Puskás Tivadar állítólag egy 1881-es párizsi operaelőadáson gondolkodott el azon, milyen jó volna, ha ezt az előadást sok ember hallhatná egyszerre. A technika már megvolt, de senki sem rakta össze az elemeket. Adva volt ugyanis az akkor már létező, bár gyerekcipőben járó telefonszolgáltatás, amely ugyan egyre terjedt a világban, azt eleinte mindenki csak két ember közötti kommunikációs kapcsolatként tudta elképzelni. Némi technikai fejlesztésre volt csupán szükség ahhoz, hogy a meglévő alapokon egy új hírközlési szolgáltatást hozzanak létre.

Puskás Tivadar fejében született meg a nagy ötlet, hogy a telefonhoz hasonló hálózaton keresztül egyszerre ugyanazt az adást lehet közvetíteni. Puskás számára a telefon nem volt ismeretlen, ugyanis a telefonüzletben dolgozott, Edison cégének képviseletében épp Európa több városában létesített központokat. (Edison szerint maga a telefonközpont ötlete is Puskásé volt.)

A Telefonhírmondó szerkesztősége (Fotó: Wikipedia) 

Az ötlet végül 1892-ben érett be, akkor adta be Puskás a szabadalmi kérelmét a később telefonhírmondónak, akkor még „telefon újságnak” nevezett szerkezetre. Nemcsak Magyarországon adta be a kérelmet, de Németországban, Angliában, az Egyesült Államokban, Kanadában, Mexikóban és Ausztráliában, de Budapesten kívül csak e két utóbbi helyen, azaz Mexikóban és Ausztráliában jegyezték be azt.

Budapesten az előfizetők részére rövid próbaidőszak után élesben 1893. február 15-én indult a szolgáltatás. Híreket, tőzsdei információkat és hétvégente operaelőadásokat közvetítettek. A szerkesztőség az első időkben a Magyar utca 6. szám alatt működött. A Gazdasági Mérnök című lap így számolt be az új rendszerről 1893. február 15-i számában:

„[...] természetében rejlik, hogy ez a vállalat csak úgy sikeres, ha hírek dolgában a legelső, vagyis a megtörténés perczétől a híraladásig legfönnebb 12 óra telik el. Ezért a börzét fontosabb érték hullámzásaiban 5 percenkint adja. Az országgyűlésről még tartama alatt röviden értesít. Sorsjegyek húzásait azonnal, versenyek eredményét még a futam alatt közli. Egyszóval minden esemény e földön ami csak történik azonnal a hallgatónak hírül adatik. A négy szerkesztő vezetése alatt vannak a főváros legjobb hírlapírói is, kik lap alakba állítják az eseményeket s azt óráról-órára felolvastatják magyarul és németül annyiszor, ahányszor az az eseménysorrend egy órai időben befér. Azért vannak távirati stílben a hírek, hogy rövid tartamuknál fogva azt többször felolvasni lehessen egy órában, mert a hallgatót nehéz volna egy bizonyos időhöz kötni, hanem tetszésére van bízva, mert az órának bármely pontjában, ha füléhez teszi a kagylót, mindig egy és ugyanazt fogja hallani, ami arra az órára elő van írva.”

A szolgáltatás 1 forint 50 krajcárba került havonta. Az üzletre egyébiránt szabadalmi joga volt Puskásnak, de engedélye nem. Azt se tudta senki, hogy ezt a fajta üzemet hogyan kell engedélyezni. Gondoljunk csak bele, milyen forradalmi volt ez a szolgáltatás. Ugyan a távíróvonalak terjedésével a hír terjedésének sebessége az emberek utazásának sebességétől elvált (addig ugyanis csak speciális esetekben volt lehetőség, például szemaforokkal vagy tűzjelzésekkel gyorsabban hírt közölni), de az, hogy nagy tömegek az otthonukban, pár perccel az események megtörténte után informálódjanak, nem volt lehetséges. Az ember vagy ott volt a helyszínen, például a tőzsdén vagy az országgyűlésben, vagy bárhol másutt, vagy meg kellett várnia az újságok esti, esetleg másnap reggeli kiadását.

Telefonkábel-fektetés a fővárosban 1908-ban. A nagy ötlet a telefonvezetékek más célú felhasználásában rejlett (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Ám 1893. február 15-én mindez megváltozott, lehetségessé vált egyszerre több ezer vagy akár több tízezer emberhez azonnal eljuttatni a híreket. Természetes, hogy erre eddig nem volt szabályozás, azonban a távírda, a távbeszélő és villamos jelzők felállítása és üzemeltetése az állam által fenntartott jogok közé tartoztak, ezért azok felállításához előzetes engedélyt kellett kérni. Az engedély nemcsak azért volt fontos, mert szabályozta a törvényes működést, hanem azért is, mert kizárólagos jogot adott a társaságnak Budapest területén ilyen szolgáltatás nyújtására.

Az engedélyt csak az év végén, 1893. december 3-án kapták meg a Telefonhírmondó Rt. tulajdonosai. Ezt azonban a feltaláló-alapító Puskás Tivadar nem érte meg, ugyanis ő 1893. március 16-án szívinfarktusban, alig 48 évesen elhunyt, így az engedélyt a testvérének, Puskás Albertnek állították ki.

A Telefonhírmondó kísérleti terve (Wikipedia, Postamúzeum) 

A kiadott engedély végül 25 évre szólt, de nem volt kizárólagos, tehát más társaság is kezdeményezhette volna saját hálózat kiépítését. Az engedélyben – amelyet a Budapesti Közlöny 1893. december 12-i száma közölt – részletesen szabályozták a vezetékek létesítésének módját, de egyben kikötötték, hogy a hálózat kiépítésénél elsősorban hazai alapanyagokat kell használni. A működtetésre és ellenőrzésre is részletesen kitértek, az adásokat valamely módon rögzíteni kellett, és azt a kormányzat képviselőinek be kellett mutatnia. Mindemellett a 16. paragrafus kimondta:

„Engedélyes köteles a »Telefon-Hírmondó« berendezésének egyik vezetékét ellenőrzés czéljából a budapesti kir. ügyészséghez, továbbá a fő- és székvárosi m. kir. államrendőrség főkapitányságához díjtalanul és saját költségén bevezetni; továbbá mind a két helyen a bevezetett vezetéket a «Telefon-Hírmondó» központi hivatalában élőszóval vagy géppel mondott közlések és zenei hangok hallgatására alkalmas hallgató készülékekkel ugyancsak díjtalanul és saját költségén felszerelni.”

Üzletvezetőnek csak olyan személyt lehetett kijelölni, akinek személyébe a kereskedelemügyi miniszter egyetértett, és az alkalmazottakat is be kellett jelenteni a rendőrségnél. A híreket, közleményeket csak úgy lehetett beolvasni, ha azokat előzetesen leírták, a leírt példányokat az üzletvezető aláírta, és utólag be kellett küldeni a hatóságnak.

A Telefonhírmondó Budapesten működött csak, nemzetközileg nem lett sikeres. A cég azonban a fővárosban viszonylag jól működött, és 1925-ben a Telefonhírmondó Rt. indította el a hazai rádióadásokat is. A lakossági telefonhírmondó-szolgáltatás végül 50 év után, 1943-ban szűnt meg.

Nyitókép: A Telefonhírmondó szerkesztősége (Fotó: Wikipedia)