Magyarországon a telefon ugyan korán elérhetővé vált, de az elterjedése nem volt gyors. 1917-ben csak 82 ezer előfizetőnek volt telefonja, ami 1920-ra – a háború utáni zavaros gazdasági helyzet miatt – a felére csökkent, és csak az 1930-as években érte el ismét a 80 ezres szintet. Telefonálni pedig egyre inkább kellett. Ugyan korábban is voltak zárt helyeken nyilvános telefonok, de az utcai fülkékre sokat kellett várni. A problémát az okozta, hogy nem tudták, milyenek is legyenek a telefonfülkék.

Az ekkoriban bevezetett automata telefonközpontokra alapozva egy új cég, a Magyar Automata Telefon Részvénytársaság kész volt arra, hogy telefonfülkéket állítson fel Budapesten, de azoknak a felületét hirdetőoszlopként szerette volna hasznosítani, ugyanis számításaik szerint ebből lett volna haszna a cégnek, nem a telefonokba bedobott pénzből. A városnak ezzel az elképzeléssel több baja is volt: egyrészt a telefonfülkék az eleve szűk járdákat csökkentették volna, másrészt ha a telefonfülkék oldalán reklámok lesznek, azok megsértik a Fővárosi Hirdetővállalat monopóliumát. 

A főváros végül a kormány nyomására – ahol a telefontársaság eredményesen lobbizott – engedélyezte ötven fülke felállítását, és első körben még a hirdetésekben is engedett. A hat évre szóló megállapodás szerint az ötven fülke közül huszonötöt fényreklámos bódéba szereltek volna be, a többi bódén viszont szinte mindenhol – kívül és belül is – reklámok lehettek – igaz, a külső részén csak festett vagy ragasztott hirdetéseket szabadott alkalmazni. Egy falának átlátszónak kellett maradnia, hogy látható legyen, használják-e a telefont. Sőt, a külső falon még gyufa- és cukorkaautomatát is el lehetett volna helyezni. A reklámbevételek 50%-a viszont a Fővárosi Hirdetővállalatot illette. Azt is megszabták, hogy hova kell a telefonokat felállítani: „Tíz–tíz darab fényreklámos, illetve ragasztott hirdetési bódét a Baross-téren, Lipót-, Teréz-, Erzsébet-, József- és Ferenc köruton és a Körút és a pesti Dunapart közötti útvonalakon helyeznek el, míg tizenöt–tizenöt darab telefon-fülkét a budai oldalon és a többi pesti városrészben” – írta a megállapodásról a Magyarság 1928. szeptember 29-én.

Telefonfülke 1938-ból (Fotó: Fortepan) 

Azonban ebből a megállapodásból a fővárosi hivatalokon belül lett botrány. Ahogy 1928. október 30-án a Budapesti Hírlap írta: „Néhány hét előtt a tanács hozzá is járult ötven utcai telefonfülke felállításához, engedélyt adott arra is, hogy azokon hirdetéseket alkalmazzanak, de kikötötte, hogy a hirdetésből befolyó jövedelem ötven százaléka a fővárosé. A fővárosi bizottságban erős támadás érte ezt a tanácsi határozatot és követelték, hogy azt mindaddig ne hajtsák végre, amíg a pénzügyi bizottság azt minden pontjában le nem tárgyalja és valamely irányban állást nem foglal. […] Ma a postavezérigazgatóságnál folyt ebben a kérdésben tárgyalás, ahol megállapodtak abban, hogy a vállalat a legközelebbi napokban felállítja az ötven utcai automata telefonfülkét, de hirdetéseket egyelőre nem vesz fel. A pénzügyi bizottság fog határozni abban a kérdésben, megengedi egyáltalában, hogy a telefonfülkéken hirdetéseket alkalmazzanak és ha igen, milyen feltételek mellett”.

A telefonokat végül elhelyezték: az elsőt 1928. december 13-án a Váci utca 6. szám előtt állították fel, és azon a hirdetések is lassan megjelentek. A fülkék 80x80 centiméteres, vasvázas szerkezetek voltak, szigorúan 35 centire a járdaszegélytől, amelyben magyar – a Standard Villamossági Rt. által tervezett és gyártott – készülékeket helyeztek el. A fülkében volt még egy polc, ha valamit a telefonálónak fel kellett jegyeznie, valamint az előfizetők nevét tartalmazó telefonkönyv. A fülkében egy táblán a körzetben szolgálatot teljesítő mentőállomás és a tűzoltóság számát is kihelyezték.

1930-ban és 1932-ben újabb 200-200 telefonfülkét helyeztek üzembe. A telefonfülkék számát az előfizetőkhöz kötötték: minden 200 előfizetőre kellett, hogy jusson egy nyilvános készülék. Egy hívás kezdetben 20 fillér volt, ám amikor 1943-ban felemelték 30 fillérre a díjat, a több érmével a telefonok műszakilag nem bírtak el. A megoldás a telefontantusz bevezetése volt, amely egészen az 1970-es évek végéig szükséges volt az utcai telefonok használatához.