„A homok Pest egyik legnagyobb csapása” – írta 1835-ben John Paget angol utazó. „Olyan finom, hogy behatol mindenbe, tönkreteszi a bútort, megvakítja, egészségében támadja meg a lakosságot, még a londoni ködnél is inkább. Egy forgószél itt borzasztó valami. Pest körül homokos síkság a vidék, erdő vagy kert alig van a környéken, nincs semmi, ami megtörhetné a szél erejét, s így ha egyszer viharrá erősödik, majd' minden akadály nélkül halad előre." 

Ez volt a korabeli mindennapok számunkra már talán ismeretlen bosszúsága a XIX. század közepén. A parkok és fák, fasorok ekkoriban még egyáltalán nem tartoztak hozzá a városok képéhez. Efféle helyek inkább az elitet illeték meg, a zárt falak, kerítések mögött – például a Károlyiakat, akik a mai Károlyi-kert helyén lévő magánparkjukban élvezhették a lombok látványát. Illetve elérhető volt már a köz számára is a világviszonylatban is úttörő Városliget és az Orczy-kert is, de ezek az akkori városon jócskán kívülre estek.

Sétatér a kaszárnya tövében, 1846

Mozgásérzékelős szökőkút, sétáló városiak: ugyanott 2018-ban (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Sétatér: zöldfelület és közösségépítés

Fákra, fasorokra, sétaterekre pedig egyre nagyobb szükség volt az egyre növekvő lakosságszámú Pesten. Például a homok miatt: ez valóban súlyos probléma volt.

Széchenyi a – beszédes című – Buda-pesti por és sár című művében érzékletesen írja le, milyen volt egy mostanihoz hasonló hosszú száraz időszak után közlekedni a városban: „Kocsin jöttem a városnak a Kerepesi úton, s oly vastag széllel s még vastagabb porral szemközt, hogy H. hozzám, szorosan mellette ülőhöz enyelgőleg »Isten hozzád, míg ismét meglátjuk egymást!« kiált, s mi egy darabig nem mint ködben lévők, mert ez kevés volna, hanem mint lavinával befödettek, betű szerint egy cseppet se látjuk egymást”.

De nemcsak ezért kellettek a legnagyobb magyar szerint a sétaterek, hanem azért is – micsoda felismerés! –, hogy az emberek találkozzanak, beszélgessenek, alakítsanak ki kapcsolatokat, vagy csak tereljék ki szaladgálni, levegőzni a gyerekeiket. Váljanak nemzetté!

„Mondhatnom politicai tekintetből — egy sétatért akarnék állítani. Az embereknek egymáshoz kell simulni. De az erős, a ki vezérnek született s ki erre tehetséget érez magában, hogy a’ mit akar, egyedül a’ többiek segítsége nélkül is keresztül viheti, az nem igen simul; míg a’ gyáva közlegény örökké elbúvik ’s összezsugorítja magát, össze kell hát őket hozni egymással. Az ily összesimulásra egy tisztességes sétatér, a hol mindenféle színű ember összejő, a’ legalkalmasabb eszköz. Ma köszöntik egymást, holnap egymástól cigarrót gyújtanak, s végre majd észrevétlenül úgy járnak, mint a’ kéményseprőről írva van, a ki a folyosón találkozott egy pongyolába öltözött úrral, ’s hirtelen megijedtek mind a ketten egymástól, ez amazt fekete ördögnek, amaz viszont ezt fehér kísértetnek nézve, míg az ablakon egy sugárka belövelvén, egymásra ráismertek, — aztán békével ment mindenik tovább a’ maga dolga után.” 

Széchenyi talán elégedett volna, ha ma látná a budapesti Szabadság teret. Vagy talán nem lenne az, az itt tapinthatóan jelen lévő társadalmi feszültségek miatt. Az emberek sétálnak, beszélgetnek, dobálják a kutyának a lasztit, vagy éppen kávéznak a tér közepén felállított kioszkban. De azért idáig hosszú és rögös út vezetett.

Telcs Ede emlékműve az egykori sétatér helyén (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Megkapó, megható pillanat: a grófné fát ültet (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

„Virulj!”

Széchenyi, miután felállította a diagnózist, nem tétovázott: a kor szokásos ügymenete szerint nyomban társaságot alapított, a Pesti Sétatér Társaságot, titkárának megtéve Tasner Antalt. Már csak helyet kellett találni a leendő sétáló- és találkozóhely számára.

A mai Szabadság tér helyén álló Neugebäude (Újépület) melletti szabad területet szemelték ki, az akkori város szélén. Nem volt könnyű megszerezni, mert először a bécsi, majd a pesti katonai parancsnokság hozzájárulását is meg kellett kapniuk, akik nem meglepő módon kissé gyanakodva figyelték a kezdeményezést. Széchenyi minden befolyását bevetette, így meglett az engedély, és 1844-ben hozzáláthattak a munkához. József nádor platánfákat és bokrokat adott a leendő parknak – volt honnan, hisz a szenvedélyes kertész hírében álló Habsburg ekkorra már a Margit-sziget egy részét parkosította, illetve Alcsúton is csodálatos kertet hozott létre. 

Az első platánfát Széchenyi felesége, Seilern Crescence ültette el. A korabeli sajtó (a Jelenkor) 1846 márciusában így számolt be erről: „Míg Széchenyi gróf fáradoz a’ nagy kezdet valósítása körül, azalatt neje első fáját ülteté be az új közsétatérnek, amelynek alapítója ugyanazon dicséretes magyar, tett és szó embere. Azon pillanatban, midőn márc. 3-dikán a’ grófnő a’ platánt ezen szóval: „virulj!” a földbe ülteté, mozsárdurrogások rázták meg a’ léget, ’s hangos népörömkiáltozás zendült meg. Minden jelénvolt hölgy, magasrangú úgy mint polgárosztálybeli megöntözték a' helyet és nyalábot.”

Ezt a jelenetet örökíti meg Telcs Ede 1930-ban felállított emlékműve a tér Sas utca felé eső végében, melyre az idézett cikk szövege is fel van vésve (mára sajnos egy kissé nehezen olvasható).

Látható ezek közül a fák közül ma egy is? Valószínűleg nem. A tér platánjait végigjárva gyönyörű idős példányokra bukkanhatunk, de azért egyikük sem lehet száznyolcvan éves. Az archív képek tanúsága szerint a századforduló körül ültethették őket. A Széchenyiék által ültetett kis csemeték pedig megeredtek, ezt maga a gróf ellenőrizte. A sétateret a kezdeti években rendszeresen öntözték is, az utakat sóderrel szórták fel, vasrácsos kerítést is kapott. Vendéglátó pavilon is épült és koncerteket is tartottak a hivatalosan 1847. május 30-án megnyitott sétatéren. 

A Szabadság tér 1912-ben. A jobb oldali platánsor csemetéi mára terebélyes fává nőttek.

A Nemzeti Bank vöröscsillaggal, Virulj!-emlékmű bogárhátú autók és fémjátékok között – Szabadság tér, '60-as évek (Forrás: Fortepan)

A század vége felé közeledve, 1897-ben végre lebontották a hírhedt Újépületet és létrejött a három oldalról körülépített Szabadság tér. Középen, az egykori gyakorlótér és kivégzőhely helyén Pálóczy Antal tervei szerint pompás park létesült, a hajdani Széchenyi sétányt lényegében ehhez csatolták. Fái Crescence óhaja szerint ma is virulnak: gyönyörű példányokat találhatunk köztük a tér Hercegprímás utca felőli részén, a modern Bank Center és a Nemzeti Bank tekintélyes épülete között.

A Szabadság tér sokat megélt fái alatt valóban végigvonult a történelem. Volt és van itt játszótér, a szocializmusban még benzinkút is nyílt itt, emeltek rá irredenta szobrokat, trianoni és hősi szovjet emlékművet a II. világháború után, felvonulások és forradalmak tanúja volt, és ma is az emlékezetpolitika egyik vitatott helyszíneként szolgál.

A városlakók pedig, mondhatni, évszázadok óta hálásan húzódnak a forró nyarakon a terebélyes fák árnyékába, és ha talán „cigarróra” már kevesebben gyújtanak, remélhetőleg Széchenyi szándéka szerint még beszélgetnek néha egymással.

Nyitókép: (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)