Amikor még telefonos lakást kerestünk a pesti ingatlanpiacon
A cikk angol nyelvű változata: Phone lines once defined the Budapest real estate market
2020. december 7. 10:00
Ma, amikor mindenki olyan telefonnal szaladgál, amelynek csak az egyik funkciója a beszélgetés, mert a készülék valójában egy miniszámítógép, elképzelhetetlennek tűnik, hogy volt idő, amikor az emberek évtizedet vártak, hogy a lakásukban legyen telefon. A „telefonos lakás” piaci értéke magasabb volt a normál lakásoknál. Még az 1990-es években is nagyon sok olyan budapesti városrész volt, ahol ritkaságszámba ment a telefon, legyen az Soroksár, Őrmező, Csepel vagy Rózsadomb.
A szocializmusban – bár a szolgáltatás bevételt hozott a Magyar Postának – a lakosság telefon-ellátottságát nem tekintették fontosnak, ennek következtében még a többi szocialista országhoz képest is kevés telefon volt az országban, nemcsak vidéken, de a fővárosban is. (Az elvtársak, a kiváltságosok és az állami szervek elsőbbséget élveztek természetesen, és a különböző állami és pártszervek saját belső telefonhálózattal is rendelkeztek, ilyen volt például a státusszimbólumnak számító K-vonal is.)
Bár a lakosságnak kevés telefonvonal jutott, az állami és pártszervek, vállalatok önálló hálózatokat építettek ki. A kép 1955-ben készült (Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr)
Éppen ezért volt nagy szó a szocializmus utolsó éveiben, hogy Csepelen elkezdték egy új telefonközpont felállítását. Az Esti Hírlap 1988. szeptember 10-én írta meg, hogy 20 ezer vonalas telefonközpont épül Csepelen:
„A 20 ezer vonal fogadására alkalmas hazai gyártmányú központ 1990 végétől szolgálja majd a csepelieket. A központ második emeletét a nyolcadik ötéves tervidőszakban megvalósítandó további 20 ezer vonalas bővítésre tartják fenn. Csepel a telefonnal legkevésbé ellátott kerületek közé tartozik. Míg néhány budapesti kerületben száz lakásra 60-70 telefon jut – a budapesti átlag 37,2 –, addig Csepelen csak 16.”
A cikkből kiderül az is, hogy Csepelen, Budapest XXI. kerületében összesen csak 7 ezer fővonal volt 1988-ban. Frisnyák Zsuzsa Telefon nélküli élet című tanulmányában kimutatta, hogy 1986-ban mindössze 35 beszélőhely esett 100 lakosra Budapesten, ebben a számban Moszkva is megelőzte a magyar fővárost.
A beszélőhely ráadásul nem is fővonalat jelent, hiszen voltak ikertelefon-állomások, amikor azonos vezetéken osztozott két előfizető. A mai fiatalok talán el sem tudják képzelni, hogy működött ez a megoldás: amíg az iker beszélt, addig nem lehetett telefonálni, a telefonkagyló „süket” volt, nem adott vonalat. 1990-re az európai átlagtól úgy 15 évvel volt elmaradva a magyar telefonhálózat kiépítettsége, úgy, hogy Magyarországon eközben komoly távközlési ipar működött mind telefonkészülékeket, mind telefonközpontokat készítettek itthon, azonban itt is fontosabb volt az export, mint a hazai lakosság ellátása.
A vágy tárgya: telefonkészülék, az 1980-as évek jellemző típusa a Műszaki Tanulmánytár gyűjteményéből (Fotó: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum)
Az akkori helyzetet jól jellemzi ez az 1988. szeptember 27-én a Népszavában megjelent olvasói levél:
„Telefont igényeltem 1969-ben az akkori lakásom címére, de nem kaptam meg 1984-ig. Akkor nyitottam fodrászüzletemet a XVIII., Havanna utcában, és kértem az igény átírását közölték, hogy ez nem lehetséges, viszont kisiparosnak 60 000 vagy 90 000 forintért lehetőség van rövidebb időn belül a telefon beszerelésére.”
Az 1980-as években ennyi pénzért már új autót lehetett venni. Azért lassan-lassan növekedett a telefonok száma az országban és Budapesten is, az 1980-as évek végén már annyi telefon volt a fővárosban, hogy a korábban hatjegyű telefonszámokat 1989. szeptember 2-án hét számjegyűvé tették oly módon, hogy az addigi telefonszámok elé egy 1-est biggyesztettek.
Ugyanebben az évben még Zuglóban (20 ezer új vonal), a Városmajorban (18 ezer új vonal) és Budafokon (8 ezer új vonal) történt jelentősebb fejlesztés, de például Gazdagréten csak 1900 telefonvonal felszerelése történt meg.
Egy magyar gyártmányú prototípus-készülék. A korban tetszetős forma, de sajnos gyártásba nem került (Fotó: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, Műszaki Tanulmánytár)
Az épülő csepeli központ valóban elkészült 1990 év végére, azt 1990. december 14-én át is adták. Ugyan két évvel korábban még 20 ezer telefonvonalról beszéltek, az építkezés végére ez a szám 10 százalékkal csökkent, csak 18 ezer vonal kapcsolását oldotta meg az új központ.
A hírről a Kurír című lap így számolt be 1990. december 14-én:
„CSEPELEN IS KETTESSEL KEZDŐDNEK
Mármint a telefonszámok, miután működésbe lép az új telefonközpont. A József, a Ferenc és a Pesterzsébet központok 7160 vonalát is ideirányítják. 14-én délután kettőkor a Papíripari Vállalat és a Csepel Művek vonalait állítják át, 15-én kilenc órától a többi közületi és magán-előfizető kerül sorra. Érdeklődni a változásokról a 276-0077 és a 117-9666-os telefonszámokon lehet.”
A telefonhelyzet az 1990-es években fokozatosan javult, de a korábbi elégtelen kapacitások megbosszulták magukat. Például 1993–1994-ben Őrmezőn azért nem lehetett bővíteni a telefonhálózatot, mert a Kelenföldi állomás alatt nem vezetett át elég érpár. Sőt 1990-ben még úgy számoltak, hogy Angyalföldön 1993-ban lesz nagyobb előrelépés, míg Újpalotán, Sashalmon, Káposztásmegyeren csak 1995–1996-ban várható a telefonhálózat jelentősebb bővítése, Rákosligeten viszont csak 2000-ben tervezték a hálózatbővítést. Az ezredfordulóra kívánták csak elérni országosan a száz lakosra eső 30 vonalat, ami azt jelentette volna, hogy minden második lakásban lett volna telefon.
Sokaknak még az 1990-es években a telefonálás egyetlen lehetőségét a telefonfülkékben elhelyezett készülékek nyújtották. A mai Ferenciek téri telefonfülkék 1976-ban (Fotó: Fortepan/Uvaterv)
A vezetékes telefon ma is velünk van, igaz, a fővonalak száma 2000-óta csökken, mindennapi életünkben a vezetékes telefon helyét felváltotta egy icipici számítógép, amelynek egyik funkciója, hogy lehet rajta telefonálni.
Nyitókép: Telefonfülke Zuglóban 1960-ban (Fotó: Fortepan/Képszám: 115000)
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!