroszinál képződött jégtorlasz átszakadt, és ezzel egy időben Csepelnél torlasz képződött. A városok tehát harapófogóba kerültek, hiszen Esztergom felől is jött egy árhullám, amelyet fokozott a csepeli-lágymányosi jéggát duzzasztó hatása. Azonban ez sem volt elég, s március 13-án átszakítva az ideiglenes gátakat elöntötte a két várost a víz. Március 14-én ugyan már úgy tűnt, hogy a nehezén túl vannak, de ekkor a soroksári ág gátja is átszakadt, és a tetőzés csak március 15-én 929 centiméterrel – a mai mérce szerint 829 cm – következett be. Pesten, a Rókus Kórház templomának a falán a mai napig látszik a városokat elárasztó víz szintje. Az árvíz hősének, az emberek mentését megszervező, és abban aktívan részt vevő Wesselényi Miklósnak a Ferenciek terén a ferences templom falán állítottak emléket. 

Wesselényi Miklós hőstettére emlékező tábla a ferencesek templomának a falán a Ferenciek terén (Fotó: Wikipédia)

Az árvíz után természetesen azonnal megindult a segélyezés és az újjáépítés. A segélyek kiosztásánál azokat is megkeresték, akik szégyeltek segélyt kérni. Támogatást azonban nem kaphatott mindenki, a 45 évnél fiatalabb ácsok és kőművesek nem kaptak segélyt, mondván, nekik most úgyis rengeteg munkájuk lesz. Az árvízvédelemről már az 1839–40-es országgyűlésen törvényt hoztak. Budapest árvízvédelme azonban csak az 1870-es években épült ki.